Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-21 / 38. szám
8 -41 2014- szeptember 21. PANORÁMA Evangélikus Élet EGY RÁDIÓS NAPLÓJÁBÓL Fasori diákká válva a jubileumi tanévnyitón Szeptember t-je, reggel 8 óra, Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium, tanévnyitó ünnepi istentisztelet. Huszonöt évvel ezelőtt ebben a számunkra oly fontos, büszkeségünket, jó hírünket idehaza és a „világba” szertevivő, egyházi öntudatunkat erősítő és evangélikus dobbanású szívünket örömmel eltöltő intézményben indulhatott el éppen a rendszerváltás hajnalán, 1989. szeptember 2-án az újjáéledő egyházi oktatás. Protestáns középiskola csak egy működhetett az államosítás után, katolikus is éppen csak egynéhány. Jelentős, történelmi pillanat volt, és ilyen lesz ez a mostani is, készül rá lélekben a rádiós szerkesztő, amikor hajnali fél hatkor felkel, hogy megnézze, milyen is lesz az idő. Szakad az eső. Nem is szakad, ömlik, zuhog, mintha dézsából öntenék, a lezúduló víztömeg dühödten veri a tetőket, a házfalakat, a járdákat. Az ősz első napja, indulni kell. Diákok és szülők százezrei kémlelik az eget, s ez a láthatatlan közösség most befogad, én is a reggel nyolc órai becsengetésre sietek, azaz a templomi orgona hangjára, amely betölti majd a lelkeket meg a szakrális teret, és kiszűrődik talán az esővíztől nedves fasorba. A valamikori és a mostani tanárokra gondolok, akik mentek esőben, hóban, fagyban és napsütésben, hogy a tekintélyt parancsoló épület falai között a tudást, hitet, erkölcsöt tanítva és megélve átadják a diákjaiknak. Akik közül ma is ott ülnek sokan öreg-, sőt: „örök" diákok, mert „a” Fasor az életük része, meghatározója, alapozója, elvehetetlen értéke. S az újraindulás - az emberi oldalt szemlélve - az ő hűségüknek és állhatatos munkálkodásuknak is nagymértékben köszönhető. Ahogy futok a Király utcai trolimegállóba, az első ember, akivel találkozom, Odor László korábbi igazgató. így az interjúkészítés informális része már a trolin megkezdődik. Jó hangulatban, kicsit vizesen, nyolc óra előtt öt perccel a méhkasként zümmögő, telis-teli templomba lépve a hely szelleme és a jelen atmoszférája tölt be. De jó ez az egész! A kinti sötét, áztató esőbeli időjárási és fényviszonyok után itt teljes a harmónia. Több mint ötszáz diák az Isten házában, számos magas rangú vendég - püspökök, lelkipásztorok, miniszter, akadémikus, politikus, államtitkár -, szülők és tanárok, több tévékamera, sok fotós és újságíró... Elmondhatatlanul lelkesítő másfél óra következik. A felnőtt embert - e sorok íróját legalábbis - szeptember elején mindig elfogó tanévkezdő nosztalgia bennem most tetőfokára hág, és ami soha nem lehettem, most egy kicsit én is az vagyok: lelkes fasori diák. Kollégámmal csak fejbólintásokkal és szemmozgással kommunikálunk, ő forgat, én a hangokra vadászom. Szoboravatatás, fogadás, találkozás sok ismerőssel, gyors kérdések-válaszok, ugye, szólsz te is, igen, szívesen, mikor megy adásba, de ugye, megvágjátok majd, persze-persze, ne aggódj, lehet bakizni, no, vonuljunk csak félre, egy nagy levegő, és akkor most bekapcsolom a mikrofont... ■ Kőháti Dorottya Az elcserélt templom búcsúja kitelepítés jócskán megtizedelte a gyülekezetét, a