Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-02-02 / 5. szám

Evangélikus Élet

élő víz

2014. február 2. *• 11

Ragaszkodom, tehát vagyok?

Istenbe vetett hitünk feltárja előttünk a szenvedés lényegét. Ez pedig a következő: a szenvedés emlékeztet bennünket az elvesztett paradicsomra, és egyben rávilágít földi elégtelenségünkre. Istenből, Istentől származunk, hozzá térünk vissza. Ha nem lenne szenvedés - melynek evidenciája az emlékezet fenntartása -, elfelejtenénk, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk.

A szeretet - amelyet minden ember megtapasztal földi életében, ha teljes egységet él át akár csak egy pillanat erejéig is - ízelítője annak, amit elvesztettünk, és ami vár ránk. Legteljesebb jelenlétünk tehát jövőnk előfutára.

Noha az ember tudja, értelmével fölfogja a múlandóság elkerülhetetlenségét, mégis szomorkodik fölötte. E bánat oka nem más, mint erőteljes ragaszkodásunk az anyagvilághoz, mely azt az illúziót ébreszti fel bennünk, hogy van bármi is itt a földön, ami szenvedésünket tartósan enyhíteni tudná.

Ezen ragaszkodásunk forrása azonban nem isteni eredetű. Az irigység és a félelem táplálja. A veszteségektől való rettegés pedig nem más, mint irigység önmagunk iránt. Természetesen nem a másik embert irigyeljük, hanem azt a feltételezést, hogy bennünk is megvan (megvolt) a lehetőség a vágyott dologra, ugyanakkor valamiért - elsősorban külső körülmények miatt - nem tudjuk megvalósítani. Külső körülmény viszont nincsen. Az a körülmény van, amelyet önmagunknak megteremtünk. Nem a felebarátomat irigylem tehát, hanem azt a lehetőséget, amelyet önmagámban elmulasztottam.

Ha abból indulunk ki - márpedig másból nem tudunk kiindulni -, hogy Isten szeretet, és ez a szeretet végtelen, kegyelmes, megértő, akkor hirtelen, ahogyan átadjuk magunkat ennek az érzésnek, képesek vagyunk felfedezni a szenvedésben a jót.

Szinte felfoghatatlan, hogy szenvedésünk lényege az örömhír. De miért olyan fontos ennek a kimondása? Mert ez Jézus Krisztus megjelenésének a lényege, ez az ő valósága. A minket szerető Isten, akiben nem kételkedünk. Értetlenségünk, ha van, a testből fakad, míg értésünk a lélekből. Azért részesülünk a szenvedésben, hogy emlékezzünk arra, hogy honnan jöttünk, mit veszítettünk el, és hová tartunk. Mindenki tudja, minden ember érzi a szíve legmélyén, hogy Jézus minden szava élő és valós, örök élet, ő nem téved - általa érthetjük meg mi is, hogy szenvedéseink lényege annak felismerése, hogy nincs mitől félnünk, minden úgy történik, ahogyan meg kell történnie.

Akkor miért olyan nehéz ezt a tudást a hétköznapokban is a magunkévá tenni? Mert rabok vagyunk, a múlandóságot magában hordozó földi létezés rabjai. De ezen sem szabad szomorkodnunk! Mert Istentől származunk. Azért vagyunk itt a földön, hogy hozzá hasonló mivoltunkat átérezzük. A részecske az egészhez hasonlít, de nem az egész. Hordozza magában a teljesség vonásait, de nem maga a teljesség. Az embernek szüksége van arra, hogy folyamatosan emlékeztesse magát Istennel való közösségére, különben „csak úgy egyszerűen” elfelejti, és azt gondolja, hogy Isten nélkül is képes bármire. Azzal ámítja magát, hogy a belégzés után mindig megtörténik a kilégzés, pedig csak akkor, ha az Atya ezt megengedi.

Nem kell nekünk jónak lennünk az ájtatosság értelmében. Valódiak vagyunk, ismerve önmagunkat, és ehhez a krisztusi tudathoz, mely emberi mivoltunk alapja és egyben éltető ereje, ragaszkodnunk kell mint egyetlenhez.

■ BükyAnna

Bibliaolvasó cserkészek közössége

Áldott emlékként él bennem hetvenkét évvel ezelőtti cserkészéletünk lelkisége. Erről szeretnék néhány szóban megemlékezni, tanulságul a mai fiatalok számára.

