Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-02-16 / 7. szám

Evangélikus Élet

élő víz

2014'. február 16. tk 9

Amikor a siker az igazi próbatétel

HETI ÚTRAVALÓ

„Nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket” (Dán 9,18)

Hetvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi elbizakodottságból odaadó istentiszteletre hívnak. Menjünk böjt felé igaz megtéréssel: „Isten lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk." (Jn 4,24; LK) Az Urat dicsőítsük: „Himnuszt zengjetek nékünk Sionnak énekeiből!” (GyLK 769) Hetven nappal fehérvasárnap előtt, az egyházi év húsvéti, új ünnepköre kezdetén Jézus a szőlőmunkások példázatával ad tanítást Isten kiválasztó és elhívó szeretetéről. Egész nap hangzik a gazda mindenkit kiküldő szava: „Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek" Isten igazsága ez: „Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked” Ő szuverén Úr, és azt teszi, amit jónak lát: „így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!’ (Mt 20,4.14.16) Luther tanítja: „Itt megszűnik minden érdem, egyedül Isten kegyelme dönt, hogy az elsőből esetleg utolsó, az utolsóból első legyen.” Pál így versenyez a hervadhatatlan koszorúért: „...úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág...” (íKor 9.26) Mindenben önmegtartóztató, hogy nyerhessen: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját” (Jel 2,10) - ígéri Jézus a vele győzőknek. Ő Zákeust is kiválasztotta, és el/lehívta a vadfügefáról: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom’.’ De miért tette ezt a bűnös fővámszedővel? „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet’.’ (Lk 19,5.10) Ám Ézsau sorsa figyelmeztessen, vegyük komolyan Krisztus követését: „Ne legyen senki parázna vagy istentelen”, ne veszítsük el üdvösségünket! Mert őt, „amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg! (Zsid 12,16.17) Jézus különlegesen gondoskodik övéiről, mások által: „Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány..., semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát!’ (Mt 10,42) Pál így figyelmezteti a gyülekezetét: a viszálykodás a lelki kiskorúság jele. A növekedést Isten adja: „Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan” (íKor 3,8) Úgy juthatunk el az elbizakodottságból odaadó istentiszteletre, ha engedjük, hogy Jézus megtisztítsa szívünk templomát: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Őt az Isten háza iránti féltő szeretet emésztette (lásd Zsolt 69,10). E szívtisztítás következménye: „...hittek az írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott’.’ (Jn 2,16.22) Kiket választ ki s hív el Isten gyülekezete tagjaivá? Pál szerint „akika világszemében erőtlenek..., nem előkelők..., és a semmiket..., hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok’.’ (íKor 1,27-30) Vele dicsekedjünk: „Elfogadtál és elhívtál, / élő Jézus, Mesterünk. / Kegyelem, hogy veled járó / tanítványok lehetünk.” (EÉ 475)

■ Garai András

Mindannyian ismerjük a jelenséget: sztársportolók időnként - a rajongóik csodálatában sütkérezve - nem túl tiszteletre méltó módon viselkednek. Sztárok és médiaszemélyiségek sokszor a legkevésbé sem olyan kedvesek, barátságosak, mint ahogyan a tévében vagy a moziban szoktuk látni őket. Politikusok, akik nagyon megnyerők a választási kampány idején, kifejezetten arrogánsak, ha nem értenek velük egyet. Úgy jellemezhetnénk őket, hogy ezek az emberek a „sajtó által kialakított képükben hisznek” saját hírnevüktől és sikerüktől elfogultan.

Legtöbbünket elriasztja a közszereplők ilyetén viselkedése, támadó, kérkedő magatartása. De ha mi nem érünk is el ilyen ünnepelt státust, azért még megcsiklandozhat minket is valami hasonló, önelégült érzés.

