Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-18 / 20. szám
8 -m 2014. május 18. PANORAMA Evangélikus Élet A bibliafordítás erósza Könyvbemutató: Felebarát vagy embertárs - Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon ► Olvasóink talán még emlékeznek arra a tavalyi lapszámunkra, amelyben dupla oldalt szántunk a 2013. április 2-3. között a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán (KRE HTK) megtartott, Bibliaolvasás és bibliafordítások a mai Magyarországon című konferencia részletes ismertetésére. A konferencia előadásainak anyagát a szervezők tanulmánykötetbe rendezték, amely a Luther Kiadó, a Kálvin Kiadó és a Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány gondozásában jelent meg, hogy a Szentírást elemzőbben olvasók is megismerkedhessenek a különböző felekezetek által ma Magyarországon használt bibliafordításokkal, valamint a konferencián felvetett fontos fordításelméleti és hermeneutikai kérdésekkel. A könyvet május 8-án a KRE HTK dísztermében mutatták be. A kötetet három neves teológus - az Evangélikus Hittudományi Egyetem képviseletében az Ószövetségi Tanszék docense, dr. Varga Gyöngyi, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemről pedig dr. Marjovszky Tibor docens, az Alkalmazott Teológiai Intézet Bibliai Teológiai és Vallástörténeti Tanszékének vezetője és dr. Kókai Nagy Viktor, az Újszövetségi Tanszék adjunktusa - ismertette különböző szempontokkal és hangsúlyokkal. Varga Gyöngyi a bibliaolvasás, -fordítás és -értelmezés soha meg nem szűnő voltát hangsúlyozta. Minden lezárult fordítás egy kis halál - fogalmazott. Az új fordításért hálát adunk, hozzászokunk, bevezetjük az istentiszteleteken és teológiai képzéseken. Aztán minden kezdődik újra, hisz a szentírási szöveg őrzésének, értelmezésének és továbbörökítésének folytatódnia kell. A fordítói munka elvi és gyakorlati dilemmáit illetően az előadó Luthert idézte, aki vallotta: Isten igéit, ezeket a kemény, csonthéjas diószemeket a kősziklához, Krisztushoz kell hozzávágni, így fordulhat ki a bensejúk, bontakozhat ki lényegük. Kókai Nagy Viktor kritikusabb volt, és elsőként a kötet főcímét titulálta „kevéssé sikeresnek” A hallgatóságnak azt ajánlotta, hátulról kezdjék olvasni a könyvet, mert ahogy haladnak előre, egyre jobb és izgalmasabb lesz. A Kecskeméthy-féle bibliafordítással kapcsolatban hangzik el többször a trezor, azaz „őrző" kifejezés - hívta fel erre a figyelmet. A Biblia azonban nemcsak különböző értékeknek, hanem a nyelvnek magának is trezorja, feltehetőleg ezért szeretjük a Károlifordításút - állapította meg. Ugyanakkor a Biblia - gondoljunk csak Lutherre - a nyelv megújulásának eszköze is - hangsúlyozta. Marjovszky Tibor kedélyes atyafisággal mutatott rá a kötet egyenetlen színvonalára. Aztán egy humoros anekdota kapcsán az „érászról” kezdett értekezni, mely véleménye szerint a tanításban, a tudományban és a művészetben egyaránt jelen van. Pozitívnak nevezte, hogy az egyes tanulmányokban - például a Békés-Dalos-fordításról szólóban - az informativitás mellett megjelenik valamiféle érzelmi többlet is. Véleménye szerint ezek adják a Felebarát vagy embertárs „érászát" A könyvbemutatón közreműködött a KRE HTK kamarakórusa. Az alkalmon jelen voltak és a felvetődő kérdésekre alternatívát kínáltak a kötet szerkesztői: dr. Fabiny Tibor, a Hermeneutikai Kutatóközpont vezetője, dr. Zsengellér József, a KRE HTK dékánja és dr. Pécsük Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára. ■ Kinyik Anita Helyettes szolgálat (Ézs 53,4-5) Két lengyel férfi barátkozott össze a háború alatt a koncentrációs táborban. Családos ember volt az egyik, pap a másik. Fogolytársaikkal együtt igen nehezen viselték a rabságot, és a barátság legalább segített elfelejteni a tábor borzalmait. Egy nap egy fogoly megszökött a táborból. Megtorlásként a táborparancsnok annak a blokknak a tíz foglyát, ahol a szökött rab élt, éhhalálra ítélte. Amikor felolvasták a tíz nevet, a családos emberé is közöttük volt. Nevét hallva felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. A pap hallotta ezt, és jelentkezett a táborparancsnoknál: kérte, hogy a családapa helyett magára vállalhassa a halált. A parancsnok teljesítette a kérését. Fogolytársa helyett ő halt meg. Halála helyettes halál volt. Neki nem kellett volna meghalnia, de ő önként vállalta társa megmentéséért. Megérdemli, hogy megjegyezzük a nevét: Maximilian Kolbe volt, és római katolikus egyháza már a különösen tiszteltjei sorába is emelte. Mi, mai utódok bámuljuk, csodáljuk ezt, és értetlenül csóváljuk a fejünket ekkora áldozat láttán. Meg se merjük kérdezni magunktól, hogy képesek lennénk-e ilyen halálos kimenetelű helyettesítésre. Gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az ilyen helyettesítés hiánycikk mai világunkban. Mert ugye itt nem arról van szó, hogy jó színészként „beugrunk” valaki helyett egy sikert jelentő szerepbe, vagy elvégzünk valaki helyett egy neki esetleg kellemetlen feladatot. Hanem itt többről: életről és halálról van szó! # * * Nem tudom, kedves Testvéreim, milyen nagypénteki emlékeitek vannak gyermek- és ifjúkorotokból. Én arra emlékszem, hogy igazában valahogy mégiscsak nagypéntek volt a legfőbb, legnagyobb benyomást keltő ünnepünk. Mégpedig mint a gyász, a siralom, a szomorúság ünnepe. A tegnapi sajtó szinte minden oldalán volt szó a „keresztények leggyászosabb ünnepéről” De felüthetjük a legtöbb keresztény énekeskönyvet, hogy meggyőződjünk: a böjti meg a nagypénteki rubrikában szinte csak jajgató, siránkozó éneket találunk. Emlékszem, milyen tele tüdőből fújtuk otthoni énekeskönyvünk sokat ismételt énekét: „Sírjon ma az ének, / Mert mély a mi gyászunk, / Oh, hív keresztyének, / Zokogjon fohászunk...” És hányszor futott végig hátunkon a megrendülés izgalma, amikor sirattuk azt a bizonyos „sok sebbel meggyötört, vérező” Jézust! Nálunk a családban külsőleg is jelét kellett adni annak, hogy ez bizony halottsirató ünnep! Például nem volt szabad se fütyülni, se nótázni, de még hangoskodni sem. Szülénk biztosan ránk szólt: „Maradj csendben!” Sőt ezt a tilalmat még a nagyszombatra is átvittük: a sírban nyugvó Jézust nem volt szabad méltaüan viselkedésünkkel zavarni. Szomorkodni kellett. Ennek megfelelőek lehettek a nagypénteki igehirdetések is. Bár nem emlékszem részletekre, de arra még igen, hogy falusi papunk felette igen szerette megríkatni templomos gyülekezetét. Nyilván akkor nagypénteken se tett ez alól kivételt. Sőt! Ha pedig széjjelnézünk a képzőművészetek világában, nem csodálkozhatunk azon, hogy ott is ez az uralkodó szemlélet lett honossá. A szenvedő Jézus lehető legrealisztikusabb ábrázolására törekedett a festészet. Amikor megfeszítik, sírnak az övéi, „fájdalmas tőr járja át” édesanyja szívét; amikor sírba teszik, zokogó, meggyötört arcok tekintenek rá. Ha Colmarba utaztok, ne mulasszátok el a múzeumban megtekinteni Matthias Grünewald világhírű oltárát. Megdöbbentő látvány fogad, ha belépünk, és nyomasztó érzéssel hagyjuk el a kiállítást: gyász, együttérzés, szánalom fog el, ahogy ott egyben átélhetjük a nagypéntek egész tragédiáját! Igen, ennek ünnepe nagypéntek! * * * Ma már tudom, hogy nem helyesen ünnepeltünk. Miért nem? Lukács evangélista mondja el, hogy amikor az elítélt Jézust a kivégzés helyére vezették, nagy sokaság gyűlt össze nézésére. Meg is jegyzi külön, hogy azok „gyászolták és siratták" a halálba menőt. Mire Jézus hozzájuk fordult, és a leghatározottabban helyére tette a dolgokat, amikor így szólt hozzájuk: „Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon’.’ (Lk 23,27-28; Károli-fordítás) Nem Jézusnak van szüksége siratásra, hanem a mi elesett, nyomorult állapotunknak, amely miatt meg kellett neki halnia. Bár tudjuk, hogy kezdetben neki is először meg kellett hajolnia Atyja akarata előtt. Ám attól kezdve, hogy kimondta: „Atyám, legyen meg a te akaratod”, többé nem siratni való ő. így értette ezt János evangélista is, aki Jézusnak ezt a mondatát tartotta szükségesnek feljegyezni: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem (= átadom) az én életemet, hogy újra visszavegyem azt’.’ (Jn 10,17; Károli-fordítás) Jézus hát nem sajnálatos kényszer alatt cselekedett, hanem csak Atyja akaratának engedelmeskedve. Elannyira, hogy kettejük akarata tökéletesen fedte egymást. De sajnálni és siratni valók mi vagyunk, akik nemcsak hogy nem szeretünk engedni Isten akaratának, de még őt magát tagadjuk is. Hát nem siratni valók vagyunk, amikor elhíresztelni próbáljuk, hogy nem kell félnünk, mert akinél egyszer el kellene számolni az ajándékba kapott életünkkel, az valószínűleg nincs is?! Vagy ahogyan okoskodunk és ágálunk, mert már olyan mindentudók és kiműveltek vagyunk, hogy nyugodtan berendezhetjük az életünket és társadalmunkat Isten nélkül is? A kommunista uralom alatt Albánia szerette magát a világ legelső ateista államának propagálni - a párt kényszere alatt. Ma számunkra semmi ilyen nyomásra nincs szükség kívülről, mert mi önként adjuk föl a hitünket. Legalábbis itt, Európában. Egyre több állam statisztikai hivatala közli - szinte büszkélkedve! -, hogy lakosságának leggyorsabban növekvő számarányát a vallástalanok teszik ki. Nemrég végzett egyházi kutatás hozta felszínre a tragikusnak is tekinthető tényt, hogy a legtöbb, úgynevezett vallástalan egyáltalán nem harcos ateista. Csak a horizontjáról egyszerűen teljesen eltűnt mindaz, ami vallásra, hitre, egyházra emlékeztetné. Magyarán szólva: nem érdekli, és nem is hajlandó foglalkozni vele. Nincs hozzá antennája! Európa az alkotmányába még azt a halvány utalást sem hajlandó fölvenni, hogy évezredes kultúrája a kereszténység nélkül el sem képzelhető. Pedig ezt az örökséget ápolni és megőrizni érdemes lenne. S végül nem siratni való az az erőlködésünk, ahogy valláspótlékokkal igyekszünk betömni az Isten „száműzésével” keletkezett hiányt?! Hol lenne itt még helye olyan mentalitásnak, amely önös érdekek kergetése helyett a másik, a felebarát megmentése érdekében helyettes módon felajánlaná és odaszánná magát? Hiánycikk lett világunkban az áldozatvállaló, helyettes szolgálat. Ellenben fölfedeztük, hogy magunk odaszánása helyett mással is „helyettesíthetjük” magunkat: például a pénzünkkel! Miközben Európa mérföldes léptekkel rohan a teljes elvallástalanodás felé, azt gondolná az ember, hogy lényegesen csökken az emberek adakozókedve. De napjainkban ennek inkább a fokozódását figyelhetjük meg. Árvízkárosultakra, állatvédelemre, menekültek támogatására, éhezők táplálására vagy éppen eltűnni készülő paraszti kultúrák megmentésére szívesen adakoznak kortársaink. De vajon ugyanilyen lelkesen oda is mennének-e, ahol rájuk személyesen lenne szükség valaki szenvedésének, haláltól fenyegetettségének helyettes átvételére? * * * Azt olvassuk Mózesről, hogy ő felajánlkozott ilyen helyettesítő szolgálatra, amikor az aranyborjú imádása miatt a vigadozó népét Isten halálbüntetéssel fenyegette. Isten azonban nem fogadta el kínálkozását. Ábrahám is kész lett volna - Isten akaratának megfelelően - fia feláldozására. Isten ezt sem fogadta el, hanem áldozati bárányt rendelt neki. Az egyik ószövetségi próféta viszont olyan valakit mutat be, akinek helyettesi szolgálatát nemcsak elfogadta, de el is rendelte Isten. Ő az, aki „betegségeinket viselte", „megsebesíttetett bűneinkért”, és végül „fel is áldozta magát jóvátételül”. De ki lehetett ez a „fájdalmak férfia”? Ézsaiás próféta ezt nem árulja el. Voltak, akik ismételten azonosították egy-egy híres személyiséggel vagy éppen Izráel népével - de mindezek meddő kísérleteknek bizonyultak. Sokkal biztosabb alapot kapunk az azonosításához, ha az Apostolok cselekedeteiből megtudjuk, hogy Fülöp evangélista Samáriában kapott utasítást, hogy menjen a Gázába vezető útra, ahol egy Jeruzsálemből afrikai hazájába visszatérő, magas rangú tisztviselő is olvassa ezt a próféciát, és nem érti ő sem. Fülöp a száját megnyitotta - írja Lukács -, és rögtön elmondta neki, hogy ez nem lehet más, mint a názáreti Jézus. Miután így kapott választ, kérte, hogy ebben a hitében erősítse meg azzal, hogy megkereszteli. Utána tesz bizonyságot ország-világ előtt: „Fiiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia’.’ (ApCsel 8,26-40) Ez a történet is mutatja, hogy már a legkorábbi kereszténység az ő Urában, Jézus Krisztusban látta az ézsaiási prófécia „fájdalmas férfiát” Pál apostol ezt az azonosítást még csak aláhúzza szemléletes képével: Jézus Krisztus „eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára” (Kol 2,14). Ennél jobban már nem lehet megmagyarázni Jézus Krisztus minket helyettesítő szolgálatát. Hogy az persze a mi gondolkodásunk számára szinte felfoghatatlan titok marad - akár a lengyel pap tette a koncentrációs táborban -, az nem von le semmit a bibliai bizonyságtétel érvényéből. Idézhetnénk még egyik ismerős énekünkből a következő sorokat: „Én vagyok oka e nagy szenvedésnek, / Hogy a latrok közt keresztre feszítnek. / Amit te, Jézus, szenvedtél helyettem, / Én érdemeltem.” Azon pedig mindezek után nem is csodálkozhatunk, ha Pál apostol egész mondanivalóját nem is Jézus földi élete, hanem a kereszthalála és feltámadása köré építette. Ezt meg is írta korinthusi gyülekezetének: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is minta megfeszítettről’.’ (íKor 2,2) Ott cserélt helyet velünk a mentő Főpap, és vállalta helyettünk a biztos halált. Ezért nem szabad nagypéntekre úgy fixálódnunk, mint valami végzetes végállomásra. így maradtunk életben, miközben ő halálra adta magát. De akkor viszont meg kell kérdeznünk, hogy miért látunk Jézus megfeszítésében csupán gyászt, siralmat és végtelen szomorúságot. Miért lett hát megfeszítésének ünnepe, a nagypéntek gyászünnep? Inkább kellene megköszönni Istennek ezt a csodát és örülni neki szívünk mélyéből. Megköszönni Jézus Krisztusnak a mi javunkra végbevitt helyettesítő szolgálatát, és örvendeznünk fölötte. Hadd idézzek egy 4- századi nagy keresztény tanítótól egy mondatot: „A kereszt dicsőséges győzelme megvilágosította a tudatlanság miatti vakokat; a bűn rabságából szabadított meg, és az egész emberiséget megváltotta. Ezért dicsekednünk kell vele és nem szégyellni.” (Jeruzsálemi Cirill, megh. 386) Talán akkor nem ürülnének ki annyira nagypénteken a templomaink, ha komor arcunk helyett a felszabadult vidámságot látnák rajta. Talán egy kicsivel többen látnák be, hogy nem kell a húsvéti szünetben Mallorcára vagy Thaiföldre menekülniük egy kis vidámságért és örömért! Mert ezzel közvetlenül megajándékoztatunk a nagypéntek-húsvéti evangéliumban. A megfeszített mellett tett hitet Isten, mert feltámasztotta Urunkat a halálból. Az Úr bizonnyal feltámadt! Csak oda kellene jobban figyelnünk rá... Ámen. ■ Gémes István
