Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-25 / 21. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. május 25. »> 13 Hittel, hitelesen, hűséggel Látogatóban néhai dr. Luthár Jenő özvegyénél ► Már gyülekeztek a szürke fellegek, de a közelgő tavaszi zápor előtt szerencsére még épp elértem az öreg budapesti bérházat, ahol vendéglátóm - a közelmúltban elhunyt dr. Luthár Jenő ügyvéd, egykori országos egyházügyi jogtanácsos felesége, Jánossy Márta - lakik. Mihelyt megláttam a kedves, életvidám idős hölgyet, azonnal éreztem, hogy sok érdekes dolgot mesél majd nekem.- Mit is mondhatnék magának röviden valakiről, akivel 1954-ben kötöttünk házasságot, és az idén bekövetkezett haláláig, vagyis hatvan évig éltünk együtt...? Úgy gondolom, hogy a férjem leginkább talán elkötelezettnek volt nevezhető. Volt benne tartás. Ha ő egyszer elhatározott valamit, ahhoz mindig ragaszkodott.- Van ebben a jellemzésben valami „katonás”...- Érdekes, hogy ezt mondja, mert az apósomat, aki vend kereskedőcsaládból származott, katonatisztnek nevelték; anyósom pedig egy Pozsony melletti, bazini kisbirtokos családból való volt. Szentgotthárdon éltek, két fiuk született: Lajos és 1929-ben a férjem, Jenő, akit a családban mindenki egyszerűen csak Bibusnak hívott.- És őt nem a kereskedelem vagy a katonaság hanem inkább a jog vonzotta.- A soproni evangélikus líceumba járt - a család többgenerációs lutheránussága mindig nagyon fontos volt az ő számára is. Amikor megsúgták neki, hogy a Hortobágyra kitelepített osztályidegen apja miatt nincs sok esélye a felsőoktatásban, akkor a katonaságnál megszerzett gépkocsi-vezetői tudásával teherautó-sofőrnek ment el a Mélyépítő Vállalathoz. És ez lett a szerencséje, mert így, fizikai dolgozóként már „megfelelő volt” ahhoz, hogy felvegyék a jogra. 1958-ban végzett, és a 9- es számú ügyvédi munkaközösségbe került. Szakmai meggyőződését szem előtt tartva mindig igyekezett a bajbajutottak szolgálatára állni. Tevékenységét a Budapesti Ügyvédi Kamara 2005-ben örökös tiszteletbeli tagsággal ismerte el, aranyoklevelét pedig 2008-ban vehette át.- És egyházának is nyújtott jogi segítséget, hiszen országos egyházügyi jogtanácsos, valamint gyülekezetében, a Fasorban presbiter is volt.- Valóban rendelkezésre állt min- * den kérdéses jogi ügyben. Ez a szolgálata is lényeges volt, de én megemlíteném még azt a fontos munkát is, amelyet a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium újraindítása érdekében végzett. A férjem ugyanis tagja volt annak a szakértői bizottságnak, amely az intézmény ismételt működtetésének lehetőségeit vizsgálta.- Elmondhatjuk hát, hogy Jenő bácsi szakmai és egyházi életútja sikeresnek volt mondható, és emellett persze a magánélete is társával, Márta nénivel az oldalán...- A férjem szülővárosában ismerkedtünk meg egy barátnőm tévén; de én bizony öt esztendeig nem is vettem őt észre igazán, aztán egyszer csak „mégis” nyakig benne voltunk a szerelemben. .. (Nevet.) 1954-ben házasodtunk össze, egy évre rá pedig már meg is született a lányunk, Barbara, később a fiunk, Jenő, és ott van még a „harmadik gyermekünk” is, a férjem elsőszülött fia, Péter. Idővel aztán jöttek az unokák - lányomnak három örökbe fogadott gyermeke van -, majd Péter révén a dédunokák is. Csodásak, végtelenül szeretem őket mind. Amiben csak tudtam, segítettem a férjemet. Bár én más foglalkozást választottam, mint ő - voltam például műszaki rajzoló, kelmefestő, bírósági alkalmazott és egy könyvkiadó munkatársa is -, mindig érdekelt a jog világa.