Cserkészcsapatunk 1941 novemberében alakult meg a komáromi református Timótheus-árvaházban 640. Számú Timótheus Cserkészcsapat elnevezéssel. Tagjai árvaházi gyerekek és internátusi gimnazisták voltak, valamennyien tíz-tizennégy évesek. Szép számmal voltunk a csapatban bibliaolvasó cserkészek, akik lelki életet éltünk. Csukás Zsigmond árvaházi lelkész, csapatparancsnok segített, irányított bennünket. Hétköznapokon egyéni csendesórákat tartottunk, vasárnapokon közösen olvastuk a Bibliát.

A legfontosabbnak azt tartottuk, hogy Isten ajándékaként kezünkbe vehettük a Bibliát. Rendszeresen olvastuk, a nekünk szóló aranymondásokat feljegyeztük egy papírdarabkára, amelyet a kabátzsebünkbe tettünk, és napközben többször is elolvastunk. így Isten üzenete elevenen élt bennünk, s arra indított, hogy az ige útmutatása szerint éljünk.

A napi ige erőt adott Isten parancsainak teljesítéséhez. Könnyebben felismertük a sátáni kísértéseket, támadásokat, és megpróbáltunk küzdeni ellenük. Arra is vállalkoztunk, hogy másokat is biztassunk a Biblia olvasására, mert éreztük ennek a forrásnak az erejét, s ezt társainknak is elmondtuk. Egyre többen csatlakoztak hozzánk. Harcot indítottunk a ponyvairodaimat olvasók, a cigarettázók, a hazudozók, a verekedők, a gúnyolódok és káromkodók ellen.

Igyekeztünk részt venni a szeretetszolgálatban is. Elhatároztuk, hogy segítünk az árvaházunkban élő nem cserkész árvák ruházásában. Ehhez a pénzt ócskavas-, rongy- és bélyeggyűjtésből, valamint fizikai munkánkért kapott összegekből gyűjtöttük össze. 1944. március 5-én az összegyűlt kétszázötven pengőn teljes öltözet ruhát és nadrágot vettünk az árváknak.

Más irányú evangéliumi szolgálatunk is volt. Bibliajelzőket készítettünk, és ezeket bibliaköröknek küldtük el. Ott sok esetben személyes üzenetként hatottak ezek az igék. Boldogok voltunk, hogy szolgálhattuk Isten országának ügyét.

A bibliaolvasás arra késztetett bennünket, hogy a nyári szünidőben se szakadjon meg a közösségi kapcsolatunk. Kézzel írott „Hírmondót” szerkesztettem Madáron, ahol akkor éppen szolgalegény voltam egy kedves falusi gazdánál. E körlevélben leírtuk aranymondásainkat, lelki élményeinket, örömeinket, gondjainkat, szomorúságainkat, és továbbítottuk az előre kijelölt helyekre. A körutat tett levél a végén visszaérkezett kiindulási helyére. Ebből tudtuk meg, hol van szükség segítségre, s azt meg is szerveztük.

Hogy milyen hatást gyakorolt ez a lelki élet a bibliaolvasó Timótheuscserkészekre, a következő vallomásokkal érzékeltetem, amelyeket Csukás Zsigmond somorjai esperes, lelkipásztor hagyatékából kaptam immár elsárgult eredeti levelek formájában.

K. Pista harmadik osztályos gimnazista: „A Bibliát mindennap olvasom és tanulmányozom, de a fiúk nem akarják elhinni az igét. Még egyszer megpróbálom hirdetni, hogy fogadják be. Isten legyen veletek. Pista.” Lelkes Ferenc negyedik osztályos gimnazista: „Én csak azt tudom leírni, amit a cserkészbibliakörünknek köszönhetek. Amióta kezdem komolyan venni a bibliaolvasást és a cserkészbibliakört, megállapítottam, hogy jobb kedvvel és szorgalommal tanulok. Isten segítségét kérem ehhez. Légy példa! Lelkes Ferenc.”

Csukás Lajos harmadik osztályos gimnazista tizenhárom évesen ezt írja: „Már magam is beláttam, hogy a Biblia egy egész életre szól, és egész életen át vezérlő útmutatóm, melynek én is hűséges olvasója és befogadója szeretnék lenni. Isten engem úgy segítsen!” A másik vallomást testvére, Csukás András tizenöt éves gimnáziumi tanuló írja a Kiskoszmály című újság 1943. január t-jei számában. „Csak az ő segítségül hívásával tudtam elfelejtés nélkül Bibliát olvasni naponként. Amióta csendesórát tartok, a cselekedeteim, a tanulásom is megváltozott.”

Sokak közös véleménye: „Megfogadtuk, hogy harcolni fogunk a hazugság ellen, mert a hazugság súlyos bűn.” Ezek a fiatalok már megtapasztalták a Biblia áldásait saját életükben is, és erről vallanak beszámolóikban.

Néhány vallomás csak egy-egy mondatban: „Nem sok idő óta kicsit jobb fiú vagyok. Vigyáznom kell, hogy a régi bűneimet ne kövessem el, mert akkor megint a sátán szolgája lennék.” „Örülök, hogy hallgattam Jézus szavára, bocsánatot tudtam kérni.” „Igyekszem az Úr Jézus nyomdokain járni. Naponta olvasom a Bibliát.” „Most már komolyan foglalkozom Isten igéjével, igyekszem megtartani, amit olvasok a Bibliából, hogy az Úr Jézus követője lehessek.”

Végül egyöntetű fogadalomtételként hangzik el: „Fogadjuk, ím, nem hagyjuk el soha a Bibliát!” -Sorolhatnánk tovább a lelki vallomásokat, a megtérésekről szóló híradásokat. A bibliaolvasó cserkészek indulóját is közreadom: „És a csatába mi győzni megyünk, / Díjat arat kicsi hős seregünk. / Küzdeni fegyvere nincsen egyéb, / Szent Ige kardja csak, ám ez elég.” (A 331. Hallelujahének 3. verséből.)

Hetvenkét óv után is örömmel mondhatom, hogy a gyermekkori bibliaolvasás sokunk számára megmaradt. Többen eljutottunk Isten üzenetének mélyebb megismerésére, megértésére, Isten hívó szavának elfogadására, és az ő bizonyságtevő gyermekei lettünk. Ezzel a boldog örömmel emlékezünk egykori Timótheus-cserkészéletünkre, amely evangéliumi szellemével elindított bennünket Isten megismerésének útján.

Áldom az én mennyei Atyámat, hogy még nyolcvanhét évesen is megmaradhattam a hozzá vezető úton, bizonyságot tehetek az ő megmentő szeretetéről, és hirdethetem: a Bibliát komolyan olvasók útja végül is Jézus Krisztussal való találkozáshoz vezet, elnyerve az örök élet bizonyosságát.

Kívánom, hogy sok mai fiatal cserkész testvérünk nyerhesse el ezt a mennyei boldogságot!

■ Szenczi László

Havi ige

„Csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják” (Ef 4,29)

Egy ember sok sértődést váltott ki azzal, hogy meggondolatlanul beszélt mindenkivel. A lelkésze egyszer meghívta magához, és fölment vele a templom tornyába. Fölvitt egy kispárnát is. A toronyban kibontotta a párna huzatát, és megkérte az embert, hogy szórja szét a pelyheket minden irányba. Amikor emberünk elcsodálkozott, a lelkész azt mondta neki: „Most próbálja meg összegyűjteni.” „De hát ez lehetetlen” - válaszolta. „Látja - mondta a lelkész -, ahogy ezeket a tollpihéket nem tudja többé összegyűjteni, ugyanúgy van a kimondott szavainkkal is. Hiába bánjuk, szívnánk vissza, már elhangzottak, és a maguk jó vagy rossz hatását kifejtették.”

Te, testvérem, hányszor beszéltél meggondolatlanul? Hányszor szeretted volna visszavonni az elhangzottakat? Hányszor okozott csalódást, viszályt, hányszor vezetett háborúságra, amit mondtál?

A szándékos sértésről most ne beszéljünk. Te azt mondod: nem így akartam, nem ezt gondoltam. De hát ez lett belőle. Ezért gondold meg, mielőtt megszólalsz!

Ha bírálni akarsz valakit, előbb kérdezd meg magadtól: igaz-e, amit mondok, szeretetből fakad-e, és segítő szándék vezet-e szavaimban?

Van fölösleges beszéd is. Az illető csak mondja, mondja... Talán veleje sincs a beszédének, csak kényszeresen vagy a maga fényezésére dől belőle a szó. Az egyik ázsiai országban, amikor robbanásszerűen megindult a fejlődés,

a telefonkönyv mellékleteként útmutatót is adtak a telefon használatához. Az egyik pont így szólt: „Mielőtt fölveszed a telefonkagylót, gondold át és fogalmazd meg, hogy mit akarsz mondani.” Mi is megfogadhatnánk néha ezt a tanácsot, mielőtt megszólalnánk.