Például elismerést vívsz ki azzal, hogy te hozod a legnagyobb üzletet az osztályodon vagy az egész cégnél. Amikor az emberek megveregetik a vállad, és gratulálnak ehhez, akkor hogyan válaszolsz? Vagy ha végül megkapod a régóta áhított előléptetést, az új irodát, a státust és a vele járó céges juttatásokat? Hogyan viszonyulsz azokhoz a kollégáidhoz, akik nem értek el hasonló eredményeket, és akik mostantól esetleg neked fognak beszámolni?

Vagy tegyük fel, felkérnek, hogy mondj beszédet egy kiemelkedő céges eseményen. A beszéded pozitív fogadtatásban részesül, és utána jó néhányan odamennek hozzád, hogy megdicsérjék az elhangzottakat. Akkor kedvesen fogadod az elisme-Gyermekéveimet egy Garam menti kis falucskában töltöttem a harmincas évek elején. A református árvaházban hatvanan voltunk árvák és elhagyott gyermekek. Engem féléves koromban fogadott be az árvaház, ahol Istennek átadott életű diakonissza testvérek és önfeláldozó nevelők vigyázták szeretettel lelki életünket, és istenfélelemre neveltek.

Az egyszerű árvaházi ruha és a szerény körülmények miatt előfordult, hogy reménytelenül gondoltunk jövőnkre, és csak az esti mesékben csillant meg olykor-olykor a jövő reménysugara: mi leszek, ha nagy leszek? Bár a diakonissza testvérek bibliai történetek felolvasásával erősítették hitünket Isten gondoskodó szeretetében, a gyermekszív időnként mégis az igaznak tűnő meséket fogadta be.

A legszebb meséket Ede barátunk mondta, aki maga is innen volt még a tizennegyedik életévén. „Zenész leszek, világhírű művész - kezdte meséjét -, s azt akarom, hogy az egész világ csodálja tehetségemet.” Gondolatait oly izgalmas mesékbe öntötte, hogy mi átszellemülve hallgattuk, csodáltuk nagyságát, s nap mint nap álomba szenderültünk.

A mese naponként folytatódott, hétről hétre újabb és újabb kalandokkal bővülve, s mi izgalommal vártuk, mi lesz Ede életútjának következő állomása. Gondolatban már országhatáron túl jártunk, kísértük őt a világ körüli dicsőség útján, csodáltuk a naggyá nőtt tehetséget, az igazi művészt, s nem tudtunk kiszakadni bűvköréből. Vakon hittünk meséiben, azt gondoltuk, ilyen egyszerű az élet.

Akkor még én is úgy fogalmaztam

rést, örülve annak, hogy amit mondtál, az jó hatással volt a hallgatóságra, vagy magadban megállapítod: „Hát, igen. Tényleg jó voltam, nem?”

Evekkel ezelőtt egy magazin szerkesztője voltam. Az irányításom alatt nagy változások történtek. Idővel, amint stabilizálódott a helyzet, az emberek kezdtek megkeresni a különböző összejöveteleken, hogy elmondják, mennyire örülnek a változásoknak. Az elején nagyon jólesett

meg titkon tervemet: egyszer én is művész leszek, igazi művész, mert azok nagyon sok embert tudnak szórakoztatni, számukra élményt nyújtani. De hogy milyen művész szeretnék lenni, még megfogalmazni nem tudtam. Nyolcéves voltam.

Egy tragikus esemény érlelte meg elhatározásomat. Már az elemi iskola második osztályába jártam. A kis falucska egyetlen iskolájában harmincán voltunk a nyolc osztályban. Egy ember tanított bennünket, aki igazi tanító volt, néptanító. Nemcsak a betűvetést tanultam meg tőle, hanem azt is, hogyan kell igazán szeretni azt, akinek szüksége van a szeretetre.

Emlékszem történeteire, amelyeket életéről mondott el. Szülei nincstelen zsellérek voltak, akik a föld urának kegyéből tengették életüket. Legjobban az ragadott meg, amit könnyes szemmel mesélt: hogyan hordta évekig kenyér nélküli tarisznyáját, amelyben csak a palatábla meg egy palavesszőcske árválkodott szerényen. De kitartó munkával, tandíjmentességgel, sok-sok verejtékkel mégis elérte célját: tanító lett. Ezt én nagyon jól megjegyeztem.

