Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-11 / 19. szám
„A Feltámadott nemcsak egy történeti pillanatban találkozik a tanítványokkal, hanem a mai napig is találkozni akar veled, de nemcsak egy ünnep erejéig, hanem része akar lenni mindennapi életednek.” Elfelejtett előadás W 3. oldal „Hazánkban több mint ötven egyházi és civilszervezet, magánszemély és intézmény jelezte, hogy együtt érző szándékával csatlakozik a megemlékezéssorozathoz.” Menetelés az Életért !► 4. oldal „Egy-egy népcsoport, vallási közösség tudatos lemészárlása azonban nem ért véget a világháború befejeztével. Milliók szenvednek naponta, és százezrek halnak meg évente keresztény testvéreink közül csupán azért, mert hűek Krisztushoz. »Szót emelünk értük?« - hangzott az önvizsgálatra indító kérdés.” Kiáltás és kiállás !► 6. oldal Rejtőzködő kincsesládánk W 2. oldal Lelkésziktatás Irsán W- 3. oldal Balatonszárszói jubileum !► 8-9. oldal Madarak, fák, emlékek W- 10. oldal Missziói napra készülünk !► 11. oldal Megvalósuló álom a Sareptában W- 13. oldal Láthatóan keresztény ■ Prőhle Gergely Az adóbevallások elküldésének időszakában különösen aktuális felidézni egyházunk stratégiájának címét: Láthatóan evangélikus. A májusi határidőt megelőzően megszaporodnak az egyházak és civilszervezetek hirdetései, egyfajta láthatósági verseny alakul ki az adózók kegyeiért. Az elmúlt években számos alkalommal beszélgettünk, vitatkoztunk arról, hogy vajon az egész stratégiaalkotás, ráadásul a láthatóság középpontba állítása vajon nem túlzott alkalmazkodás-e az elvilágiasodott közbeszéd igényeihez. Nem pusztán arról van-e szó, hogy az evangélikus portékát a hiúság vásárán akarjuk áruba bocsátani? A kérdésre adott válaszok természetesen lehetnek nagyon különbözőek. Lelkiségi hagyománytól, egyházképtől függően a teljes elutasítástól, a megbotránkozástól a korszerű kommunikáció iránti maximális lelkesedésig igen széles a skála. Az elmúlt évek tapasztalatai ugyanakkor elég világosan megmutatták, hogy az egyre blikkfangosabb evangélikus hirdetések egyre többször emlékeztetik az adózókat evangélikus gyökereikre, vagy teszik az egyházat rokonszenvessé olyanok számára is, akik pusztán az adófizetői tudatosság jegyében keresnek megfelelő célt az egyházi egy százalékuknak. Korántsem kidobott pénz tehát a hirdetésekre fordított összeg, s nagyon reméljük, hogy az idei év „egyszárnyú angyala” további növekedést hoz majd a statisztikákban - és persze a bevételekben. Az ilyen kampányok másik - vagy talán a legfontosabb - hozadéka, hogy néhány héten át elmondhatunk magunkról, egyházunk szolgálatáról olyan részleteket is, melyek amúgy a szélesebb közvélemény előtt rejtve maradnak. Láthatóság dolgában azonban mi, evangélikusok - s általában protestánsok - némi hátránnyal indulunk az egyre hivalkodóbb reklámok világában. Hitünk lényege az egyszerűség, a „festett kép” nem zavarhatja meg a solus Christus, sola Scriptura, sola gratia egyértelmű üzenetét. Nem is kell nekünk versenyezni a láthatóságnak e műfajában, hisz nagy baj lenne, ha mi magunk nem hinnénk az üzenet tisztaságában. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy alapvetően egy katolikus hagyományokkal rendelkező országban élünk. Számtalanszor átéltem már, hogy a világi közvélemény nem tud mit kezdeni templomaink egyszerűségével, egyházunk demokratikus felépítésével, a gyülekezeti autonómia fontosságával, a világi tisztségviselők jelentőségével. Ilyen körülmények között kell mégis megtalálnunk a megfelelő hullámhosszt, hogy hittel, világos üzenettel forduljunk az emberek felé. A húsvétot követő vasárnapon épp abban a templomban - a római Szent Péter-székesegyházban melynek építése idején a lutheri reformáció gondolatai megfogalmazódtak, történt meg XXIII. János és II. János Pál pápa szentté avatása. „A Vatikán megashow-t tervez" - adták hírül a médiumok világszerte, e profán szóhasználattal is biztosítva a széles körű láthatóságot. Nem az én feladatom, hogy a szentté avatás teológiai hátterét, folyamatát, liturgiáját akár csak kommentáljam, de az persze nyilvánvaló, hogy a szentek kultusza tőlünk nagyon távol áll. És mégis: amikor katolikus testvéreink két egykori egyházfőjükre irányítják a világ figyelmét, érdemes protestáns szempontból is odafigyelni erre. Ha jól értem az ügyben jártas katolikus barátaim fejtegetését, akkor az ökumenikus nyitáson és az egyház általános megújításán túl XXIII. János és az általa kezdeményezett II. vatikáni zsinat jelentősége abban áll, hogy az egyházat sokkal inkább a hívek közösségeként értelmezte, a liturgiái reformmal pedig a gyülekezet felé forduló lelkipásztorok figyelmét irányította hangsúlyosan a feltámadott Krisztusra. S bár II. János Pál boldoggá-, majd szenttéavatási eljárása során egy Costa Rica-i asszony csodálatos gyógyulását jelölték meg a szentség döntő bizonyítékaként, számunkra talán a huszonöt évvel ezelőtti „ annus mirabilis” a csodálatos év, az 1989-es politikai változások előkészítésében vállalt szerepe miatt méltó a köztiszteletre. Karol Wojtyla püspöknek a pápává választását követő szavai, a „Ne féljetek!” apostoli üzenete sok millió kereszténynek adott hitet, erőt, irányította rá a figyelmét arra, hogy bizakodhatnak - nem pusztán a politikai változás lehetőségében, hanem a kegyelem mindent és mindenkit felülmúló erejében is. II. János Pál számos alkalommal tett tanúbizonyságot ökumenikus elkötelezettségéről, még ha pápasága idején ezzel ellentétes szellemiségű dokumentumok is születtek. Szavai a protestáns gályarabok debreceni emlékművénél sokunk számára emlékezetesek maradnak. Én mégis inkább arra a misére emlékszem, amelyen tíz évvel ezelőtt a diplomáciai testület tagjaként feleségemmel - szíve alatt Márton fiunkkal - vettünk részt a napsütötte berni futballpályán. Halála előtt kevesebb mint egy évvel a törékenységében is erőt sugárzó lengyel pápa épp a Miatyánkot mondta, amikor megszólalt a közvetlenül mellettünk álló diplomata mobiltelefonja. A nagy és befolyásos iszlám ország nagykövete nem sokat törődött a pillanat emelkedettségével, emelt hangon telefonált... Külpolitikával foglalkozó lutheránusként, követve a világban zajló folyamatokat csak azt mondhatom: mindennél fontosabb, hogy az evangélium üzenete láthatóvá, átélhetővé váljék. Rómában, Bernben - és Magyarországon. A szerző egyházunk országos felügyelője, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára Tiffany-üveg Luther-rózsa A felsőpetényi evangélikus gyülekezet templomának tornyát korábban egy üvegre festett Luther-rózsa díszítette. Ez azonban az évek során lekopott, a festék lepattogzott. Helyére most - a helyi lelkész nagynénje, Sarlós Ilona alkotásaként - egy Tiffany-üvegből készült Luther-rózsa került az ablakba. Szentelését május 4-én délelőtt Szabó András esperes végezte, aki az istentiszteleten Jn 21,15-19 alapján hirdette Isten igéjét. Az ünnepi közgyűlésen a vendégeket Benyusovics Ervin felügyelő köszöntötte, az új ablak elkészültének történetéről Szakács Tamás lelkész szólt, Koncz István egyházmegyei felügyelő pedig Luther Mártonnak azokat az instrukcióit ismertette, amelyeket pecsétjének elkészítéséhez írt. A gyülekezet az istentisztelet végén vonult a templom elé az új ablak felszentelésére, ezt pedig közösségben elfogyasztott ünnepi ebéd követte a gyülekezeti teremben. ■ Szakács Tamás felvétele Háromszáz éve települt újra Bénye »> Folytatás a 14. oldalon ► 1714. április 27-re emlékezve gyűlt egybe Bénye - elmúlt háromszáz évét - ünneplő gyülekezete a húsvét utáni első vasárnapon. Az egész napos rendezvénysorozat - a hagyományoknak megfelelően - az Isten házában kezdődött. A zsúfolásig telt evangélikus templomban Ez 37,1-14 alapján dr. Fabiny Tamás püspök hirdette az igét. A liturgiában - egyik utolsó esperesi szolgálataként - Krämer György püspökhelyettes működött közre a helyi lelkésszel, a bényeieket tizenkét éve pásztorok) Buday Zsolttal együtt Az Északi Egyházkerület lelkészi vezetője az aznapra kijelölt textus különleges aktualitásaként hívta fel a figyelmet arra, hogy mekkora kincs mindaz, amire a bényeiek büszkék lehetnek. Felidézte, miképpen próbáltak az ősök egymáson is túltenni annak eldöntésében, hogy a törökdúlás után hova épüljön a faluban az istenháza. A korabeli legendák szerint úgy határoztak: oda kell a templomnak épülnie, ahová a legelső kocsi követ hozzák. Egy bizonyos Hargas Mátyás presbiter azonban - akinek H. M. monogramját évszázadokig lehetett olvasni a templom belső bejárati ajtaja felett - leleményesen előre megszervezte útját, és váltott lovakkal hozta meg az első kocsi követ, s öntötte le a pataktól nem messze, egy üres földterületre. így került mai helyére az új templom, melynek Templom-hegyen álló elődjére ma már csak némi omladék emlékeztetheti az arra járót. Bénye a 18. században népesedett be a Felvidékről érkezett - szabadosokból, földművelőkből álló - szekértábornyi fiatallal, akik hozták magukkal tót anyanyelvűket és lutheri hitvallásukat.
