Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. szeptember 28. *• 5 ► A reformáció és kultúra tematikus évhez igazította őszi konferenciáját a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz). A szeptember 19-21. között a balatonföldvári baptista üdülőben tartott médiaműhely elsősorban a művészetkritika, a recenzió műfaját tette vizsgálat tárgyává, különös tekintettel annak értékközvetítő esélyeire. A többek szerint minden korábbinál tartalmasabbnak bizonyult hétvégén - a szövetség sorait erősítő szakemberek mellett - olyan kiválóságok osztották meg tapasztalataikat a hallgatósággal, mint például Fekete György belsőépítész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Lóska Lajos művészettörténész, az Új Művészet folyóirat szerkesztője, Osztovits Ágnes, a Heti Válasz főmunkatársa, Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője vagy Antall István, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője. Az olykor éles szakmai vitákat sem nélkülöző műhelymunkát Papp János baptista egyházelnök és dr. Bóna Zoltán református lelkész áhítata keretezte, ám a krisztusi értékrend melletti elkötelezettség a több mint félszáz résztvevő úgyszólván minden megnyilatkozásán átsugárzott. Protestáns médiaműhely PROTESTÁNS ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGE Az MTV A mai „mikrofonbizottságának” tagja, Ozsváth Sándor tanár úr ki Antall István Fekete György Lóska Lajos, Pethő Tibor, Osztovits Ágnes és Devich Márton - az asztaltól távolabb a beszélgetés moderátorai, Faggyas Sándor és T. Pintér Károly - az Evangélium Színház alapító rendezőjét, Udvaros Bélát hallgatják Részlet Pethő Tibor színikritikus (Magyar Nemzet) előadásából A hatvanas-hetvenes években két nagy hatású, úgynevezett zsurnálkritikusa volt a hazai kulturális életnek: Mátrai Betegh Béla (MBB) és Molnár Gál Péter (MGP). MBB - Martin József méltató jelzőit kölcsönvéve - szépirodalmi nívójú, hosszú, az ötvenes években olykor folytatásokban megjelenő szövegeit a pompásan építkező mondatok egymásutánisága, a finom ízléssel megválasztott jelzők sokasága, a kivételes nyelvi igényesség jellemezte. A szépirodalmi szintű kritikának ő volt talán az utolsó mestere. Az ellentmondásos figura, MGP a hatvanas évek végétől új stílust hozott a hazai műbírálatba. Nyelvileg jóval pongyolábbat, de kétségtelenül színeset, elevent. Tobzódott a képekben, az ötletekben. Olykor kaján volt és gúnyolódó, halálos sebet ejtő. Addig páratlan dolgokat vitt a magyar kritikába. Stílusát mindannyian ismerjük. Hadd idézzem mégis egy extremitását. Süccasóban - ezt adta például, korábban elképzelhetetlen módon, egyhasábos bírálata címéül. A szófacsarás Bemard Shaw Sosem lehet tudnijára s benne Schütz lla játékára utalt, mint MGP-ről jegyzett 2011-es nekrológjában Koltai Tamás felhívta a figyelmet. A korszellem, az olvasói szokások megváltozása, a beszélt s nyomában az írott nyelv gyors átalakulása gyakorlatilag kiiktatta azt a fajta szépirodalmi igényességet a kritikából, amelyet Mátrai Betegh Béla vagy korábban Kosztolányi és Karinthy, sőt a Magyar Nemzet hasábjain például a negyvenes években Szabó Zoltán is képviselt. A mai kritikusok, némi leegyszerűsítéssel élve, leginkább az MGP által kitaposott úton járnak. A műbírálat respektusa s ezzel együtt a kritikusok renoméja ettől a stílusbeli ténytől egyébként függetlenül csökken. Kevésbé vonatkozik ez talán a szakkritikára, a zsurnálkritikára viszont igen. Patrice Pavis Színházi szótárában így ír: „Jelenleg a kritika jelentősége, legitimitása és kihatása az előadás karrierjére szűkült.” Meghökkentő szavak. Azt sugallják ugyanis, hogy a kritika leginkább mint kulturális ajánló működik, s némi túlzással egy árucikkről, az előadásról nyilvánít véleményt. Ez nyilván nemzetközi jelenség, persze idehaza is tapasztalható. Érdemes lenne tisztázni, kit inspirált az utóbbi időben színikritika arra, hogy előadást nézzen. Nyilván kevesebbeket, mint hajdanán. Szabó István színháztörténész, színházi szakíró 1995 és 2000 között végzett közönségvizsgálataiból kiderül, hogy a nézők mintegy kétharmada egyáltalán nem olvas színházi kritikát. A maradék egyharmadnak a fele előadás előtt, a másik fele pedig utána veszi kézbe az újságot. A helyzet ma is hasonló, ha nem rosszabb. Mi a kritika dolga tehát, tudomásul véve a szikár tényeket? - merülhet fel az egyszerű kérdés. Nagyon fontos feladatán, az olvasó tájékoztatásán, a közös színházi élmény értelmezéséhez nyújtható szempontokon túl nyilvánvalóan befolyásolnia kell, ez persze önmagában természetes folyamat, a szakmai értékrend alakulását s egy-egy konkrét előadás esztétikai osztályozását. Feladatai között, ezt sokan elfelejtik a napi küzdelmektől elfáradva vagy éppen felvértezve, van egy kevésbé szembeszökő is. A színház tünékeny műfaj, egyegy előadást egy esetleges színházi közvetítés, rádió- vagy tévéváltozat, fényképsorozat, memoárgyűjtemény is csak töredékesen képes megőrizni. Az éppen akkor volt, az aktuális jelen hiányzik ugyanis mindezekből. Hogy milyen hatást gyakorolt a játék a korabeli befogadóra, milyen volt a recepciója az archív felvételen megmaradt, bizonyos momentumaiban talán már semmitmondóvá is váló anyagnak, azt leginkább az egykorú színikritikákból tudhatjuk meg. Hajdanvolt előadások rekonstruálásában tehát rendkívül fontos, immár színháztörténeti szerepe van a műbírálatnak. „Rendes feltámadás” a Balatonnál - Balaton szelettel Széljegyzet a Prúsz médiaműhelyéhez A tizenegyedik évébe lépett, tehát már „felső tagozatos” korba jutott Protestáns Újságírók Szövetsége szokásos őszi tanácskozásának ez idei helyszíne voltaképpen minden előadót-vendéget visszaszólíthatott közelebbi vagy távolabbi gyerekkorába - s nem csupán nyári emlékeink révén. A Balaton, a mi magyar Betesdánk partján, az ugyanezt a szép, a Biblia gyógyító erejű tavának nevét viselő baptista üdülőben-konferenciaközpontban gyűltünk össze. Ebben a barátságos hajlékban Lovász Lajos, az intézmény vezetője és egyetlen munkatársa, Marika olyan szeretettel és figyelemmel gondoskodott rólunk, mintha - a Szentírás nyelvén szólva - „angyalokat vendégeltek volna meg” (Zsid 13,2), s nem a magyarországi protestáns egyházak elkötelezett, de azért nem mindig „angyali” médiamunkásait: toliforgatókat, rádiósokat, tévéseket. A páratlan vendégszeretet nyomán keletkezett örömünket és hálánkat fokozta a zavartalanul napos, igazi aranyló ősz. Amely számomra egyben több szempontból - Tamási Áron kifejezését idézve - a „rendes feltámadás” ritka pillanatait is jelentette. Már a megérkezés első perce visszaröpített távoli gyerekkoromba, i960 őszére, amikor édesanyám alkalmi angoltolmácsi munkájának köszönhetően néhány ugyanilyen szépséges szeptember végi napot tölthettem életem nagybetűs, de addig csak nyári arcával ismerős Tavának partján. Ezt a „rendes feltámadás” élményt fokozta az egész konferencia valóban testvéri légköre, az, hogy kulturális életünk gyakran acsarkodó, kegyeden világában várnak még ránk szigetei a nyugalomnak és tiszta örömnek. Olyan helyszínek és események, ahol egy-egy jó visszhangot keltő megszólalás nyomán a pályatársak részéről nem irigységre, hanem el- és befogadásra számíthatunk. Szolgált ez a sugárzó hétvége még további örömmuníciókkal is. Amikor a kényelmes, tágas, nagy erkélyes szobába beléptünk, a szépen megvetett ágyakon egy-egy Balaton szelet, a luxusszállók gyakran Svájcból importált jóéjt-csokijának szerény testvére várt ránk. Bevallom, amint megláttam ezt a Magyarországon immáron történelminek számító édességet, elérzékenyültem. No nem azért, mintha különösebben édesszájú volnék. Balaton szeletet például több mint negyven éve nem ettem. Akkor is csak fél porciónyit, mert drága nagymamám rendszeresen megosztotta velem nyugdíj ünneplő, kedvenc csokoládés nápolyiját. Ezért lett egyik kis neki ajánlott versrekviemem tárgya ‘néhány évvel ezelőtt éppen ez a korántsem luxuscsemege. Most, amikor a kezembe vettem, úgy éreztem, nagymama, aki 1972 késő nyarán halt meg, azonnal belép az ajtón, s rám mosolyog. A harmadik földvári „rendes feltámadás” pedig életem egyik meseetalonjának, Andersen A rút kis kacsájának Isten rajzolta, megelevenedett illusztrációjaként került elénk. A hangulatos, régi balatonföldvári kikötő hajóktól távolabbi partszakaszán ugyanis több hattyúházaspár úszkált az alkonyaiban, sok-sok szürke, még csöppet sem hattyúforma fiókával. Ezek a bátran ide-oda úszkáló tollas kis lények kiábrázolták voltaképpen mindnyájunk - beleértve a keresztyén médiában szolgálókat is - sorsát. Azt, hogy legyünk bármilyen életkornak, amíg élünk, életünk Alkotója megadja nekünk az esélyt arra, hogy szürke fiókákból (ha csak egyegy közjáték erejéig is!) hófehér tollú, nem gőgös, de méltóságukat megőrző vagy éppen visszanyerő madarakká válhassunk - akkor is, ha mindennapjaink szűkös mozgástérben, bennünket sokszor szándékosan elszürkítő, sokszor kíméledenül „elrútkiskacsásító” közegben zajlanak. Minden évszakban, de ősszel különösen is szükségünk van erőtartalékokra. Bátran állíthatom, hogy a mostani Prúsz-konferencia napjai, amelyeknek nyitánya a kék-arany idő és a Balaton szelet volt, nemcsak szemünk és ínyünk, de legalább ennyire lelkünk éhségét is csillapította. A másodperceken belül esedékes, markáns hidegfronttal (most, amikor e sorokat írom, már be is köszöntött!) ilyen melengető emlékek birtokában könnyebb lesz szembenéznünk. Köszönet érte Istennek és jó akaratú pályatársaink gyülekezetének, akik nem állnak be a mások kis mécseseitgyertyáit mindenáron elfújni, véka alá rejteni akaró alkotóemberek sorába. így hát helyesbítenem kell önmagamat: nagyon valószínű, hogy a földvári Betesda üdülőben Lajos és Marika mégiscsak angyalokat vendégelt meg! Az előadásokból-vitákból nyert szakmai épülés, szellemi gazdagodás pedig a lelki élmények pezsdítő, ihlető ráadása volt... ■ Petrőczi Éva