maroknyira zsugorodott közösség nem tudta felújítani templomát, az épület állaga pedig egyre romlott. Sopron város a gyülekezetnek egy olyan cserét javasolt, amelyre nem lehetett - és nem is volt szabad - nemet mondani. Cserébe a templomért az attól néhány száz méternyire található - szintén meglehetősen romos állapotban lévő - katolikus iskolát kapta meg a gyülekezet a városi tanácstól. Ennek az épületnek azonban nem volt tornya. A bánfalviak ma is könnyekkel küszködve mesélnek arról, hogyan bontották le elcserélt templomuk tornyát, és hogy szinte az egész falu (akkor már városrész) a torony tégláit pucolta. A megtisztított téglákat kis talicskákon hordták át „az iskolához” majd újraépítették a tornyot. Az elmúlt hetekben ez a torony -1967 óta először - megújult. Pompája azért is szembetűnő még a kevésbé elfogultak számára is, mert a templom sajnos nem lett felújítva, csak a hozzá épített torony. Az elnyert pályázat a torony renoválását és a fűtési rendszer korszerűsítését tette csak lehetővé. A bánfalviak öröme persze így is óriási, és sokan eljöttek a kétnyelvű hálaadó istentiszteletre azok közül is, akik 1967- ben ennek a toronynak a tégláit pucolták, talicskázták, vagy adogatták a kőművesek kezébe. Az ünnepi istentiszteleten Gabnai Sándor esperes áldotta meg a tornyot és mindazokat, akiknek ez a torony sokat jelent. Az ünneplés sem maradt el. A délután folyamán a gyülekezet ifjúsága saját készítésű „Luther-burgert” „Luthersütit" és „Luther-puncsot” kínált a torony tövében, jelenlétükkel hirdetve azt, hogy még az ilyen - tagjait majdhogynem száz százalékban elveszített és a templomától megfosztott - kis közösségnek is lehet jövője. ■ Heinrichs Eszter ► A búcsú ma Magyarországon hagyományosan katolikus ünnep. Nem így Sopron környékén... A Fertő-parti és a Sopron melletti - német gyökerekkel bíró - falvakban legtöbb helyen máig megünneplik az evangélikus templom szentelésének évfordulóját, legyen a település határon innen vagy túl. Az ötvenes években a Sopron kertvárosává avanzsált Sopronbánfalva ma is büszke régi hagyományaira, ezért szeptember második hétvégéjén rendszeresen itt is megrendezik az evangélikus búcsút. A „Kiritog”-ként emlegetett ünnepnek a magyarországi németek kitelepítése előtt szinte mindenütt ugyanaz volt a forgatókönyve: több hétig tartó takarítás, a porta meszelése, sütésfőzés, szombati legényfaállítás, vasárnap pedig ünnepi istentisztelet. Ezt követte a sorozásra váró legények verbunkos tánca a legényfa körül, majd az esti órákban kezdődő és kedd (!) hajnalig tartó dínomdánom. A hagyományok a németek 1946-os kitelepítése után az osztrák-magyar határtól keletre erősen megkoptak. Sopronbánfalván különösképpen, mivel itt a jórészt evangélikus németség kilencven százalékát elűzték. A bánfalvi evangélikus búcsú hagyományai már rég feledésbe merültek volna, ha a Németországba kitelepítettek nem őrzik meg szülőföldjük szokásait. A Baden-Württemberg tartománybeli Schwäbisch Gmündben és környékén élő egykori sopronbánfalviak - identitásukat keresve és múltjukat nem feledve - a bánfalvi búcsú napjára minden évben kicsinosították németországi portáikat, asztalra varázsolták Bánfalva ízeit, és előszedték a ládafiából féltve