- Jól tudom, hogy talált magának egy speciális foglalatosságot az egyházban is?- Én magam ugyan református vagyok, de a férjem révén természetesen jó kapcsolatban voltam az evangélikus gyülekezet vezetőjével és tagjaival is. Kicsivel idősebb vagyok a férjemnél, így előbb mentem nyugdíjba, mint ő, és arra gondoltam, „csinálok valami értelmeset”... így kezdődött a lepramissziós munka, amelyet nagyon megszerettem, és ahol csak lehet, beszámoltam erről a szolgálatról. Szerencsére számos alkalom adódott erre, mert a férjemmel együtt nagyon szerettünk utazni. Bejártuk a világot, Ausztrália kivételével mindenhová eljutottunk. Szép és boldog életünk volt. Az a tény, hogy elveszítettem a férjemet, arra ösztönöz, hogy hálát adjak és köszönetét mondjak Istennek a közösen töltött évekért, a társamért, aki nagy ajándék volt számomra az Istentől. Nagyon szerette az édesanyját, a családját, a finom ízeket és a teremtett világ minden szépségét, a természetet. Mellette lehettem, amikor nemrég eltávozott az élők sorából, és bár már nem maradt ideje arra, hogy még egyszer, utoljára úrvacsorát vehessen, én hiszem, hogy az Úr megbocsátott neki, magához emelte, és hazavitte. Nekem még biztos van valami dolgom, ezért maradhattam, és remélem, Isten előtt is együtt leszünk majd. ■ Gazdag Zsuzsanna Családias légikör a bócsai evangélikusoknál Jelentős események zajlottak tavasszal a bócsai evangélikus gyülekezetben. Márciusban Gáncs Péter püspök tett itt látogatást, és szolgált igehirdetéssel, a hónap végén pedig családi napot rendeztek. Az új kezdeményezés mindenképpen új ötleteket kívánt, hiszen alig egy esztendeje két korábbi leányegyház fogott össze, és alkot immár társult egyházközséget. Tázlár ugyanis korábban Kiskunhalashoz, Bocsa pedig Soltvadkerthez tartozott. László Lajost frissen végzett lelkészként helyezték ide, hogy szervezze meg - modern kifejezéssel „menedzselje” - a gyülekezeti életet.- Hihetetlen nagy ébredési mozgalom nem támadt - kezdi a fiatal lelkipásztor a helyi lelki élet jellemzését. - Heti rendszerességűvé és délelőtti alkalmakká alakültak az istentiszteletek, amelyekre Bócsán tíztizenöt ember is eljön a mintegy száznegyven evangélikusból.' Március utolsó szombatján új kezdeményezésként családi délutánt rendeztünk. A szép idő közeledtével kiültünk a parókia udvarára, hogy kicsit kötetlenül legyünk együtt, beszélgessünk. Tázlárról egy család érkezett, bócsaiak viszont meglepően sokan voltak, és aminek külön örültem, mintegy húsz gyerek is eljött. A kolbász, hurka, szalonna és sült húsok elfogyasztása után közös játék és éneklés következett. Itt még zulu nyelvű dicsőítő dalok is elhangzottak, Deák Gabriella - Deák László budapesti iskola- és déli kerületi missziói lelkész felesége - gitáros betanításával. A végén az imaházban rövid áhítat zárta a napot - fejezte be beszámolóját László Lajos lelkész. ■ K. L. M fy j l '4r - fmkLÁ *sám N|k||| ] • .... .. I ií' -__ Láncfűrésszel, traktorral az elvadult tanyasi temetőben A Bács-Kiskun megyei Bócsán alig kétezren élnek. Viszont a település különlegessége, hogy rendkívül nagy határában a lakosság csaknem fele külterületen, azaz tanyán lakik. így aztán úgy hozta a sors, hogy több temploma és temetője is van a falunak. A kisbócsaiak temetője a tanyasi katolikus templom mögötti dűlőben található, mely fölött az elmúlt években igencsak átvette az uralmat az erdő. Susnyók, bokrok, sőt némelykor valódi akácfák nőttek a sírok fölé, és az utóbbi években egyre kevesebb alkalommal történt itt temetkezés. Valóban megváltozott a világ: sokan elköltöztek erről a vidékről, és akik itt maradtak, inkább a falusi, belterületi temetőt használják. Aztán jött a mezőőri felszólítás: tegye rendbe a sírkertet a fenntartó katolikus egyház, mert különben központilag rendelik el a fakivágást az elvaduló területen. Nosza, erre összedugták a fejüket jelenlegi és hajdani kisbócsaiak: „Mégiscsak szégyen, hogy őseink nyughelye így néz ki!” Május első szombatjára trombitálták össze a csapatot. Mintegy harmincán jöttek össze. Volt köztük iparos, gazdálkodó, pap, öreg, fiatal... és természetesen mindegyik felekezetből. A szorgos kezek, láncfűrészek, kaszálógépek, no meg a két traktor a markolóval néhány órán belül más arculatot varázsoltak a temetőnek: a bozótosból előtűntek a hajdani gazdaemberek síremlékei. Ismerős és ismeretlen nevek, kopott feliratok és meglepően sok gyereksír... A tanyán még néhány évtizeddel ezelőtt is más volt az élet! Mint Haskó Ferenc asztalosmester, a munkák szervezője elmondta, május végén annyi kerítésoszlopnak való fát vágnak ki, hogy körbe lehessen keríteni a kisbócsai temetőt. Ettől kezdve csak oda kell figyelni... ■ Ifi. Káposzta Lajos Egy téli temetés emlékképei Több évtizedes temetési kántorságom alatt egyszer Kisbócsán is szolgáltam. Emlékszem, téli időszak volt, és egy kedves házaspár jött értünk, hogy kivigyen minket a tanyasi temetőbe. Ültünk tehát az autóban: a férj és a feleség illetve a pap és a kántor. A Büdös-tó felől közelítettük meg a tanyavilágot, és egy addig teljesen ismeretlen világ elevenedett meg előttem. A ködös-zúzmarás erdők és kopár szőlők között haladva útitársaink minden tanyánál (sőt: romnál) elmesélték, hogy ki lakott ott, mi lett vele, és hol élnek ma a leszármazottak. Megelevenedtek az ötvenes-hatvanas évek, a fináncvilág a terményrejtegetés - és mindenekelőtt a harc a megmaradásért. Aztán egyszer csak kiértünk. Kiszálltunk az autóból. „Megérkeztünk, ez itt a temető” - „Elöl?” - „Itt, ezek a sírok!” Mi ott álltunk a tejszerű ködben, és nem láttunk semmit. Aztán ahogy megszokta a szemünk, előtűnt néhány sírkő a ködből. Körben pedig az erdő. Néhány perc múlva hallottuk, ahogy érkezik a többi autó. Ajtócsapkodások valahonnan messziről, de honnan is?Erdő, köd, és valahonnan harangszó... Egyszerreaninden irányból előlépett a gyászoló gyülekezet a fehérségből. Ott állt előttünk a puszta népe. Nem volt se ravatalozó, se halottaskocsi, csak a koporsó és a sír. Lezajlott a szertartás, énekeltünk, behúzták a sírt. És ahogy előtűntek egy órával azelőtt az emberek a ködből, úgy vissza is léptek a homályba. Még néhány perc ajtócsapkodás és motorzúgás, majd visszatért a pusztai csönd. Lassan sötétedett. Ott álltunk ketten a sírnál, aztán megindultunk az autó irányába. Ez volt Kisbócsa. ■ K.L.
