Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-12 / 2. szám

Evangélikus Élet MOZAIK 2014. január 12. >► 15 Gravitáció Kimerültség és a visszatérés öröme, a súlytalanság állapotához szokott lá­bak néhány nehézkes lépése a tenger­parton — a Gravitáció című film zá­ró képsorai. Az elmúlt hetek megha­tározó filmélménye volt számomra a mexikói Alfonso Cuarón által rende­zett amerikai film. Egy véletlen bal­eset folytán a végtelen űrbe sodródott két asztronauta (Sandra Bullock és George Clooney alakításában) minden erőt felülmúló küzdelme a Földre va­ló visszatérésért. Lenyűgöző (3D-S) képsorokat, ki­tűnő színészi játékot és kiváló drama­turgiát kínált a film, amely a hozzá­értő és a laikus kritikusoktól egyaránt szinte kivétel nélkül pozitív visszhan­got kapott. A bolygónkról készült csodálatos képek látszólag csak háttérként szol­gáltak a drámai eseményekhez, a két űrhajós beszélgetéseihez, majd az egyetlen túlélő magányos küzdel­méhez. Ám a film éppen azt a kérdést feszegeti, érdemes-e visszatérni a messziről nézve szép és tökéletes, ám közelről látva sebzett, küzdelmekkel teli bolygóra. Ahogyan töprengett ezen a filmben dr. Stone kutatónő is, akinek megannyi nehézséggel kellett szembenéznie mindennapi életében. Egy pillanatig megoldásnak tűnt mindent hátrahagyva elszenderülni a végtelen űrben, végül mégis „győ­zött a gravitáció” melynek segítségé­vel bátran vállalta a földi életbe való visszatérést, s újra megtette az első lépéseket... Az egyik kritikus így fo­galmaz: „Nekünk csak nézni kell, és örülni a világnak, amelyben élünk.” Mikor ezt a lapszámot tisztelt ol­vasóink a kezükbe veszik, már mö­göttünk az ünnep izgalma: kihuny­tak a fények az ablakokban, nem állnak a karácsonyfák, lassan elfelejt­jük a mézeskalács illatát, visszazök­kentünk a munkával, ügyes-bajos dolgokkal teli hétköznapokba. Már visszatekintettünk az elmúlt ünnep­napokra, végiggondoltuk, mi valósult meg a terveinkből, kinek a bejglije lett a legfinomabb, sikerült-e az öröm mosolyát csalni szeretteink arcára. És ami mindezeken túl a legfontosabb, sikerült-e odafigyelni a lényegre: ad­ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla ararat@lutheran.hu tunk-e szállást szívünkben a megszü­letett betlehemi Gyermeknek? Az új év első napjaiban szeretünk nagy fogadalmakat tenni, idén'azon­­ban tűzzünk ki célul sok kicsit: néz­zünk körül szűkebb és tágabb kör­nyezetünkben, családunkban, mun­kahelyünkön, gyülekezetünkben, kik azok, akik akár lelki, akár gyakorlati segítségre szorulnak, mik azok az ap­ró változtatások, amelyeket a te­remtett világ megőrzéséért, a saját egészségünkért megtehetünk. És talán könnyebb lesz megten­nünk ezeket a kisebb lépéseket, ha mindeközben szem előtt tartjuk, hogy van, aki az első nagy lépést már megtette helyettünk, értünk, s aki szeretetével vonz minket magához a csillogó, színes karácsonyfák elbon­tása után is... ■ JCsCs Karácsonyi nyunyukák A házimanók két oldalról szokták megtámadni a mosógépünket: két tit­kos csövön keresztül. Az egyiken be­hordják a papír zsebkendőket a ru­hák közé, a másikon a zoknik párját csenik el. A fél pár zoknikban a nagycsalá­dos rekordom száztizenhat darab! Kezdetben zacskóban, később kosár­ban, most zsákban gyűjtjük az árva lábra valókat. A férjem szerint nem léteznek há­zimanók, csak egy felelőse van a mo­sógép körüli történéseknek, és az a va­laki pont rám hasonlít. Szerencsére a fiókáink még hisznek a mesékben, így nem aggasztja őket, ha a jobb lábra 36-os csíkos, a balra pedig34-es