őrzött kincsüket, az „otthoni” népviseletet. Úgy ünnepeltek, azokat az énekeket énekelték és azokat a táncokat járták, amelyeket egykoron szüleik és nagyszüleik. Még egy úgynevezett „búcsúbizottságot” (Arbeitsgruppe Wandorfer Kiritog) is alapítottak, hogy legyen, aki kézben tartja az ünnepi eseményeket. Körülbelül egy időben azzal, amikor a Schwäbisch Gmündben élő egykori bánfalviak kiöregedtek a búcsúi mulatozásokból, Sopronban újra felmerült az igény arra, hogy az itthon már csak „mérsékelt lángon égő hagyományokat” újra felelevenítsék. Sok minden kikopott a régiek szokásaiból, de a kilencvenes évektől újra van Bánfalván felvonulás, húzzák a zenészek a német talpalávalót, előkerülnek a szekrényekből a népviseletek, és még a templom is megtelik hívekkel. Sajnos már nem az a templom, amelynek a templomszentelési évfordulóját idén is ünnepeljük. Az 1887- ben felszentelt „régi” templomot - nyolcvan évvel később - 1967-ben elcserélték... Igen, elcserélték. Mivel a Ez hihetetlen: Ilia Mihály 80! Pontokba szedett portrévázlat ■ Nyolcvanéves a nagy tanáregyé. niség: Ilia Mihály. Erős szellemi példa, magányos közösségteremtő, aki irodalmi harcát végig egy helyen, a gyönyörű vidéki városban, Szegeden vívta. Ő ma az egyetlen férfi, akit semmi, senki nem torzított el, maradt a másokra figyelő szem, az örök segítőkészség. Mi, a közelében élők naponta megtapasztalhattuk, mennyire eltávolodtunk magunktól és másoktól, nem tudunk szót váltani a jóról, a szépről. A hazáról. Ilia tanár úrról ma mindenki azt mondja Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban, Kassán, Beregszászon és a nagyvilágban: egyszemélyes intézmény. Egyedüli példány (Kosztolányi-féle értelemben). Lehetetlen, hihetetlen, hogy a • Tiszatáj legendás vezetője nyolcvanéves! A jeles irodalomszervező és irodalmi levelező, „az elveszett elveszők közt örökös főszerkesztő / mindünknek holtunkig a tanár” - írta Zalán Tibor. Nemzedékek nagyszívű nevelője, melyek tagjai közül sokan kerültek szellemi életünkbe. Ilia Mihály sok évtizedes munkásságának legfontosabb érdeme, hogy ő volt az első, aki szóban és tetteiben arra törekedett, hogy a magyar kultúrát a maga egyetemességében értelmezzük és ítéljük meg. Ilia jól érzékelte, hogy a határon túli magyarok sorsa elválaszthatatlanul összefügg a Trianon utáni sebzett közösséggel. Mindig törekedni kell a gond, a fogyatkozó öröm, az irodalom kibeszélésére. Amíg tehette, a rádióban, szegedi lapjában, az egyetemi katedráról, hozzászólásaiban, kritikáiban erre figyelmeztetett. És a világirodalomban páraüan, mindenre kiterjedő levelezésében. 3„Ilia irodalomfelfogásának a kezdetek óta egyetlen mércéje volt/van - írta tanítványa, a szőlőillatú regények szerzője, Ambrus Lajos - : az esztétikai minőség.” Ezt teljesítette ki mindenben. Szóban és írásban. Szeged íróival és szülőfalujával, Tápéval foglalkozó finom esszéivel. Mindenhová becsempészve egy darabot az életéből: becsületet, munkabírást, békességet, függetlenséget, lelkesedést, biztatást... Nagyszerű útba indítói voltak, gazdag muníciót kapott tőlük: Mészöly Gedeon, Koltay-Kastner Jenő, Klemm Antal Imre, Nyíri Antal, Halász Előd, Baráti Dezső tanárként egyengették a fiatalember útját. Bálint