Tiszteltem, nemcsak azért, mert sokszor megosztotta velem kenyerét, hanem éreztem szeretetét akkor is, amikor megsimogatta bozontos fejemet. A harminc között is eljutott figyelme hozzám, a legsoványabbhoz. Nemcsak tiszteltem, de szerettem is, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni azt, ami később megérlelődött bennem, hogy én is ilyen ember szeretnék lenni, mint ő: tanító.

Az 1937-es esztendő tragédiája láncolt igazán hozzá s a pályájához, és tette mindörökre példaképemaz efféle megerősítés, de egy idő után már nem okozott különösebb meglepetést. Ekkor ismertem fel annak a veszélyét, hogy hagyom hatni a szép szavakat az egomra.

Azt gondoljuk, hogy az élet tipikus próbatételei azok az időszakok, amikor nehézségekkel kell megküzdenünk. A próbatétel maga az, hogy miként nézünk szembe ezekkel a nehéz körülményekkel. De azt is megtanultam, hogy bizony a siker is lehet próbatétel. A jólét remek - hacsak büszkeségtől felfuvalkodottá nem tesz.

A Biblia is beszél erről. Ahogyan a fémet nagyon magas hőmérsékletre hevítik, hogy kitisztuljon, a mi életünkben a próbatételek - jók és rosszak egyaránt - jelentik ezt a hevítést. Ezek fedik fel emberi gyengeségeinket, és remélhetőleg a segítségükkel meg is szabadulunk tőlük. „Ahogy az ezüstöt tégelyben és az aranyat kemencében próbálják meg úgy az embert azzal, ha dicsérik’.’ (Péld 27,21; újonnan revideált Károli-ford.)

„Márkaérzékeny” „agyonmarketingezett” világban élünk. Mindig azt mondják, hogy magunkat kell eladni, ha szakmailag előrébb akarunk jutni, vagy az ambíciónknak teret akarunk adni. „A saját dobodat magadnak kell ütni, hogy észrevegyenek” - mondják. De a lényeg az őszinte, alázatos lélek, amelyet az emberek tisztelnek és csodálnak, az az igazán tetsző. „Más dicsérjen téged, és ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad’.’ (Péld 27,2; újonnan revideált Károli-ford.)

■ Robert J. Tamasy Forrás: Monday Manna

mé. Az elemi iskola harmadik osztályába jártam. Kemény decemberi hideg volt, s én súlyosan megbetegedtem. Negyvenegy fokos lázzal feküdtem az árvaházban, orvosi segítségre volt szükségem, de orvos legközelebb csak Léván volt, az árvaháztól tizenöt kilométerre.

Tanítóm éppen az árvaházban tartózkodott, és tudomást szerzett be-. tegségemről. Gondolkodás nélkül vállalta, hogy kerékpáron elvisz az orvoshoz. Csakhamar meleg takarókba jól bebugyolálva ültem kerékpárján. Szorosan maga előtt tartott, és lihegve taposta a pedált hegyen-völgyön át. Rettenetesen hideg szél fújt, de én ezt a kendők melegében és az égető lázpírban alig érezhettem.

Az egyik hatalmas lejtőn a felerősödött szél hirtelen lekapta tanítóm fejéről a kalapot. Körös-körül sűrű sötét erdő volt. Vissza nem mehetett érte, hol is kereste volna a nagy sötétségben, de tudta azt is, hogy minden elmulasztott percért kár, nincs vesztegetni való ideje. Még erőteljesebben kezdett hajtani, hogy minél előbb célba érjünk. Jól megizzadt, de időben megérkeztünk az orvoshoz, aki azonnal kórházba utalt.

