Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-24 / 34-35. szám

Evangélikus Élet IRODALOM 2014. augusztus 24-31. » 25 Füller Tímea Kecskés Malvin meg az Isten elfeledett kis jószágai Kecskés Malvin háza a falu főutcáján volt. Egy átlagos ház esetében nem lenne ebben semmi különös. Az ő esetében azonban a főut­ca mindenképpen túlzásnak tűnt. Mert Kecs­kés Malvinnak nem a vezetékneve volt kecskés, hanem a .csúfneve. Pontosabban a lerövidült csúfneve: a Kecskeszagúból. Malvin néni ugyan­is élt-halt a kecskékért, libákért, kacsákért és tyú­kokért. Mi több, nem is csak értük, de... na, vall­juk be, velük. Egy házban éltek ők együtt, nagy egyetértés­ben és borzasztó bűzben. A baromfifélék a ko­módon kuporogtak, az ágy végén költöttek, a kecskék a ruhásszekrényben tanyáztak, a szoba sarkában heverésztek, Malvin néni meg szóra­kozottan dudorászva tett-vett közöttük. Időnként kedvesen korholta is őket:- Ej, Özséb, Özséb, nem szoktunk ám az ágy­ra potyogtatni, mint az oktalan állatok. Ott van a sarokban a ládád. Na, nem baj, majd megtanu­lod. Klotild, hát szépen eldugtad ezt a tojást. Csak akkor találok rá, mikor már szaga van. Hát leg­alább kikeltetted volna, ha így elrejtetted. Ejnye, ejnye, de sok bosszúságom van veletek! így becézgette, vezetgette háza népét, féltő gondoskodással. Csak hetente egyszer, szomba­ton hagyta el biztonságos kis menedékét, hogy újra feltöltse a következő hétre a kamrát maga meg a kedvencei számára. Általában tejet vett tö­méntelen mennyiségben meg élesztőt, cukrot, zsírt. Azt ették mindannyian. Néha egy kis mé­zet, „mert az Özséb él-hal érte” A többi enniva­lót megteremte a félig vad kert is a számukra, ta­vasztól őszig kinn járkálhatott napközben a kertben a jószág is. A takarmány meg a földjeit bérlőktől érkezett nekik télire. A vizet, villanyt rég kikapcsolták már a ház­ból, amit Malvin néni nem is igen sajnált.- Egyszer Sárim majdnem belefulladt a für­dőkádba. Nem engedek én abba vizet jó szívvel soha többé. A villany meg! Csak reszket az em­ber, hogy agyoncsapja egyszer, akár a villám - mondogatta. Elégedetten éltek ők így is. Szomszédaikkal el­lentétben, akik bizony, sokat panaszkodtak, hogy nagy a bűz az állatok miatt, meg hogy Mal­vin néni nem adja vissza a gyerekek átesett lab­dáját soha. Meg egyáltalán, micsoda szégyen ez a putri itt, a főutcán. Még az ingatlanárakat is le­húzza. De persze nem volt mit tenni. Nincs rá törvény, hogy ki mit tarthat a házában. És ha be­legondolunk, van, aki óriáskígyóval él egy fedél alatt, mégsem nézzük őrültnek... Malvin néni meg a kecskéi és egyéb lábasjószágai tehát ma­radtak a főutcán a házban. # * * Telt-múlt az idő, míg egyszer csak valakinek fel nem tűnt, hogy Malvin néni nem volt vásárol­ni már vagy három hete. Hideg, téli napok vol­tak, csúszós az út, félősek az öregasszonyok, sen­ki nem gondolt rosszra. Talán csak nem mer ki­jönni az utcára. Na meg a bűz is kevésbé kava­rog a hószagban, hát nem gyanakodtak a szom­szédok sem. Még szerencse, hogy az öreg, sán­ta pap éppen abban az utcában látogatott akkor­tájt. Kerülgette egy ideig Malvin néni házát, de aztán csak föltekintett az égre.- Mit tegyünk, ez is az Úristen eltévedt bárány­­kája - sóhajtotta, és lenyomta a kapu kilincsét. A házba lépve nagy levegőt vett. Szüksége is volt a nagy levegőre, mert odabent már nemigen volt belőle. Kecskebákbűz, baromfiürülék, rég nem mosott ágynemű kesernyés szaga és beteg fojtogató lélegzete vegyült, kavargott. Szegény sánta pap önkéntelenül (vagy önvé­delemből) az ablakhoz lépett, de Malvin hang­ja megállította: az ágyból szólt rá az öreg­asszony, hogy ki ne merje nyitni, mert ő itt hét teljes éve nem szellőztet, amióta a Klotild kito­­jogatta a tojásait, és azok, szegények, a betonon rögtön szörnyet is haltak. Ő másodszor nem koc­káztat meg ilyen csapást. A pap a füle tövét vakarta.- Szépen bánsz az állataiddal, Malvin lányom - nyögte ki végül, mert semmi okosabb nem ju­tott az eszébe. - Megbecsülöd Isten teremtmé­nyeit. De mintha elfeledkeztél volna róla, hogy az emberek is az ő alkotásai. Velük mintha ke­vesebbet törődnél - kockáztatta meg óvatosan. Malvin néni elgondolkodva könyökölt fel az ágyában.- Hát ők se igen bántak velem szépen. De ne firtassuk - mondta. - Itt fekszek már harma­dik hete az ágyban, és te vagy, édes öregem, az első, aki megnézi, nem fordultam-e még föl. Ha ez a kecske nincs velem, meg a Sári, aki min­dennap tojik egyet ide, az ágyam végéhez, le­het, hogy éhen is vesztem volna a hideg szo­bában. De ne firtassuk. Az öreg, sánta pap kicsit elpirult. Ő se érdek­lődésből, inkább szent kötelességből látogatta meg ezt a bogaras vénasszonyt. Szegény tényleg nem nagyon lehet hálás az emberiségnek. A pap nem is tudott mit mondani válaszkép­pen, csak hümmögött. Malvin néni azonban foly­tatta.- De mégis igazad lehet, édes öregem... Szegény öreg papra ekkor olyan köhögés jött, hogy alig bírta abbahagyni.- Na, azt hiszem, menned kéne, mert még rám ragasztasz valami nyavalyát'- mondta Malvin né­ni. - De tudod, mit? Mivel te ilyen figyelmes vol­tál hozzám, és ebben a nagy hidegben eljöttél meglátogatni, Isten neki, rád hagyom a házamat, ha meghalok. Úgyis azon gondolkodtam már na­pok óta, hogy ki lehetne az örökösöm. Mert tu­dod, édes öregem, sokat kibírok én, de azt hiszem, most valahogy elfáradtam már. Jobb lenne föl se kelni többet. Azt hiszem, megadom magam a sorsomnak - s azzal be is fordult a fal felé, jelez­ve, hogy a vizitnek a maga részéről vége. Az öreg, sánta pap - miután elmúlt a köhö­gőroham - nagy nehezen fölállt, és hazaindult. Tovább látogatni nem volt bátorsága; gondol­ta, ahhoz másik ruhát kell venni, és fürödni is kellene. A dolog feledésbe is merült, Malvin néni szé­pen felépült, megérte a tavaszt, kecskéi virultak, lelegelték a szomszéd összes oltványát a kertben. Az udvarban két-három kiscsibe szaladgált a mindenféle méretű és színű jércék és kislibák kö­zött. Ment minden a rendes kerékvágásban. # # * Hanem egy borús, szeles áprilisi szombaton Mal­vin néni összerogyott a bolt előtt, és - arcán szép nyugalommal - átköltözött a másvilágra. Nagyon senki sem csodálkozott, inkább az volt a megle­pő, milyen sokáig húzta. A temetése is csende­sen, szinte észrevétlenül zajlott. Talán el is fele­di őt a falu egészen, ha a rendőrség a házában, a kétes tisztaságú asztalon meg nem találja - szé­pen nejlonzacskóba csomagolva - a szabályos végrendeletet, amelyben a „papra és eklézsiájá­ra” hagyományozza minden vagyonát. Mire ez kiderült, persze nem volt már olyan sok a hagyatékból. A szomszédok végre bosszút állhatták a múltbeli sérelmekért, és jóllakhat­tak egy kis kecske- meg baromfipörkölttel. Még amolyan halotti tort is tartottak, a jó húsok mel­lett elpoharazgattak, fölemlegetve az öreg­asszony bolondságait. A ház - vagy ól, ki tud­ná meghatározni pontosan, hogy ki is volt in­kább a gazda, és ki a vendég benne - viszont ott állt régi fényében, várva, hogy új tulajdono­sa döntsön a sorsa felől. A büszke örökös lesunyt fejjel készülődött belépni az ajtón. Nagy levegőt vett, nekivesel­kedett, visszatántorodott, megint megindult... csak nagy nehezen tudta rávenni magát, hogy legalább annyi időre bemenjen, amíg kinyitja az összes ajtót, ablakot. Évek teltek el így. Az öreg pap akárhogy pró­bálkozott, nem tudta rávenni magát, hogy vala­mit kezdjen az örökséggel. Újra meg újra elolvas­ta a végrendeletet. „Minden vagyonomat nyomo­rúságomban egyetlen látogatómra, S. K. papra és eklézsiájára hagyományozom. Gondoskodjon ő róla, hogy a házam, a kertem Isten elfeledett kis jószágainak javát szolgálja.” Aláírások, igazol­ványszámok, pecsét, még közjegyző is láttamoz­­ta. Teljesen szabályos. Nem lehet belekötni, pedig milyen jó lenne ledobni ezt a bolondságot a nyakából! Micsoda örökség egy trágyával teli ház, a fő­utca szégyene! Mit kezdjen ő ezzel?! Sóhajtozott, mérgelődött, aztán legyintett. Micsoda szöveg ez amúgy is: „Isten elfeledett kis jószágai...” Hát ilyet eleve eretnekség kiejteni a szánkon, hogy Is­ten bárkiről is megfeledkezett volna. * * * Telt, múlt az idő szépecskén. Az öreg pap nyug­díjas lett, de a parókia hátuljában álló kis kántori lakásban meghúzhatta magát. Utódja szépen el­látta a gyülekezeti munkát, nem panaszkodha­tott. Egyedül Malvin néni háza ügyében volt köz­tük egy kis nézeteltérés. Az örökségnek az utód először nagyon meg­örült. Hisz mi mindenre lehetne használni egy házat a főutcán, a legjobb helyen! Nyithatnának családi napközit vagy idősek klubját, a fiatalok­nak közösségi teret rendezhetnének be pingpong­asztallal, csocsóval. Esetleg lehetne később hit­oktatói lakás... Aztán amikor meglátta a házat igaz valójában, fintorgott egyet, és a homloká­ra csapott.- Hát, azt hiszem, tévedtem. Ez az örökség nem az egyházat, hanem a kedves kollégát ille­ti. Félreértettem először a dolgot. Szóval maradt minden a régiben. A falu csúf­jára ott állt a főutcán a szebb időket megért ház. Ajtó, ablak tárva-nyitva télen-nyáron. Már szin­te meg is szokták a népek, sőt a faluban házat vá­sárolni szándékozók között akadt, aki - nem tud­ván a dicstelen múltról - óvatosan be is kukkan­tott a kerítésen, hogy talán ez lenne a családjá­nak a megfelelő otthon. Ennél tovább azonban senki nem jutott, mert ilyenkor valamelyik falu­beli mesélt egyet s mást, ami elvette a leendő vá­sárlók kedvét... * * * Úgy lapult ott a kulipintyó, mintha nem is épít­mény, hanem egy véleüenül nevelkedett, éppen csak megtűrt fa volna. Az öreg pap se igen né­zegette gyakran. Egyszer azonban mégis arra volt valahogy útja, s hát csak úgy félig komolyan, fé­lig magafeledten lenyomta a kilincset. Döbbenten hőkölt hátra. A kapu zárva volt. Nagy biciklilakat fityegett rajta. S ahogy jobban átnézett a kerítésen, azt is láthatta, hogy az ud­var végében egy kis kormos kör van a lekaszált fű közepén. Bizonyára tüzet is gyújtott itt vala­ki. De ki? Próbált belesni a házba, de az ablak már csak félig volt nyitva, a maradék résen át meg egy ódivatú függönyt lebegtetett a huzat. Itt valami égbekiáltó történt. A papot hirtelen elfogta az indulat. Hát még­iscsak az eklézsiáé ez a ház! Bár nem nagyon tar­tanak rá számot, de jogilag mégiscsak a gyüle­kezeté! Ne bitorolja hát senki engedély és fizet­ség nélkül! Kiabálni kezdett, de csak halk sustor­gást, mocorgást hallott a kert vége felől, egyéb választ nem kapott. Csak dörömbölt és kiabált ott tovább, hogy ezt már mégsem hagyja. Ez már azért mégiscsak több a soknál. Csak egyszerűen birtokba vették a házat. Ő ebből ügyet csinál, itt lesz a rendőr­ség meg ami kell. Korát meghazudtoló erővel rúg­ta, taszigálta a kaput. Nem is kellett sok, bedőlt az egész kerítés