A fordítottja is áll ennek a tiltásnak: ne maradj néma, ha biztatni, bátorítani, segíteni lehet szavaiddal. Mondd el a jót, amit látsz a másikban, és biztasd, hogy el tudja érni a jó célt, ha kitart, és az Úrra figyel.

De ne legyen a szavad keményen igaz és metszőén éles sem. Az igazságot szeretettel mondd meg. Hadd legyen elfogadható, hadd szülessen meg belőle az igyekezet: ezt meg szeretném valósítani, ezt el szeretném érni. És ne a magad érveit mondd, hanem Istenéit: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige’.’ (Péld 25,11)

Az Úr Jézus elsősorban a megváltónk és szabadítónk. A nyelv bűneire is lehet bocsánatot és szabadítást kérni tőle. De ő példaképünk is. Milyen kedvesen mondja: „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28)

És így tanít az ige: „Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon, minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel. Szívetekben hálaadással énekeljetek az Úrnak” (Kol 3,16; újonnan revideált Károli-ford.)

■ Széll Bulcsú

HETI ÚTRAVALÓ

„Jertek, és lássátok Isten tetteit! Félelmesek dolgai az emberek között!'

(Zsolt 66,5)

Vízkereszt ünnepe után a 4. héten az Útmutató reggeli s heti igéiben felragyog Isten dicsősége a teremtésben; hatalma Jézus Krisztusban látható: ő „az Isten dicsőségének visszatükröződése és az ő személyének képmása, aki hatalmas szavával fenntartja a mindenséget” (Zsid 1,3; LK). Jézus isteni hatalmával lecsendesítette a háborgó tengert: „Hallgass el, némulj meg!” A nagy csendességben tőlünk is megkérdezi: „Miértféltek ennyire?Miért nincs hitetek?” (Mk 4,39.40) „íme, a hit és hitetlenség példája! Mert abban van a hit felséges képessége, hogy látja a láthatatlant, és nem látja azt, ami pedig érezhető, mert hiszen nyom és szorongat!” (Luther) A nagy mélységből is kérheted: „Kiáltásom jusson el hozzád, Uram!” (GyLK 741) Kilátástalan helyzetében Pál csak Isten erejében bízott:„Ázsiában... az életünk felől is kétségben voltunk”. De Isten „ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket... Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít...” (2Kor 1,8.10) Jézus szavára a terméketlen fügefa hirtelen elszáradt. Tanítványainak ígéri, ennél nagyobb dolgot is megtehetnek az ő nevében. „És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok’.’ (Mt 21,22) Azért jött Jézus, hogy az ördög munkáit lerontsa (lásd íjn 3,8) - a pogányok között is. Két gadarai megszállottból kiűzte az ördögöket, akik felismerték őt: „Mi közünk hozzád, Isten Fia? (...) Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba’.’ Az egész nyáj a tengerbe rohant, a lakosok kérték Jézust, „távozzék el határukból”. (Mt 8,29.31.34) A választott nép fogságának oka a bálványimádás volt: idegen isteneknek szolgáltak. „De ennek a népnek lázongó és dacos szíve van... Eszükbe sem jut, hogy féljék Istenüket, az Urat..!’ (Jer 5,23-24) Jézus ígérete szerint követői életében is jelek és csodák történnek (lásd Mk 16,18). Ezt Pál is megtapasztalta: Málta szigetén egy vipera a kezébe mart. „Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett’.’ És a sziget elöljárójának beteg apjához is bement, és „miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította”. (ApCsel 28,5.8) Jézus néma ördögöt űzött ki, „és amikor kiment az ördög megszólalt a néma”, de néhányan ezt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket!’Nem ismerték el és nem fogadták el, hogy ő Isten Fia, az erősebb fegyveres! „Ha viszont én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa’.’ Szavai örök érvényűek: „Aki nincs velem, ellenem van...” (Lk 11,14.15.20.23) Nem lehet senki semleges személyét illetően. Benne látható Isten hatalma: „...aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem” (Lk 10,16). Isten ítéletet tart a világ felett, s az menekül meg, akit megszabadíthat. „... hallgassatok rám, nemzetek! (...) Közel van igazságom..., és karommal népeket ítélek. (...) az én szabadításom örökre megmarad...” (Ézs 51,4.5.6) Egyedül az Úr Jézus a szabadítónk, ezért „Szólj, boldog hálaének, / És áldd a Teremtőt, / Hű Urát földnek, égnek, / Az örök jótevőt!” (EÉ 69,1)

■ Garai András