Arra már nem emlékszem, mit mondott tanítóm búcsúzáskor, csak éreztem izzadt arcának és szíve szeretetének forróságát.

Vissza nélkülem indult még azon az éjjelen, újra csak kalap nélkül. Két hétig voltam a kórházban, s reménykedve vártam, hogy újra az én tanítóm jön értem, és hazavisz. Ő azonban már nem jöhetett, mert agyhártyagyulladással súlyos betegen feküdt.

Hazaérkezésem után meglátogattam, már súlyos óráit élte, de még

megismert. Magához szorított, és csak ennyit mondott: „Örülök, hogy meggyógyultál, tanulj szorgalmasan, és légy helyettem tanító!” Ez a mondat határozta meg véglegesen életutamat.

Nemsokára bekövetkezett a tragédia: meghalt az én kedves tanítóm, az első és igazi, aki nekem apám is volt, mindenem, jótevőm, megmentőm. Mindenkit megdöbbentett a hír, gyászolta az egész falu, de legjobban én, aki talán csak egyedül tudtam, hogy miattam lett súlyos beteg. Az ő koporsója volt az első, amelynél életemben először álltam öntudatlanul, összetörtén. Úgy éreztem, vele mindenem elveszett, az életem értelme is.

Az évek múltak. Elvégeztem az elemi iskola öt osztályát Kiskoszmályon, majd a polgári iskola négy osztályát Komáromban, az ötéves tanítóképzőt Pápán, majd Szegeden Isten kegyelméből középiskolai matematika-fizika szakos tanári diplomát kaptam. Isten gyermekeként rádöbbentem arra, hogy azt a nagy feladatot, amelyet pedagógusi diplomámmal kaptam, egymagámban sohasem fogom tudni kellő szeretettel végezni. Csak akkor, ha a 98. Hallelujahének 4. verse érvényesül életemben: „Jézussal élve, alázatosan, / Megtelni Lélekkel folytonosan, / Mint ki a Bárány képét viseli, / Egyszerű eszköz, mely szolgál neki.”

Vezérelvül választottam: „Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy azt betöltsed!” (Kol 4,17; Károli-ford.) így indultam el fél évszázados nevelői pályámon az ő vezetésével.

H Szenczi László

SEMPER REFORMANDA

„Milyen nagy vigasztalás rejlik abban, hogy nem ember ad valamit az éhezőknek, hanem Isten tölti be és elégíti meg őket. Mária azt is hozzáfűzi ehhez: »javakkal«. Ez a megelégítés tehát nem ártalmas, hanem hasznos és üdvös, az egész testnek-léleknek jót tesz. Ezzel rámutat arra is, hogy előzőleg mennyire nélkülözte a javakat, és sokat szűkölködött nélkülük. Ahogy már mondtuk, a gazdagság a test megelégítésére szolgáló, múlandó javakat jelenti, amelyek a lelket is megvidámítják. Az éhezés viszont nemcsak az ételnek, hanem a földi javaknak a nélkülözését jelenti. Az ember mindent nélkülözni tud az élelem kivételével, úgyhogy javaink majdnem mind a táplálkozásunkat szolgálják. Táplálék nélkül nem élhet senki. Ruha, ház, pénz, javak és emberek nélkül még létezhet valahogy. Az írás a múlandó javakat afelől közelíti meg, hogy mennyire szükségesek vagy nélkülözhetők. A fösvényeket és a földi javak után sóvárgókat ezért nevezi a hasuk szolgáinak. Pál pedig azt mondja róluk, hogy a hasuk az istenük (Róm 16,8; Fii 3,19). Ki buzdíthatna jobb és találóbb szavakkal az éhezés és a szegénység önkéntes elhordozására, mint Isten anyja, mikor azt mondja: Isten minden éhezőt be akar tölteni javakkal?! Akit nem hatnak meg ezek a szavak, sem a szegénység ily megbecsülése és felmagasztalása, az bizony hitetlen és bizalmadan, mint egy pogány!’ M Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása)

Az én tanítóm