Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
Evangélikus Élet IRODALOM 2014. augusztus 24-31. » 25 Füller Tímea Kecskés Malvin meg az Isten elfeledett kis jószágai Kecskés Malvin háza a falu főutcáján volt. Egy átlagos ház esetében nem lenne ebben semmi különös. Az ő esetében azonban a főutca mindenképpen túlzásnak tűnt. Mert Kecskés Malvinnak nem a vezetékneve volt kecskés, hanem a .csúfneve. Pontosabban a lerövidült csúfneve: a Kecskeszagúból. Malvin néni ugyanis élt-halt a kecskékért, libákért, kacsákért és tyúkokért. Mi több, nem is csak értük, de... na, valljuk be, velük. Egy házban éltek ők együtt, nagy egyetértésben és borzasztó bűzben. A baromfifélék a komódon kuporogtak, az ágy végén költöttek, a kecskék a ruhásszekrényben tanyáztak, a szoba sarkában heverésztek, Malvin néni meg szórakozottan dudorászva tett-vett közöttük. Időnként kedvesen korholta is őket:- Ej, Özséb, Özséb, nem szoktunk ám az ágyra potyogtatni, mint az oktalan állatok. Ott van a sarokban a ládád. Na, nem baj, majd megtanulod. Klotild, hát szépen eldugtad ezt a tojást. Csak akkor találok rá, mikor már szaga van. Hát legalább kikeltetted volna, ha így elrejtetted. Ejnye, ejnye, de sok bosszúságom van veletek! így becézgette, vezetgette háza népét, féltő gondoskodással. Csak hetente egyszer, szombaton hagyta el biztonságos kis menedékét, hogy újra feltöltse a következő hétre a kamrát maga meg a kedvencei számára. Általában tejet vett töméntelen mennyiségben meg élesztőt, cukrot, zsírt. Azt ették mindannyian. Néha egy kis mézet, „mert az Özséb él-hal érte” A többi ennivalót megteremte a félig vad kert is a számukra, tavasztól őszig kinn járkálhatott napközben a kertben a jószág is. A takarmány meg a földjeit bérlőktől érkezett nekik télire. A vizet, villanyt rég kikapcsolták már a házból, amit Malvin néni nem is igen sajnált.- Egyszer Sárim majdnem belefulladt a fürdőkádba. Nem engedek én abba vizet jó szívvel soha többé. A villany meg! Csak reszket az ember, hogy agyoncsapja egyszer, akár a villám - mondogatta. Elégedetten éltek ők így is. Szomszédaikkal ellentétben, akik bizony, sokat panaszkodtak, hogy nagy a bűz az állatok miatt, meg hogy Malvin néni nem adja vissza a gyerekek átesett labdáját soha. Meg egyáltalán, micsoda szégyen ez a putri itt, a főutcán. Még az ingatlanárakat is lehúzza. De persze nem volt mit tenni. Nincs rá törvény, hogy ki mit tarthat a házában. És ha belegondolunk, van, aki óriáskígyóval él egy fedél alatt, mégsem nézzük őrültnek... Malvin néni meg a kecskéi és egyéb lábasjószágai tehát maradtak a főutcán a házban. # * * Telt-múlt az idő, míg egyszer csak valakinek fel nem tűnt, hogy Malvin néni nem volt vásárolni már vagy három hete. Hideg, téli napok voltak, csúszós az út, félősek az öregasszonyok, senki nem gondolt rosszra. Talán csak nem mer kijönni az utcára. Na meg a bűz is kevésbé kavarog a hószagban, hát nem gyanakodtak a szomszédok sem. Még szerencse, hogy az öreg, sánta pap éppen abban az utcában látogatott akkortájt. Kerülgette egy ideig Malvin néni házát, de aztán csak föltekintett az égre.- Mit tegyünk, ez is az Úristen eltévedt báránykája - sóhajtotta, és lenyomta a kapu kilincsét. A házba lépve nagy levegőt vett. Szüksége is volt a nagy levegőre, mert odabent már nemigen volt belőle. Kecskebákbűz, baromfiürülék, rég nem mosott ágynemű kesernyés szaga és beteg fojtogató lélegzete vegyült, kavargott. Szegény sánta pap önkéntelenül (vagy önvédelemből) az ablakhoz lépett, de Malvin hangja megállította: az ágyból szólt rá az öregasszony, hogy ki ne merje nyitni, mert ő itt hét teljes éve nem szellőztet, amióta a Klotild kitojogatta a tojásait, és azok, szegények, a betonon rögtön szörnyet is haltak. Ő másodszor nem kockáztat meg ilyen csapást. A pap a füle tövét vakarta.