Sándor tovább csiszolta tudását; Péter László bevonta Juhász Gyula műveinek kritikai kiadásába. Tizenhét éven át kötődött a Tiszatájhoz, 1972-75-ben főszerkesztőként a határon túli magyar irodalmat is bekapcsolta a hazai vérkeringésbe. A pártcenzúra csak megcsonkítva engedte Balogh Edgárnak A „kisebbségi humánum” nézőszögéből című esszéjét megjelenni, ezért távozott a folyóirat éléről. Lendülete, mindenre figyelése percre sem szűnt meg. Zsúfolt szobája polcain ott sorakoztak a környező országokban és a nyugati emigrációban élő írók művei. Aki akart, mint fogyhatatlan friss kenyérből törhetett egy darabot. 4 Nyolcvanéves a tudós tanár és • szerkesztő. Egy különleges szellemiség hordozója. Mi ez? Nehéz megmagyarázni. De jó, hogy van Ilia Mihály - szilárd pont a gyűlölködő világban. Szüntelenül figyelmeztet bennünket kötelességeinkre, hogy soha ne feledjük, honnan jöttünk, mit bíztak ránk eleink. Igazi régi iskola, ahol tanított: a József Attila Tudományegyetem. Egy tanár példa lehetett. Nagy és felelősségteljes terhet tett a vállára: antennás emberként dolgozhatott, sugározva magát a katedrán fáradhatatlanul. Bizony kevéske bérért, inkább szerelemből, ha már Isten odaállította a világ közepére. (Életfogytig tartó szolgálatra.) 5 Többen megfogalmazták már: ® Ilia Mihály neve kulcs volt szerte a világban. Juthattunk bárhová, eltévedhettünk, nevét kimondva megnyíltak az ajtók, kenyér és bor mellé szép szót is kapott a porlepte vándor. Szállást néhány éjszakára Londonban, Torontóban, Ottawában. „Iránytű is volt - emlékezett Jankovics József -: a visszavezető utat is jelezte. Tudtam, ahol Ilia Mihály, arrafelé van, ott van Magyarország!” Hál’ Istennek él, várja a barátokat, akkor van Magyarország, Szegedet se lopták el. Jönnek a tanítványok, költők és más kapa-kasza kerülő, vidámszomorú népség. Lesznek nyolcvanan, nyolcszázezren... tizenötmillióan! És középen maga ül, kis időre, hogy lecsitítsa a zajos társaságot. Lassan halad a köszöntés, a vörösborok felbontása is várat magára, mert a csavaros dugóhúzók otthon maradtak. És Ilia tanár úr is beszél, szépen, lassan; rögtön szétosztja a versesköteteket, regényeket, esszéket és tanulmánygyűjteményeket mint kötelező olvasmányokat. Mert ahogy csendesen mondja: tudásunk nem ér föl egy tápai gyógyfüvész bölcs szavaival. 6 Régi feljegyzését olvasom. Ko»pott, töredezett papírlapra írtam föl valamikor. Kedves íróját idézi, szavai ma is aktuálisak. „Az elmúlt két-három évben többször is Marcus Aureliushoz fordultam vigasztalódni. Úgy látom, e kornak talán nincs is szüksége arra az értelmiségire, nincs már lassan ötven éve, aki azt hiszi, hogy az egészre van hatása az ő munkálkodásának. A magát egy-egy politikai érdekcsoport mellé elkötelező, a részproblémákat gyorsan és látványosan megoldani tudó vagy ezt ígérő típus boldogul.” 7 Nyolcvan év. A hosszú idő nem . érdem, az viszont kivételes pillanat, hogy egy ország, aranyőszben tündöklő város köszönti a jeles napon. Úgy, hogy megelevenedjenek a költő sorai: „engedd elüljünk pár négyzetméter zsúfolt Európádban” A városszéli kockaház apró szobájában elidőzzünk még sokáig. Jó vörösborral köszönthessük Ilia Mihályt: Isten éltessen, tanár úr! ■ Fenyvesi Félix Lajos
