Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
„Úgy vélték, hogy aki elnyert egy egyházi tisztséget, az automatikusan elnyerte a betöltéséhez nélkülözhetetlen lelki ajándékot is. ” Simónia 2. oldal „Újabb érvet tudok nekik mondani. Nézzék meg, hogyan fogtak össze a sopronbánfalvaiak a hatvanas években.’ ” Égtájoló 3. oldal „Egy 680 esztendős város tiszteleg egykori országgyűlési követe előtt, és egy 145 éves gyülekezet mond köszönetét 115 esztendős templomában jótevőjének. ” Szécsényi példázat 9. oldal Időt adj, Uram, időt! W 2. oldal Találkozás Faludy Alexanderrel w 4■ oldal Megújult Vadosfa „katedrálisa” » 7. oldal Koráléneklő egyház maradunk? ^ 7. oldal Erdélyi szászok emlékezése w-10. oldal Ahol kinevetik a halált 13. oldal Apostagi apóst- ''ok ^3. oldal A szakralitás terein innen és túl A kulturális örökség napjai - Ars Sacra fesztivál - nyitott templomok napja > Az immáron nyolcadik alkalommal megrendezett Ars Sacra fesztivál szeptember 20. és 28. között várta-várja látogatóit - mintegy négyszáz ingyenes rendezvénnyel - Budapesten és megannyi vidéki városban, újra teret nyitva a szakrális művészet bemutatásának és befogadásának. A civil kezdeményezésű, Dragonits Márta, Kolek Ildikó, Toroczkay Ilona által megálmodott Ars Sacra Alapítványnak a Városmisszió 2007-es budapesti rendezvénysorozata adta az indíttatást. Az idén szeptember 20-21-én rendezett kulturális örökség napjaival, illetve a nyitott templomok napjával is átfedésben lévő kiállítások, tárlatvezetések, koncertek, előadások és filmvetítések azonban most sem kifejezetten missziós szándékkal lettek meghirdetve. A fesztivál fentebb említett kurátorai ugyanis kezdettől fogva a kultúra nyelvén próbálják eljuttatni Isten üzenetét az egyre szélesedő közönséghez. így a többnyire központokban lévő templomokon kívül évről évre „profán” helyszínek is megjelennek az összművészeti eseményeknek teret adó épületek között, hirdetve a vallási hovatartozáson túli (avagy felekezeten felüli) értékeket. Felmutatva a teremtett világ szépségeit, valamint az ember által átformált természet istenképűségét. „A művész igazi hivatása: eljuttatni a fényt az emberi szív mélyébe” (Romain Rolland) Ars Sacra Fesztivál „Ti vagytok a világ világossága” - szól az idei fesztivál bibliai jelmondata (Mt 5,14). A programfüzetet végiglapozva megbizonyosodhatunk róla, hogy a mottót magukévá tevő művészek méltó tartalommal töltik be az emberléptékű, mégis transzcendencia felé mutató tereket. Az ünnepélyes megnyitónak a Nemzeti Múzeum díszterme adott otthont 19-én. Horkay Nándor, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója azt mondta, a szent művészetek küldetése a remény jeleinek felmutatása az egyetemes, keresztény és magyar kultúrában, hiszen „a szép, a jó és a remény felismerésének lelki üzenetét hordozzák”. A megnyitóünnepségen a köszöntők sorát Lackfi János Prima Primissima és József Attila-díjas költő, író zárta. „Az Ars Sacra az, ahol még a szentek is fesztiváloznak” - mondta a művészetet, a szakralitást és a programsorozatot magát is magyarázva. Az Ars Sacra fesztivál hivatalos kezdetét az jelentette, amikor a Nemzeti Múzeum lépcsőiről - vidám pillanatokat szerezve a jelenlévőknek - mintegy kétszáz, a rendezvényt jelképező angyalkával díszített léggömböt engedtek útnak. A fesztivál kifelé és befelé egyaránt irányuló nyitottságát példázta a - kistérségek közösségeit és lakóit is bevonó - nyitott templomok napja, mintegy száz szakrális épület kapujának szimbolikus és valóságos kitárásával. A 20-i, szombati programban katolikus, református, evangélikus, unitárius, ortodox, illetve más keresztény felekezetekhez tartozó templomokat egyaránt felkereshettek az érdeklődők. Idén először a Dohány utcai Magyar Zsidó Múzeum is részt vesz a fesztiválon két vasárnapi (21. és 28.) tárlatvezetéssel, melyet Fröhlich Róbert, a Dohány utcai körzet főrabbija tart. A mind műfajilag, mind tematikusán sokszínű rendezvények közül érdemes kiemelni az egyházaknak a budapesti Szent István-bazilikában szeptember 21-én tartott közös zenei áhítatát, amelyet Szent XXIII. János pápa ökumenikus szellemű intelme („Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt”) ihletett. E központi ökumenikus rendezvényen a zsidó, a katolikus, az evangélikus és a református egyházi zene képviselői adtak elő zsoltárokat. (Ezt megelőzően a bazilika előtt rövid körtáncba kapcsolódhattak be az arra kedvet érzők.) Folytatás a 8. oldalon Szelfi Béres Tamás „Én és New York” - ez a mondat állt azon a képen, amelyet amerikai ösztöndíjas nővérétől kapott egy barátom valamikor a rendszerváltozás éveiben. A képen semmi egyéb nem látszott, mint egy félig nyitott ablak, előterében a jó humorú lánnyal. A háttérben, a nyitott ablakon át pedig az amerikai nagyváros forgalmas részlete. Néha átfut a fejemen, hogy talán épp ennek az iróniát kedvelő lánynak az ötletéből pattant ki korunk nagy divatja, a szelfizés. Aztán jobb belátásra térek. Ha így lenne, az egykori ironikus ösztöndíjas ma nem hazánk legkisebb (egyben legcsaládiasabb hangulatú) egyetemén dolgozna, hanem rég valamelyik menő cég vezető marketingese lenne. Ám ami akkoriban egyértelműen könnyed volt és tréfás, azt mára az önimádat ideológiai gépezetei sokak számára kőkemény életcéllá változtatták. Az „én és a családom”, „én és mások", „én és a terveim” kezdetű mondatok egyre legyűrhetetlenebbek, és alig maradt valaki, aki szívből tud még mosolyogni rajtuk. Egyik ismerősöm pár éve egy kóbor bölcselő hatása alatt kezdett „szelfizni”. Otthonában a mellékhelyiséget teleaggatta egy olyan ház képével, amelyet meg akart szerezni. Biztos volt benne, hogy elég nagyon akarni és sokat gondolni rá, és meglesz. Rögeszméjének fészkét lehetetlen volt elérni bármely értelmes gondolattal... Nem is volna érdemes ezt épp most, a teremtés hetének kezdetén szóvá tenni, ha a mindenkori egyének nem a mindenkori társadalmi szokásokat szeretnék követni, és tetteikkel nem erősítenék mindig tovább a társadalom egészének szokásait. Az ipari társadalom tagjai maguk is előszeretettel használják az ipari termékeket céljaik kielégítésére. Ezzel pedig újabb termelési igényt hoznak létre percről percre, napról napra, nemzedékről nemzedékre. Soha nem volt még a világ tehetős országaiban élők birtokában a maihoz hasonló mennyiségű időt és energiát megtakarító gép, mégsem volt még egyetlen olyan kor sem, amelyben a maihoz hasonlóan kevés idejük és energiájuk lett volna az embereknek. Mi lehet emögött? Miért és kinek jó, ha az eredetileg bennünket kiszolgáló gépek szolgáivá válunk lassan, de annál.nyilvánvalóbban? Mikor és mire lehet szükség ahhoz, hogy a mesterségesen létrehozott világ keretei közé helyezett avataréletünk visszatérjen arra az útra, amelyen az emberiség talán sohasem járt tömegesen, mégis minden korban tudtak helyességéről? Biztos, hogy jó azzal a tudattal álomra hajtani fejünket esténként, hogy életmódunkkal, fogyasztási szokásainkkal, munkahelyi döntéseinkkel és szabadidős választásainkkal ma is hozzájárultunk a Föld éghajlati, gazdasági és közösségi terheinek növeléséhez? A kérdésekre adható választ divat elintézni azzal, hogy „hiába változtatnék a szokásaimon, az egyetlen csepp úgysem változtatna a tengernyi ellenpélda hatásán”. S aki mondja, talán tényleg észre sem veszi, hogy közben épp a lényeget ugorja át. Az emberi cselekvés erejét mérlegelve azt felejti el, hogy a meggyőződés, a tiszta szándék és az ezeket követő életforma a legtöbb, ami az egyéntől telhet. Az ember igazságkeresése nem statisztikai egység. Felismerései és az ezekre épülő céljai valóságos, ám gazdasági kalkulusként megfogalmazhatatlan erők a világ alakításában. A jelenség feltűnően hasonló Káin alakjának bibliai ábrázolásához, aki szótlanul, mogorván, a szív érveinek és a szavaknak jelentőséget nem tulajdonítva jut el nagyon gyorsan a szelfiig. Beszélni, megszólalni, választ keresni csak akkor kezd el, amikor a maga okozta baj kellős közepén már konkrétan felelősségre vonja az Úr. Akkor is csak kelletlenül, továbbra is lerázva magáról a felelősséget azzal, hogy mindenki foglalkozzon a saját dolgával. Igyekszik távol tartani magától a felismerést, hogy a világ, amelyben él, igényt tart az ő gondos-Soha nem volt még a világ tehetős országaiban élők birtokában a maihoz hasonló mennyiségű időt és energiát megtakarító gép, mégsem volt még egyetlen olyan kor sem, amelyben a maihoz hasonlóan kevés idejük és energiájuk lett volna az embereknek. kodására is. A keresztény közösségek kezdettől fogva tudták ezt, ezért nem okozott számukra nehézséget, hogy nagyra értékeljék a legszentebb meggyőződéseik és az életmódjuk közötti következetességet. Kétezer év sok változással járt. Amikor azonban az európai keresztények azért találkoznak ezekben a napokban Balatonszárszón, hogy Energia és klímaváltozás - Az egyházak szerepe és hangja címmel a teremtett világ megőrzésének lehetőségéről és felelősségéről beszéljenek, elődeikhez hasonló célt követnek. És amikor a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa idén is minden tagegyházához eljuttatta az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport által a teremtés hetére (szeptember 28. - október 5.) összeállított füzetet, az elődök által elkezdett úton jár. A szerző egyetemi tanár, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője
