Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-02 / 5. szám
2 -41 2014- február i. forrás Evangélikus Élet VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP - EF 1,15-23 „Az ő lábai alá vetett mindent...” Oratio oecumenica Urunk, hálát adunk igédért, hogy szóltál és szólsz hozzánk szüntelen. Köszönjük, hogy nem vonod meg tőlünk, pedig gyakran és gyorsan elfelejtjük. Add Szentlelked ajándékát, amely emlékeztet bennünket a te igazságodra. Erősíts meg minket a te szolgálatodra! Kérünk, növeld bennünk a hitet és a reménységet. Szentlelked erejével eleveníts meg minket igaz hitből élni, hogy ne a magunk erejében, hanem egyedül benned bizakodjunk. Vezess minket úgy, hogy testünk, lelkünk, egész életünk téged szolgáljon! Köszönjük, hogy Fiad által megmutattad dicsőségedet. Benne rejtetted el bölcsességedet és szereteted mélységét. Világosítsd meg szívünket, hogy felismerjük nap mint nap a te dicsőségedet, és szolgáljunk általa az előttünk álló héten is. Maradj velünk, a te egyházaddal, maradj közöttünk, a te gyülekezetedben! Növeld és érleld bennünk való életedet. Köss össze minket hűséges munkára tiszta szeretetben. Könyörgünk azokért, akik a gyülekezet szolgálatában állnak. Tedd őket a benned való hit példaképeivé, hogy áldásod tovább áradhasson rajtuk keresztül közeire és távolra egyaránt. Könyörgünk előtted országunkért. Segíts, hogy szeressük hazánkat, becsüljük és őrizzük értékeinket, örökségünket, és tisztelettel bánjuk más népek örökségével. Adj igaz méltóságot és megújulást népünknek! Istenünk, Atyánk, légy kegyelmeddel azokkal, akik most szomorúak, elhagyottak, csalódottak, erőtlenek, betegek és megfáradtak. Engedd, hogy megismerjék közelséged szeretetét, amely mindennél erősebb. Segítsd őket a mélységek idején, hogy megleljék a te világosságodat. Kegyelmedbe ajánljuk szeretteinket közelben és távolban, hogy követeid lehessünk ebben a világban. Mindehhez a te Lelkedre, áldásodra, bűnbocsátó kegyelmedre van szükségünk. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Hogy Isten mindent semmiből teremtett, nehezebb hinni, mint azt, hogy Krisztus testté lett. Krisztus tehát saját testbe öltözésével vezet vissza a Teremtő megismeréséhez, mely csak az angyalok kiváltsága. Ez csak úgy történhetik, hogy Krisztus - Isten képmása - a maga személyében elveszi bűnünket, mely a halál birodalma és diadalma. A bűn ugyanis vakká tette az emberi természetet, úgyhogy az nem tudja többé megismerni teremtőjét, holott Isten munkálkodása, kivált világkormányzása, szeme előtt folyik. Sőt tulajdon bűnét sem ismeri az ember, hanem azt hiszi, hogy vaksága a legfőbb bölcsesség.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! A VASÁRNAP IGÉJE A feltámadt és megdicsőült Krisztusról vallja Pál a 8. zsoltár szavaival, hogy Isten „az ő lábai alá vetett mindent”. Majd így folytatja: „...és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste..!’ A mi korunkban értetlenkedést váltana ki, ha föltennénk a kérdést: a Pál által alkalmazott képben a fejnek van-e teste, vagy a testnek van feje? Hiszen magától értődőnek tartjuk, hogy a fej nem tud élni a test nélkül, és a test is halott, ha a fejet leszakítják róla. De ha a fej és a test képét az emberi társadalomra vetítjük, és úgy tesszük fel a kérdést, hogy a királynak van-e országa, vagy az országnak van királya, akkor a válaszok már eltérőek lesznek. Pál mondanivalóját akkor érthetjük meg, ha félretesszük a mai kor gondolkodásában gyökerező felfogásunkat a fej és a test szerves egységéről, és megpróbálunk annak a tőlünk már idegen világnak a nézőpontjába helyezkedni, amelyben úgy gondolták, hogy a fej rendelkezik testtel, és ezért a test a fej tulajdona, megfordítva pedig nem állítható, hogy a fej a test birtoka lenne. A láb nem mondhatja meg a fejnek, hogy merre akar menni, viszont követnie kell a fej által kijelölt irányt. Ugyanígy a kéz sem írhatja elő a fejnek, hogy mi a teendő. A test tagjai nem kerülhetnek a fejjel meghasonlásba. A Pál által alkalmazott kép szerint Krisztus a fej, az egyház pedig az ő A mélység, az mélység. Csak az ismerheti, aki átélte. „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” kezdetű zsoltárban (130.) említett állapot nem átmeneti rosszkedv, hitharc, kételkedés, gyengeség, hanem a bűnök, fájdalmak, sérülések következtében átélt kilátástalanság, tehetetlenségi állapot. Sötét verem, a halálnak, a Seolnak a birodalma. Dosztojevszkij szerint a pokol a szeretetlenség kínja. Hozzátehetjük, hogy az Isten hiánya. Lehet az emberi élet már a földi létben is pokoli. Tudunk-e ilyen helyzetben imádkozni? Nem mindig. Néha beáll a halálos csend a kátrányfekete éjszakában. Ilyenkor nemhogy „szalonképes” „oltári” imádságot nem tudunk mondani, de beszélni és gondolkodni sem vagyunk képesek. A fájdalom, a szomjúságos hiány vagy megkötözöttség mumifikálódott helyzete ez. Behálózott légy a pók birodalmában; nincs emberi segítség, nincs esély és remény. Ilyenkor jobban várjuk Istent, mint az őrök a hajnalt. Egy ismerősöm három évig volt a Fertő tavon határőr. Később, amikor nevetett, kattogott az állkapcsa a sok vacogás, reszketés kaján következményeként. A hívő ember is eljuthat ilyen állapotba? Ha őszinték vagyunk, akkor igennel válaszolhatunk. Sok bibliai és egyháztörténeti szereplő juthat eszünkbe. Jób és Krisztus elsősorban. A hívő Jób mindent elveszített, ami kedves és fontos volt számára. Mérhetetlen gyászában, betegségében kiszáradt torokkal is Istenért imádkozik Istenhez. teste, de az egyház nem egyenlő Krisztussal. Amit Pál Krisztusról mint fejről állít, azt nem az egyházról állítja, még ha az egyházat Krisztus testének nevezi is. Következésképpen Pál nem az egyházról mondja, hogy Isten „az ő lábai alá vetett mindent”. Szó sincs erről. Az egyháznak a 4. század elején a Nagy Konstantin császár nevéhez fűződő fordulattal kezdetét vevő világuralmi törekvései nem igazolhatók Pál apostol Krisztusról szóló tanúságtételével: Isten „»Az ő lábai alá vetett mindent«, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste..!’ A 8. zsoltárt - Pál apostol nyomán - Luther is Krisztus szenvedéséről és megdicsőüléséről szóló próféciaként értelmezi. Rámutat, hogy Krisztus azután kapta meg az Atyától az egész világ fölötti uralmat, hogy a kereszten Istentől elhagyatva, az emberek által megtagadva, Istennek a világ minden bűne miatti rettenetes haragját és ítéletét hordozva küzdött meg a sátánnal, miközben még a természet is ellene fordult, aminek jele az volt, hogy a nap sötétbe borult fényes délben, és halála óráján a föld is megrendült. Az emberi nem és a világ megmentéséért csupa szerétéiből a legsúlyosabb testi és lelki szenvedést is engedelmesen kiálló Krisztus világ fölött nyert uralma ezért semmiképpen sem lehet zsarnoki uralom. De ezeket a szenvedéseket nem az egyház állta ki, hanem maga Krisztus, aki az egyházban a fej mindenek felett, és akinek tulajdon teste az egyház. Ezért oly visszás, amikor az egyház a történelemben Krisztus nevében Krisztus uralmát akarta És a mi szeretett Megváltónk, aki mindent veszni hagyott, és akit az Isten is elhagyott. Nem maradt senkije és semmije, csak a bűn, az ítélet és az átok. „Miért hagytál el engemet... ?!” Meg kell említeni a sok neves és névtelen keresztyént, aki átélte és a cikk olvasása idején is átéli az elhagyatottságot, a szenvedést, halálfélelmet, üldöztetést, a bűn szorítását, rabságát. A történelem folyamán soha ennyi ember egy időben nem tért meg Istenhez, mint napjainkban: naponta tízezrek. És soha ennyien nem váltak megkínzott, megalázott foglyokká és mártírokká hitük miatt: évente százezres nagyságrendben. Felfoghatatlan szám ez. Ilyenkor összetörik a naiv, általános, adok-kapok üzleti motiváltságú jóistenhit... A halálos csend után először talán csak nyüszítünk, jajgatunk, sóhajtunk: „Elevenen a csillagok alá, / az éjszakák sarában eltemetve, / hallod a némaságomat? / Mintha egy égbolt madár közeledne. // így hívogatlak szótalan: / az örök hallgatásból, / idegen egeid alól / valaha is kiásol? // Eljut hozzád a panaszom? / Hiába ostromollak? / Köröskörűi a félelem / zátonyai ragyognak. // Számíthatok rád Istenem? / Úgy vágyom közeledre, / dideregve csak hevesebb / a szerelmek szerelme! // Temess a karjaid közé, / ne adj oda a fagynak, / ha elfogy is a levegőm, / hívásom sose lankad. // Légy reszketésem öröme, / mint lombjai a fának: / adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak.” (Pilinszky János: Panasz.) zsarnoki módszerekkel és eszközökkel, mintegy Krisztus nevében gyakorolni. Krisztus a világ fölötti uralmat nem adta át az egyháznak, noha az egyház joggal nevezi magát Krisztus testének. Az uralom azonban a Főt illeti, hiszen a Fő szerezte meg, amikor Isten akaratából önmagát halálra adva, egymaga szállt szembe a világért és az ember üdvéért a sátánnal. Ebben a küzdelmében még választott apostolai és tanítványai is mind cserbenhagyták. Ezért az uralom nem őket és nem kései utódaikat illeti, nem is bennünket, az egyház mai népét, hanem egyedül a Főt, Krisztust, aki a sátán fölötti győzelmet minden emberi segítség nélkül, a maga erejével vívta ki. Emberileg persze érthető, hogy az egyház - amikor nem tapasztalta az őt körülvevő világban Krisztus uralmának a jeleit - jó szándékkal ugyan, de mégis emberi bölcsességre hallgatva, emberi eszközökkel, tehát bűnös és zsarnoki módon megpróbált Krisztusnak „besegíteni” a világ fölötti uralkodásba vagy éppen a pogányok fölötti uralom megszerzésébe. Mindez azonban az egyház hitevesztettségének a jele. Mert a hit - szemben minden tapasztalattal - mindig és minden körülmények között meg van győződve arról, hogy a világ és benne az emberi történelem Krisztus uralma alatt áll. Krisztus azonban soha nem emberi módon, nem zsarnokian, hanem isteni módon gyakorolja hatalmát. A nem hívő ezért nem láthat semmit abból, és fel sem foghatja, hogy a világ Krisztus uralma alatt áll. Krisztus uralmát minden időben - így ma is - csak a hit képes meglátni és felfogni. Amikor tehát eleven a hit az egyházban, akkor az egyház nem akarja Krisztus uralmát megvalósítani vagy helyette gyakorolni, mert hitben bizonyossága van, hogy az uralom most is Krisztusé mennyen és földön, mindenek fölött. A meggyengült hitű egyház azonban Krisztus uralmát a mennyekre korlátozza, megfeledkezve a tanítványaitól búcsúzó Krisztus szavairól: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön!’ (Mt 28,18) Tehát nemcsak a mennyben, hanem a földön is! Tanítványait, egyháza közösségét ezért nem is azzal bízza meg, hogy helyette vagy a nevében uralkodjanak a földön, hanem hogy keressenek föl minden népet, és hirdessék nekik az evangéliumot: egyedül Krisztusé az uralom ebben a világban éppúgy, mint az eljövendőben is. Térjenek hát meg hozzá mint jelenvaló és eljövendő uralkodójukhoz. Mert ma nemcsak Krisztus uralma jelenvaló, hanem jelen van ő maga is. Hiszen Krisztus nem hazudhat. Akitor sem hazudhatott, amikor missziói parancsához hozzáfűzte: „...és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!’ (Mt 28,20) Igaz, a világ végezetéig szemmel nem látható és értelemmel nem fogható fel sem a jelenléte, sem az uralkodása. A hitnek azonban nincs kétsége: Krisztus ma is él, jelen van a világban, és uralkodik. Jó hír, valódi evangélium ez mindazoknak, akik ma- akár a világban, akár az egyházban- emberi zsarnokság áldozatai. És figyelmeztetés mindazoknak, akik - akár a világban, akár az egyházban - látszólag hatalommal rendelkeznek mások fölött. ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK Ima a mélyben A lecke kemény, de van remény. Miért? Mert „Isten mégis nagyobb a mi szívünknél” (íján 3,20). Nagyobb a bűnnél, hitetlenségnél, ördög hatalmánál és a halálnál. Egyetlen reményünk és esélyünk Isten irgalma. Első szolgálati helyemen ismertem meg Kapi Gyula és Sántha Károly énekét, melyben ezt imádkozhatjuk: „Kik eltévedtek az úton, / Azokért jöttél, Jézusom.” (EÉ 415,4) Kezdő, tapasztalatlan segédlelkészként tanultam ezt a dalt idős felügyelőmtől. Ő is, én is esendő, botladozó gyermekei voltunk Istennek. Sokat énekeltük együtt másokkal temetésen, bibliaórákon, házaknál haldoklóknál. Igen, ő azokért jött, akik „mélységes mélybe” (Luther éneke, EÉ 402) kerültek, akik már imádkozni sem tudnak, akik rájöttek arra, hogy önerőből nincs esélyük a „testtel, világgal, ördöggel” szembeni harcban; akik várják és nagyon óhajtják a szabadulást, megváltást. Nehéz iskola ez, de nem ígért az Úr az övéinek gondtalan, rózsaszínű életet. így vigasztal minket az ige: „...elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!’ (Lk 10,3) „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot'.’(Jn 16,33) „... akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják’.’ (2Tim 3,12) „...sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába’.’ (ApCsel 14,22) Isten fel akar minket emelni az ő „szintjére”, be akar vonni minket gondolataiba és munkájába. Ehhez pedig olyanokra van szükség, akik edzésben vannak: „...hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre’.’ (íPt 1,7) Az ilyen Krisztus-követők nem redukálják ima- és hitéletüket egy-egy órácskára, néhány percre. Tudják, hogy életük el van rejtve Krisztusban. Ismerik a szavak nélküli ima valóságát és erejét is, istentiszteletük huszonnégy órás, mert tapasztalják, hogy Uruk nonstop munkában van, „nem szunnyad, nem alszik Izráel önzője” (Zsolt 121,4). Reményük és erejük az, hogy a mennyei főpap közbenjár övéiért, és „maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26). Mert „az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani (Zsolt 130,7). A kegyes élet titka itt található. A mi döntésünknél erősebb az, hogy ő döntött mellettünk. Imádkozó életünknél sokkal értékesebb és biztatóbb, hogy ő maga közbenjár és fohászkodik érettünk. A mélységben, sötétben, elhagyatottságban, bukásokban - a látható és érzékelhető látszat ellenére is - tudhatjuk, hogy eljön a hajnal, lesz kikelet, feltámadás, hogy így, ebben az állapotban is benne vagyunk Isten akaratában, szívében, szeretetében. • SZEVERÉNYI JÁNOS