egyben. Az indulat majd szétvetette a papot, úgy csörtetett be a házba, mint egy sebzett dúvad. De hirtelen elpárolgott mind a haragja. Nagy üresség volt ott benn, a régi, korhadt bú­torokat, limlomokat mind kipakolták, a szennyet eltakarították, a falakat fehérre meszelték. És ott álltak csendesen, lehajtott fejjel a tettesek is. Meg- - lépőén kölyökképű, ijedt szemű fiatalok. A pad­lón meg ócska pokrócokon egy utazótáska he­vert, nyitott száján keresztül látni lehetett a be­tolakodók kis holmiját is. Senki nem tudott szólni hirtelen, csak nézték egymást meg a földet döbbenten.- Nem kell mondania semmit, megyünk - szólalt meg az egyik fiú -, csak kérem, ne hívja ki a rendőrséget.- Mondtam, hogy fölösleges volt a sok mun­ka. Tudtam, hogy ez lesz - dörzsölgette az or­rát a másik. Nem nézett senkire, csak úgy ma­ga elé motyogott.- Jól van, pakolás! - sóhajtott lemondóan az első fiú. Majd az öreghez fordult:- Gondolom, az eddigi ittlakás fejében elfo­gadhatná a takarítást. Próbáltuk lakhatóvá ten­ni ezt a... Szóval most már lehet itt lakni rende­sen. Kiadhatja, vagy amit akar. És akkor mi le is lépnénk. Bérelni nem tudjuk, mert pénzünk saj­nos nincs - ingatta a fejét zavartan, és a szája szé­lét harapdálta.- Egyáltalán kik vagytok? Honnan jöttetek? Hogy kerültetek ide? - talált végre szavához a pap.- Bonyolult - mondta az orrdörzsölgetős srác. Zavartan, rosszkedvűen felnevetett.- Ha nem haragszik, maradjon ez a mi titkunk- mondta a másik fiú. - Jobb, ha most elmegyünk- intett a többieknek. Négyen voltak. A másik kettő a konyhából somfordáit elő kötényben, edényfogóval a kezén.- És a kaja? A kaját még csak megehetjük! Vagy nem? - mérgelődött az egyik főzőlegény.- Megehetjük? - nézett könyörgően a másik a papra. - Na? - sürgette a választ.- Megehetitek - szólt csendesen az öreg. - És megköszönöm, ha jut esetleg egy tányérral ne­kem is belőle közöttetek... * # * Később, amikor együtt ültek körben az udvaron, a farönk asztalnál, az elejtett szavakból azért még­iscsak összeállt a kép. Nevelőotthonban nőtt fel a négy kölyök. Amikor úrnak engedték őket, még fogalmuk sem volt róla, milyen kevés lesz az ő kezükben az a soknak tűnő pénz, amellyel elin­dultak. Aztán hamar rájöttek. Kicsit csavarog­tak, kicsit ez meg az, jobb nem firtatni. Keresték a szüleiket is meg a régiek közül va­lakit, de nem kellettek senkinek, hát nekivág­tak a nagyvilágnak, hogy ők majd mindennek ellenére megmutatják, lesz nekik rendes házuk, munkájuk, életük. Aztán mindig jött valaki, aki elkergette őket. Volt már sörétes puska, izom­­köteg unokaöcs, rendőrség. És persze, mind teljesen jogos volt. Csak az ő reményük kezd már fogyni, hogy valaha megvethetik valahol a lábukat. Ki tudja, milyen ősök bűneiért lakóinak most ők, akikre nem gondol még tán az Isten sem.- Már bocsi a kifejezésért - tette hozzá gyor­san a legrendesebben beszélő. Az öreg pap nagyokat hallgatott. Meregette alumíniumkanalával a paprikás krumplilevest. Lopva meg-megnézte magának a négy kölyköt. Nagyon fiatalok voltak, és elszomorítóan komo­lyak. Lehettek vagy húszévesek, ha egyálta­lán... Négyen épp annyi idősek, mint most ő... Aztán a végrendeletre gondolt, meg arra, hogy úgysem férnek el rendesen a pici kántorlakásban az ő bútorai, csak kerülgeti őket. Át lehetne ho­zatni ezekkel a gyerekekkel ide pár holmit, biz­tosan tudnák használni És a jövő héten - úgy hal­lotta - indul az eperszezon, talán még munkát is kaphatnának, ha eleinte csak alkalmit is. Ezek az... Isten elfeledett kis jószágai... ■

Next

/
Oldalképek
Tartalom