kismackós jut, hiszen a téli bakancs mindent elrejt, és szeretik a manójukat. Csak a férjem lázad: ha méret szerint nem is, de szín szerint próbálja összenézni a zoknikat. Ez a mi történetünk, de mi legyen a száztizenhat fél pár zoknival és azzal a kupaccal, amely hajtogatás­ra vár? Megpróbáltam átnézni és kiselej­tezni őket, de reménytelennek tűnt. Szerettem volna kidobni az egészet! Kicsiben olyan érzés volt, mint ami­kor elakad és összegubancolódik min­den az életben, és elérjük emberi ha­tárainkat. Ez a zoknihalom rám zu­hant: időhiányként, asszonyi bénaság­ként, rendetlenségem terheként... Megkísértett a gondolat, hogy va­jon zokniügyekben lehet-e segítséget kérni az Úrtól. Lehet! Hirtelen felindulásból az egyik zok­nit belegyűrtem a másikba..., elkötöt­tem a szárát, gombot varrtam rá, fo­nalból kis csomót a tetejére: elké­szült az első zokninyunyuka!Azután a második, harmadik, negyedik... Este az ágyban mindegyik fióká­mat várta egy nyunyu. Nagy volt az öröm! Ezek az elrontott, elveszett zokni-hiábavalóságok testet öltöt­tek, és ajándékokká váltak. Továbbléptem. Ajándékból legyen misszió!Elvittem a zoknikat kis tanít­ványaimnak, és mindenki megalkot­hatta a saját nyunyukáját, amelyet megtarthatott vagy tovább ajándé­kozhatott karácsonyra. A kicsikék, az ovisok azonnal kötődni kezdtek a fi­gurájukhoz, és fel sem merült bennük, hogy kiadják a kezükből. A kisiskolá­sok apanyunyut és anyanyunyut vit­tek haza teljes titokban. A gimnazis­táimat is benyunyuztam. Bírták! Száznyolc zoknink került el öröm­mel tőlünk, kiürült a zsák: a nagy ku­pac bosszúság egészen aprócska, gomb­szemű szeretetgombóccá változott! Enyém maradt a hála. Az üres zsá­komért. És türelmesen várom a megoldást a „fekete ruhákon fehér zsebkendő­foszlányok” történetére! ■ Papp Andrea Ima - ma Élő forrásból, élő szóval, élő lélekkel ^ Pál apostol az egyházat Krisztus testének nevezi. Ez a test nem akkor élő, ha jó struktúrája van, ha jól képzett lelkészei vagy szépen rend­ben tartott épületei vannak, hanem akkor, ha áthatja a vasárnapi is­tentiszteleten hirdetett evangélium ereje. Az istentisztelet az egyház szívverése, amely az életet küldi szét az egész testbe. Az istentiszte­let nemcsak az alapja, de a koronája és végcélja is az egyház életének, betekintés a mennybe, az üdvösségbe. Azt, hogy az egyház milyen mér­tékben teljesíti küldetését, nem a különféle aktivitásokon kell lemér­ni, hanem azon, hogy milyen az istentisztelet, hogy szétárad-e onnan az evangélium ereje az egész testbe. A közelmúltban szinte sokkolt engem az a felismerés, hogy az evangélikus istentiszteletet személyes érintettség és készülés nélkül is tökéletesen meg lehet tartani. Az első szótól az utol­só ámenig fel lehet használni mások által előre megírt szövegeket. Az igehirdetés sem probléma, mert ren­delkezésre állnak a begyakorolt mon­datok - az egyházi szókincs -, ame­lyek bármely helyzetben, textustól függetlenül áthidalhatják a lapozás­ra fordítandó másodperceket. Senki ne értsen félre! Nem a lelké­szeket akarom kritizálni, hanem azt a sémát, amelyet az idők folyamán felépítettünk, és gondolkodás nélkül használunk. Liturgiákban és átörök­lött szóhasználatban megmereve­dett egyház lettünk. Miért nem fogalmazhat meg a lelkész egy imádságot a mai ember gondolatai és érzései alapján? Miért kell egy időtlen, talán századokkal ko­rábban keletkezett teológiai szöveget felolvasni imádságként? Egyáltalán: miért kell mindent felolvasni? Persze nem kell, de - tapasztalatom szerint — mind több szolgatársam hajlik az efféle „imakölcsönzésre”. Tudatában vagyok annak, hogy egy istentiszteleten használható imádságot megfogalmazni nem könnyű. Azt is tu­dom, hogy jól meg kell gondolni, ha az ember a liturgián változtatni akar, és tudni kell, hogy miért tesszük. De ez nem leheteüen, és nem is tilos. Egyházunk létszáma egyre csök­ken, evvel együtt legtöbb helyen az is­tentiszteleten részt vevők száma is. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a fi­atalok nem tudnak beülni az idősek helyére a templomba. Ami az idősek­nek természetes volt, az a fiataloknak idegen. A forma miatt is, a szóhasz­nálat miatt is. Nem kellene vala­hogy megkönnyíteni számukra az is­tentiszteleten való részvételt? Gáncs Péter elnök-püspök ijesztő őszinteséggel tette fel a kérdést zsi­nati jelentésében (Evangélikus Élet, 2013. december 15., 8. oldal): „Mi az egyház Urának akarata velünk? Elfo­gyunk vagy gyarapodunk?” Semmi kétségünk nem lehet afe­lől, hogy Isten akarata az, hogy min­den ember üdvözüljön. De hogy er­re a mi egyházunkat is fel tudja-e használni, az rajtunk áll. Vannak felekezetek, amelyek lét­számukban gyarapodnak, ám náluk az istentisztelet nem szorítkozik má­sok által elkészített ősi szövegek fel­olvasására -„merta betű megöl, a Lé­lek pedig megelevenít” (2Kor 2,6). ■ Szilas Attila HIRDETÉSEK Köszönet a kántorképzés támogatásáért Isten iránti hálával nyugtázzuk a Kántorképző Intézet számlájára az elmúlt évben beérkezett Cantate-offertóriumokat. 2013-ban összesen 778 660 forint érkezett az egyházmegyéktől és az egyes gyülekezetek­től a kántorképzés támogatására. Adományozóink a következők voltak: Gyülekezetek: Budahegyvidék, Debrecen, Harka, Luciáivá, Nagykani­­zsa-Szepetnek, Oroszlány, Ősagárd, Pécs, Pusztavám, Rákoskeresztúr, Sand, Székesfehérvár; az Észak-pesti Egyházmegye gyülekezetei és még három azonosítatlan adományozó egyházközség. Egyházmegyék: Észak-pesti Egyházmegye, Vasi Egyházmegye. Köszönjük, hogy áldozatvállalással gondoltak a kántorképzőben fo­lyó munkára! A Kántorképző Intézet munkatársai SZAKRÁLIS SOROZAT INDUL A LUDWIG MÚZEUMBAN Asztali beszélgetések: Kortárs és szakrális? Kortárs és szakrális? Mi köze a kortárs művészetnek a szakralitáshoz? Lehet ma olyan alkotásokat készíteni, amelyek transzcendens tartalom­mal bírnak? Van-e egyházi befogadókészség a szakrális művészetre? Nem egy letűnt kor víziója? Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány és a Ludwig Múzeum 2014 januárjától új sorozatot indít. A hazai kortárs művészeti élet kima­gasló személyiségei és történelmi felekezetek teológusai, lelkészei és püs­pökei vállalkoznak arra, hogy párbeszédet hozzanak létre egyház és mű­vészet között. A beszélgetések fő témája a szakralitáshoz való viszony, a szakralitás teológiai és művészeti alkalmazása és megközelítése. Az első két alkalom beszélgetőpartner résztvevői: Január 9., 18.00: Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész és Fabiny Tamás evangélikus püspök. Február 13., 18.00: Lovas Ilona Munkácsy-díjas képzőművész és Jele­níts István piarista szerzetes. Moderátor: Galambos Ádám evangélikus teológus. A rendezvény ideje alatt a meghívott művésznek egy alkotása - amely számára leginkább hitvallásként felfogható - megtekinthető lesz a kiállí­tótérben. A rendezvényt rögzítjük, így a későbbiekben visszanézhető lesz. Belépődíj felnőtteknek 600 forint, nyugdíjasoknak és diákoknak 300 forint. (A belépővel a Ludwig Múzeumot támogatja.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom