Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-17 / 33. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2014. augusztus 17. » 9 Házat épített egy fiatal házaspár a szocialista tervgazdálkodás idején Magyarországon. A ház felépült, így buzgón nekikezdtek a berendezésének: szekrényeket, asztalokat, székeket, egyebeket vásároltak. Ment is a dolog simán, a maga rendje szerint, egy ponton azonban minden elakadni látszott: kiderült, hogy a bútorgyárak éppen abban az évben nem gyártottak ágyat. Mert ez az aktuális ötéves tervben nem volt előirányozva. Hiába futottak egyik bútorüzletből a másikba, az eladók mindenütt széttárták a karjukat: „Ágyat szeretnének? Az nincs, mert hiánycikk. Tessék majd talán jövőre megpróbálni...” A várakozás igen kellemetlenül érintette a fiatalokat: hat hónapot kellett várniuk az áhított ágyakra. Hiánycikk minden olyan szükséges termék, amelyet nem tudok megvásárolni, annak ellenére, hogy meglenne hozzá az anyagi tehetségem. Mai világunkban is - az anyagi bőség ellenére - igen sokszor döbbenünk rá arra, hogy a normális emberi, társadalmi együttélést hiánycikkek nehezítik meg, vagy teszik éppen lehetetlenné. Fedezzük fel együtt együttélésünk hiányait. Azaz a hiánycikkeket. Hiszen gyakran szembesülünk azzal, hogy fájdalmasan, bosszankodva vagy kétségbeesve kell megállapítanunk: amit lázasan keresünk, az éppen - esetleg tartósan is - a hiánycikkek listájára került, nem kapható. Persze itt nem hiányzó bútorokra vagy egyéb berendezési tárgyakra gondolok elsősorban, hanem például biztonságra, becsületre, mértéktartásra, j ólneveltségre, csendre, szégyenérzetre, bizalomra, rácsodálkozásra, őszinteségre. Hiánycikkek ezek társadalmainkban, keresnünk kell tehát őket, és meg kell kísérelnünk, hogy kiküszöböljük a hiányukat. # # * Apostoli irataink nem fáradnak bele a tanácsadásba, miként tegyük együttélésünket ebben a világban szebbé, jobbá, igazabbá, tehát „élvezhetőbbé” Mert hiszünk abban az Istenben, aki jól megépítette világunkat - hiánycikkek nélkülivé. Ennek ellenére igaza van magyar szociológus testvérünknek, Bállá Bálintnak, aki szerint állandóan szűkölködünk, és egész életünket a „szűkösség” jellemzi. Talán éppen ezért is vagyunk a hiánycikkek előteremtésére elhívottak. Kezdetnek ezúttal az elégedettségnek, a megelégedésnek kelünk nyomába, amelynek hiányát szinte naponként érezzük. Nemcsak a társadalomban, hanem magunkon is gyakran. Hát nem az a tapasztalatunk, hogy igen-igen sok kortársunk él körülöttünk úgy, hogy elégedetlen? No és magunk talán kivételt képezünk? # * * Az Európai Unió időről időre megkérdezi tagországai lakosait, hogy mennyire elégedettek az életkörülményeikkel, saját sorsukkal, országuk közállapotaival. Az egyik legutóbbi felmérésnek az volt talán a legmeglepőbb eredménye, hogy minél gazdagabb egy ország, annál elégedetlenebbek a lakói - míg a szegényebb országok lakosai inkább bizakodók, esetleg még elégedettebbek is. Ám nem csak a felmérések a bizonyságai annak, hogy a megelégedésnek, az elégedettségnek társadalmaink legtöbbjében nem valami magas az árfolyama. Elégedetlenek vagyunk azzal, amink van, azzal, ami körülöttünk történik, sőt igen gyakran vagyunk önmagunkkal is elégedetlenek. Elégedetlenek a politikai kormányzattal, az állásunkkal és a fizetésünkkel, a házastársunkkal vagy szüléinkkel vagy gyermekeinkkel, a testfelépítésünkkel, külsőnkkel. Van, aki a nemével nincs megelégedve. Százezrek hagyják el szülőföldjüket, mert azzal sincsenek megelégedve. Ha pedig mégsem találnánk semmi hiánycikket, akkor is mindig elégedetlenek vagyunk - legalább az időjárással. Rossz volt az elmúlt év, elégedettséget remélünk az újtól. Hogy ez nem speciálisan mai jelenség, azt az is mutatja, hogy nem csupán a Szentírás óv az elégedetlenségtől, hanem az ókori világ szinte minden társadalmi, filozófiai irányzata küzdött ellene. Egyeseknél kegyes óhaj volt, hogy az ember elégedjék meg azzal, amit az istenek osztottak ki neki, ez az egyedüli normális hozzáállás az élethez. Másrészt a kívánást próbálták megfékezni, és valóságos erénynek az