- Szépen bánsz az állataiddal, Malvin lányom - nyögte ki végül, mert semmi okosabb nem jutott az eszébe. - Megbecsülöd Isten teremtményeit. De mintha elfeledkeztél volna róla, hogy az emberek is az ő alkotásai. Velük mintha kevesebbet törődnél - kockáztatta meg óvatosan. Malvin néni elgondolkodva könyökölt fel az ágyában.- Hát ők se igen bántak velem szépen. De ne firtassuk - mondta. - Itt fekszek már harmadik hete az ágyban, és te vagy, édes öregem, az első, aki megnézi, nem fordultam-e még föl. Ha ez a kecske nincs velem, meg a Sári, aki mindennap tojik egyet ide, az ágyam végéhez, lehet, hogy éhen is vesztem volna a hideg szobában. De ne firtassuk. Az öreg, sánta pap kicsit elpirult. Ő se érdeklődésből, inkább szent kötelességből látogatta meg ezt a bogaras vénasszonyt. Szegény tényleg nem nagyon lehet hálás az emberiségnek. A pap nem is tudott mit mondani válaszképpen, csak hümmögött. Malvin néni azonban folytatta.- De mégis igazad lehet, édes öregem... Szegény öreg papra ekkor olyan köhögés jött, hogy alig bírta abbahagyni.- Na, azt hiszem, menned kéne, mert még rám ragasztasz valami nyavalyát'- mondta Malvin néni. - De tudod, mit? Mivel te ilyen figyelmes voltál hozzám, és ebben a nagy hidegben eljöttél meglátogatni, Isten neki, rád hagyom a házamat, ha meghalok. Úgyis azon gondolkodtam már napok óta, hogy ki lehetne az örökösöm. Mert tudod, édes öregem, sokat kibírok én, de azt hiszem, most valahogy elfáradtam már. Jobb lenne föl se kelni többet. Azt hiszem, megadom magam a sorsomnak - s azzal be is fordult a fal felé, jelezve, hogy a vizitnek a maga részéről vége. Az öreg, sánta pap - miután elmúlt a köhögőroham - nagy nehezen fölállt, és hazaindult. Tovább látogatni nem volt bátorsága; gondolta, ahhoz másik ruhát kell venni, és fürödni is kellene. A dolog feledésbe is merült, Malvin néni szépen felépült, megérte a tavaszt, kecskéi virultak, lelegelték a szomszéd összes oltványát a kertben. Az udvarban két-három kiscsibe szaladgált a mindenféle méretű és színű jércék és kislibák között. Ment minden a rendes kerékvágásban. # # * Hanem egy borús, szeles áprilisi szombaton Malvin néni összerogyott a bolt előtt, és - arcán szép nyugalommal - átköltözött a másvilágra. Nagyon senki sem csodálkozott, inkább az volt a meglepő, milyen sokáig húzta. A temetése is csendesen, szinte észrevétlenül zajlott. Talán el is feledi őt a falu egészen, ha a rendőrség a házában, a kétes tisztaságú asztalon meg nem találja - szépen nejlonzacskóba csomagolva - a szabályos végrendeletet, amelyben a „papra és eklézsiájára” hagyományozza minden vagyonát. Mire ez kiderült, persze nem volt már olyan sok a hagyatékból. A szomszédok végre bosszút állhatták a múltbeli sérelmekért, és jóllakhattak egy kis kecske- meg baromfipörkölttel. Még amolyan halotti tort is tartottak, a jó húsok mellett elpoharazgattak, fölemlegetve az öregasszony bolondságait. A ház - vagy ól, ki tudná meghatározni pontosan, hogy ki is volt inkább a gazda, és ki a vendég benne - viszont ott állt régi fényében, várva, hogy új tulajdonosa döntsön a sorsa felől. A büszke örökös lesunyt fejjel készülődött belépni az ajtón. Nagy levegőt vett, nekiveselkedett, visszatántorodott, megint megindult... csak nagy nehezen tudta rávenni magát, hogy legalább annyi időre bemenjen, amíg kinyitja az összes ajtót, ablakot. Évek teltek el így. Az öreg pap akárhogy próbálkozott, nem tudta rávenni magát, hogy valamit kezdjen az örökséggel. Újra meg újra elolvasta a végrendeletet. „Minden vagyonomat nyomorúságomban egyetlen látogatómra, S. K. papra és eklézsiájára hagyományozom. Gondoskodjon ő róla, hogy a házam, a kertem Isten elfeledett kis jószágainak javát szolgálja.” Aláírások, igazolványszámok, pecsét, még közjegyző is láttamozta. Teljesen szabályos. Nem lehet belekötni, pedig milyen jó lenne ledobni ezt a bolondságot a nyakából! Micsoda örökség egy trágyával teli ház, a főutca szégyene! Mit kezdjen ő ezzel?! Sóhajtozott, mérgelődött, aztán legyintett. Micsoda szöveg ez amúgy is: „Isten elfeledett kis jószágai...” Hát ilyet eleve eretnekség kiejteni a szánkon, hogy Isten bárkiről is megfeledkezett volna. * * * Telt, múlt az idő szépecskén. Az öreg pap nyugdíjas lett, de a parókia hátuljában álló kis kántori lakásban meghúzhatta magát. Utódja szépen ellátta a gyülekezeti munkát, nem panaszkodhatott. Egyedül Malvin néni háza ügyében volt köztük egy kis nézeteltérés. Az örökségnek az utód először nagyon megörült. Hisz mi mindenre lehetne használni egy házat a főutcán, a legjobb helyen! Nyithatnának családi napközit vagy idősek klubját, a fiataloknak közösségi teret rendezhetnének be pingpongasztallal, csocsóval. Esetleg lehetne később hitoktatói lakás... Aztán amikor meglátta a házat igaz valójában, fintorgott egyet, és a homlokára csapott.- Hát, azt hiszem, tévedtem. Ez az örökség nem az egyházat, hanem a kedves kollégát illeti. Félreértettem először a dolgot. Szóval maradt minden a régiben. A falu csúfjára ott állt a főutcán a szebb időket megért ház. Ajtó, ablak tárva-nyitva télen-nyáron. Már szinte meg is szokták a népek, sőt a faluban házat vásárolni szándékozók között akadt, aki - nem tudván a dicstelen múltról - óvatosan be is kukkantott a kerítésen, hogy talán ez lenne a családjának a megfelelő otthon. Ennél tovább azonban senki nem jutott, mert ilyenkor valamelyik falubeli mesélt egyet s mást, ami elvette a leendő vásárlók kedvét... * * * Úgy lapult ott a kulipintyó, mintha nem is építmény, hanem egy véleüenül nevelkedett, éppen csak megtűrt fa volna. Az öreg pap se igen nézegette gyakran. Egyszer azonban mégis arra volt valahogy útja, s hát csak úgy félig komolyan, félig magafeledten lenyomta a kilincset. Döbbenten hőkölt hátra. A kapu zárva volt. Nagy biciklilakat fityegett rajta. S ahogy jobban átnézett a kerítésen, azt is láthatta, hogy az udvar végében egy kis kormos kör van a lekaszált fű közepén. Bizonyára tüzet is gyújtott itt valaki. De ki? Próbált belesni a házba, de az ablak már csak félig volt nyitva, a maradék résen át meg egy ódivatú függönyt lebegtetett a huzat. Itt valami égbekiáltó történt. A papot hirtelen elfogta az indulat. Hát mégiscsak az eklézsiáé ez a ház! Bár nem nagyon tartanak rá számot, de jogilag mégiscsak a gyülekezeté! Ne bitorolja hát senki engedély és fizetség nélkül! Kiabálni kezdett, de csak halk sustorgást, mocorgást hallott a kert vége felől, egyéb választ nem kapott. Csak dörömbölt és kiabált ott tovább, hogy ezt már mégsem hagyja. Ez már azért mégiscsak több a soknál. Csak egyszerűen birtokba vették a házat. Ő ebből ügyet csinál, itt lesz a rendőrség meg ami kell. Korát meghazudtoló erővel rúgta, taszigálta a kaput. Nem is kellett sok, bedőlt az egész