elégedettséget hirdették meg. Legyen az ember elégedett, és ne kívánjon többet, s főleg ne a másét. Még a tíz törvény közé is bekerült az óvó figyelmeztetés, hogy ne kívánd meg a másét. Általában ismert volt a bölcs mondás: elégedj meg a meglevőddel! S aki tartotta magát ehhez, azt tekintették ideális polgárnak. Még a bibliai Jákob is megelégedést ígér, de ahhoz - nagy ügyesen - garanciákat is... „Ha velem lesz Isten..., ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát..., akkor az Úr lesz az én Istenem” (íMóz 28,21) Mégsem az a benyomásunk, hogy mindig betartotta volna az ígéretét... Úgy is összegezhetnénk tehát, hogy a régiek erénynek tekintették a megelégedést, amire viszont törekedni is kell. Kérdés, hogy ezt az erényt nem lenne-e érdemes előásnunk a múlt idők almáriumából. Megelégednénk azzal, amink van, nem tekintenénk - ma divatosan kergetett — emberi jogaink megsértésének azt, ha valami nem adatott meg nekünk. Boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá válna így az életünk a „hiánycikkek világában”? * * * Szóban forgó igénk ugyan körülbelül szintén osztja az ókori világ bölcsességét, de egy ponton meglepő fordulatot tartogat számunkra. Mégpedig azzal, hogy a megelégedettséget a kegyesség, a vallásosság szerves részének tekinti: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel” Magyarul: az Istenben igazán hívő ember nem lehet elégedetlen. Megbomlott elméjű és az igazságot elvető embereknek tartja azokat, akik ugyan elméletileg okoskodnak és vitáznak a vallásról, a hitről, de valóban ugyanakkor visszaélnek az istenhitükkel. Nem a véget nem érő vitákban és torzsalkodásokban merülhet ki a vallásosságunk, a kegyességünk, hanem abban van az ereje, hogy Isten közelségében élve elégszünk meg azzal, amit úgyis tőle kaptunk. És hálásak vagyunk neki mindazért, anélkül hogy vásárra vinnénk a buzgóságunkat, a hitünket. Ennek az évnek a vezérigéje értelmében: „De nekem olyan jó Isten közelsége!” (Zsolt 73,28a) S itt bármikor hivatkozhatunk Jézusra; aki igen magasra helyezte a mércét: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: mit együnk, vagy mit igyunk, vagy mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok tudja, hogy szükségetek van minderre” (Mt 6,31-32) Vagy hivatkozhatunk Pál apostolra is, aki örült, hogy filippi gyülekezete anyagi támogatást küldött neki a börtönbe. Ugyanakkor nem mulasztotta el megnyugtatni őket, hogy „én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is..” Sőt ennek a kiegyensúlyozottságnak az okát és garanciáját sem tú> kolja el: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem!’ (Fii 4,11-13) Mintha csak visszhangozná a kérést, amelyet Mesterükhöz intéztek annak idején a tanítványok: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” (Jn 14,8) S mintha csak visszaemlékezne az apostol által is gyakran imádkozott zsoltár ígéretére: „...akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget’.’ (Zsolt 127,2) Tudniillik hogy ezzel Isten nevében tényleg elégedett legyen. Testvérek, itt tehát a tükör, amelybe belenézhetünk: tényleg együtt jár a kegyességünkkel a megelégedés? Rá tudjuk-e magunkat úgy bízni az Istenre, akinek „van hatalma, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre”? (2Kor 9,8) Nem úgy, hogy ha hiszünk, akkor a „terülj asztalkám” naivságában bizakodunk, hanem abban az Istenben, aki Jézus Krisztusért mindent odaadott nékünk. Még a megélhetéshez szükségeseket is: ételt, italt, ruházatot. * * * De hát van-e még mai világunkban vevő erre a „portékánkra”? Hiszen a mi világunknak rengeteg olyan csábító eszköze van, amellyel örökösen az elégedetlenségünket kívánja fokozni és állandóan magas szinten tartani! Mintha úton-útfélen azt kiáltaná a fülünkbe: „Ne légy megelégedett! Többre viheted, mint amid van!” Receptekkel tömnek bennünket a jobb, a szebb, a fiatalosabb, a boldogabb, a modernebb eléréséhez. Kívánj csak bátran, mi kielégítünk! És valljuk be: nem mindig könnyű ellenállni az ilyen csábításoknak! Erre épít a kereskedelem, a reklám. Az ő „ideálja” az örökké elégedetlen, kielégítetlen