kerítés egyben. Az indulat majd szétvetette a papot, úgy csörtetett be a házba, mint egy sebzett dúvad. De hirtelen elpárolgott mind a haragja. Nagy üresség volt ott benn, a régi, korhadt bútorokat, limlomokat mind kipakolták, a szennyet eltakarították, a falakat fehérre meszelték. És ott álltak csendesen, lehajtott fejjel a tettesek is. Meg- - lépőén kölyökképű, ijedt szemű fiatalok. A padlón meg ócska pokrócokon egy utazótáska hevert, nyitott száján keresztül látni lehetett a betolakodók kis holmiját is. Senki nem tudott szólni hirtelen, csak nézték egymást meg a földet döbbenten.- Nem kell mondania semmit, megyünk - szólalt meg az egyik fiú -, csak kérem, ne hívja ki a rendőrséget.- Mondtam, hogy fölösleges volt a sok munka. Tudtam, hogy ez lesz - dörzsölgette az orrát a másik. Nem nézett senkire, csak úgy maga elé motyogott.- Jól van, pakolás! - sóhajtott lemondóan az első fiú. Majd az öreghez fordult:- Gondolom, az eddigi ittlakás fejében elfogadhatná a takarítást. Próbáltuk lakhatóvá tenni ezt a... Szóval most már lehet itt lakni rendesen. Kiadhatja, vagy amit akar. És akkor mi le is lépnénk. Bérelni nem tudjuk, mert pénzünk sajnos nincs - ingatta a fejét zavartan, és a szája szélét harapdálta.- Egyáltalán kik vagytok? Honnan jöttetek? Hogy kerültetek ide? - talált végre szavához a pap.- Bonyolult - mondta az orrdörzsölgetős srác. Zavartan, rosszkedvűen felnevetett.- Ha nem haragszik, maradjon ez a mi titkunk- mondta a másik fiú. - Jobb, ha most elmegyünk- intett a többieknek. Négyen voltak. A másik kettő a konyhából somfordáit elő kötényben, edényfogóval a kezén.- És a kaja? A kaját még csak megehetjük! Vagy nem? - mérgelődött az egyik főzőlegény.- Megehetjük? - nézett könyörgően a másik a papra. - Na? - sürgette a választ.- Megehetitek - szólt csendesen az öreg. - És megköszönöm, ha jut esetleg egy tányérral nekem is belőle közöttetek... * # * Később, amikor együtt ültek körben az udvaron, a farönk asztalnál, az elejtett szavakból azért mégiscsak összeállt a kép. Nevelőotthonban nőtt fel a négy kölyök. Amikor úrnak engedték őket, még fogalmuk sem volt róla, milyen kevés lesz az ő kezükben az a soknak tűnő pénz, amellyel elindultak. Aztán hamar rájöttek. Kicsit csavarogtak, kicsit ez meg az, jobb nem firtatni. Keresték a szüleiket is meg a régiek közül valakit, de nem kellettek senkinek, hát nekivágtak a nagyvilágnak, hogy ők majd mindennek ellenére megmutatják, lesz nekik rendes házuk, munkájuk, életük. Aztán mindig jött valaki, aki elkergette őket. Volt már sörétes puska, izomköteg unokaöcs, rendőrség. És persze, mind teljesen jogos volt. Csak az ő reményük kezd már fogyni, hogy valaha megvethetik valahol a lábukat. Ki tudja, milyen ősök bűneiért lakóinak most ők, akikre nem gondol még tán az Isten sem.- Már bocsi a kifejezésért - tette hozzá gyorsan a legrendesebben beszélő. Az öreg pap nagyokat hallgatott. Meregette alumíniumkanalával a paprikás krumplilevest. Lopva meg-megnézte magának a négy kölyköt. Nagyon fiatalok voltak, és elszomorítóan komolyak. Lehettek vagy húszévesek, ha egyáltalán... Négyen épp annyi idősek, mint most ő... Aztán a végrendeletre gondolt, meg arra, hogy úgysem férnek el rendesen a pici kántorlakásban az ő bútorai, csak kerülgeti őket. Át lehetne hozatni ezekkel a gyerekekkel ide pár holmit, biztosan tudnák használni És a jövő héten - úgy hallotta - indul az eperszezon, talán még munkát is kaphatnának, ha eleinte csak alkalmit is. Ezek az... Isten elfeledett kis jószágai... ■