vásárló. Sőt még néhány lépéssel tovább is mehetünk: ez a többre, jobbra, szebbre való törekvés még például a kutatás, a tudományok hajtómotorja is. Hol lenne ma az emberiség - így hangzik gyakran a megokolás -, hogyha nem támadtak volna olyanok, akik nem elégedtek meg többé a kőbaltával és a kezdetleges-primitív kuruzslással? Felfedezéseikkel ténylegesen biztonságosabbá, jobbá, könnyebbé tették az életünket. Aztán vég nélkül lehetne sorolni azokat, akik nem elégedtek meg szegényes sorsukkal, ezért elindultak, hogy többre vigyék. Valóságos legendák övezik azokat, akik önerőből, saját szorgalmuk révén, mondjuk, konyhai mosogatóból milliárdosok lettek. Hát nem éppen az hajtotta őket, hogy egyáltalán nem voltak a szegénységükkel megelégedve? Mit szólunk hát ezekhez a mi megelégedettségi receptünkkel? Nem gondolom, hogy mai igénk figyelmeztetése, intése ezekről szólna. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az emberi élet normalitásához tényleg hozzátartozik a kívánás, a törekvés a megelégedésre. Ám mai igénkben egy tapasztalt tanító fiatalabb tanítványát, Timóteust szeretné óvni, és nem általános bölcsességről spekulál. Timóteus az evangélium szolgálatának szentelte az életét. Minket pedig, akik az Isten igéjének szolgálatában állunk, valószínűleg hatványozottabban kísért meg, hogy többet kívánjunk, mint amennyink van. Elég talán utalnom az egyháztörténelem folyamán elhíresült kapzsi, zsugori vagy felelőtlenül pazarló egyházvezetőkre. Vagy éppen a limburgi római katolikus püspök mai tragikus esetére, aki esztelenül esett a megelégedettség mindenáron való megszerzésének és biztosításának a kísértésébe, szórva a bizonyára nem erre a célra juttatott adó- és adományösszegeket. Elsősorban nekünk szól a szokatlanul kemény óvás: „Akikpedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik”- írja az apostol induló tanítványának nagy aggodalommal. És csak sejthetjük, hogy mennyi keserű élettapasztalat rejtőzhet egy ilyen kemény óvás mögött! Másrészt szerintem szerzőnk is tud arról, hogy általában nem azok lesznek gazdagok, akik eszeveszetten futnak a pénz után. Meg arról is, hogy vannak emberek, akiket szegény gazdagokként kell számon tartanunk, mert anyagi gazdagságuk ellenére sem elégedettek. Bőségben van részük, dúskálnak, mégis elégedetlenek az életükkel, elért eredményeikkel. Náluk továbbra is hiánycikk a megelégedés. A középkorból származó szállóige mondja róluk, hogy „az istentelen pénzéhség”(„auri sacra fames”) nem engedi meg, hogy elégedetten és hálásan megálljának, hanem még többet és többet akarnak. Ilyeneknél már a „pénz szerelméről” kell beszélnünk, amely - igénk szerint „minden rossznak gyökere”. És eltávolíthat a hittől, mert elválik tőle, és még a megelégedettség is öncéllá lesz. Erre mondta el ismert példázatát Jézus az új csűröket építő bolond gazdagról (Lk 12,16-21). Ellenben három magatartásformára gondolhatunk, ha nem akarjuk, hogy nálunk is hiánycikké váljék a megelégedettség. Az első magatartás az, hogy elismerjük esendőségünket, és bevalljuk magunknak is, hogy távolról sem vagyunk hithősök: nem mindig tudjuk összeegyeztetni a kegyességünket és a megelégedést. Talán ehhez a magatartásunkhoz áll legközelebb a régi bölcs imája: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! ...hogy jóllakva meg ne tagadjalak... El se szegényedjek, hogy ne lopjak..” (Péld 30,8-9) A második szerint sokkal komolyabban kell vennünk a Miatyánk kérését: „...mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. . ’.’ Ezzel megvalljuk hitünket abban, aki a mezők liliomait és az ég madarait (Lk 12,22-32) arra méltatja, hogy minden elégedetlenségüket megelégedéssé változtatja, és aki bennünket sem értékel kevesebbre ennél (Mt 6,26)! Végül a harmadik magatartás feltételezi, hogy mindenért, amink van, megpróbálunk hálásak lenni. Abban a tudatban, hogy „Mid van, amit nem kaptál?” (íKor 4,7). Ha idáig eljutottunk, ebben bizonyára benne foglaltatik a kapottak fölötti megelégedés is. Mert a megelégedés testvére a hálának. ■ Gémes István Megelégedettség (iTim 6,6-11)
