Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-20 / 16. szám
12 •« 2014- április 20. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA „Emlékezzetek vissza...!” Kitárom előtted szívem... Az egyetemi lelkészségek lelkigyakorlata A hét első napjának hajnalán, kezükben az elkészített illatszerekkel, megérkeznek az asszonyok a sírhoz. A követ elhengerítve találják, Jézus teste pedig nincs ott, ahova korábban az arimátiai József helyezte. Tanácstalanságukra Isten angyala válaszol: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek..” (Lk 24,5-6) Emlékezni csak arra tudunk, amit átéltünk, megtapasztaltunk, aminek magunk is részesei lehettünk. Aki már kisgyermekként az estéket imádsággal zárta, megsejtett valamit a zsoltár szavaiból: „Csak Istennél csendesül el a lelkem, tőle kapok segítséget’.’ (Zsolt 62,2) Mások a templom csendjében, talán egy beszélgetés során találkoznak az élő Igével, aki életét adta mindannyiunkért, aki döntés elé állít, és követésére hív bennünket. Isten, aki a szívek vizsgálója, nem fárad el emlékeztetni bennünket, kihez is tartozunk. Húsvét után néhány nappal elkezdődnek a középiskolai ballagások, lezárul egy meghatározó szakasz sok diák életében. Élmény, vívódás, öröm és bizonytalanság egyaránt jelen lehet a fiatalok és az őket felelősséggel támogató szülők gondolataiban. Bizonytalan világunkban biztonságot keresünk, sokan ezért olyan szalmaszálakat is megragadnak, amelyek csak ideig-óráig jelentenek megnyugvást a kételkedők számára. Az Úr angyala emlékezteti a tanácstalan tanítványokat Jézus szavaira, aki beszélt nekik arról, hogy emberek kezébe adják, szenvednie kell, de Isten harmadnapon feltámasztja. Húsvétvasárnap Krisztus győzött a halál fölött! A mi élő Urunk pedig tudja, mire van szükségünk. Valaki egyszer azt mondta: „A hit nem ott kezdődik, ahol az értelem már nem jut tovább, hanem ott, ahol a dac megtörik...” Amikor ez bekövetkezik, akkor épülni kezd a jövőnk Isten kezében, az ő kegyelme által, reménységben. Húsvét ünnepén ne legyünk restek feltenni a kérdést: „Látszik-e rajtam, tükrözi-e az életem, hogy kihez tartozom?” Egy édesanya gyermekével istentiszteleten vett részt. A kisfiú számtalan kérdést tett fel az elhangzottakkal és a látottakkal kapcsolatban. Leginkább a festett üvegablakon ábrázolt tanítványokat csodálta, és addig nem nyugodott, amíg meg nem szólította imádkozó édesanyját: „Anyukám, nézd, kik azok?” Imádság következett, ezért ő röviden válaszolt: „Kisfiam, akiket látsz, keresztények.” Másnap hittanórán ezt a gyermeket szólította a tanára, jellemezze a keresztényeket. „A keresztények azok az emberek, akiken átsüt a nap!” - felelte meggyőződéssel. Hasonlóan hirdeti a cseh testvérek éneke közel négyszázötven év távlatából: „Kelj fel, kelj fel, fényes nap, / Áraszd ránk világodat! / Igazságod erejét, / Lássa rajtunk minden nép! / Segíts, Urunk!" (EÉ 265,1) ■ Bozorády Ildikó Névjegy: Bozorády Ildikó Családommal a Dunaharasztin töltött hét év után 2007. szeptember í-je óta élünk Nyíregyházán, ahol férjem, András a nyíregyházi Emmaus Evangélikus Egyházközség lelkészeként szolgál, én pedig a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium iskolalelkésze vagyok. Három fiúgyermeket nevelünk. András, Péter és Ábel tizenhárom, tíz- és ötévesek. 4.0: Bátorság és szemlélődő élet „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé’.’ (Zsolt 103,1-5) Hiszem, hogy ezzel a zsoltárral többféle összefüggésben is fogunk találkozni az idei Szélrózsán. A hálaadáson, a dicséreten és a megváltás örömhírén túl a „megújul ifjúságod, mint a sasé” mondat üzenete nagyon erős. Például azért, mert a sas a keresztény erények közül a hitet, a bátorságot és a szemlélődő életet jelképezi. Számomra szimpatikus ez utóbbi, hiszen a napba néző sast a kontempláció, az isteni titok látásának szimbólumaként is azért tarthatjuk számon, mivel az ókori állatkönyvek tudósítása szerint a sas képes hunyorgás nélkül beletekinteni a napba, és fel tud emelkedni az ember számára megközelíthetetlen égi magasságokba. így a nap fényét elviselni képes sasszem az isteni világra függesztett tekintettel élni képes ember adottságaira utal. Azaz megújul ifjúságod, ha képes vagy Istenre tekinteni. Azt is tudjuk, hogy a sas a keresztény ikonográfiában János evangélista szimbólumaként, valamint Illés próféta és a feltámadott Krisztus attribútumaként is általánossá vált. Valamelyik hittankönyvünkben pedig szerepel a capuai keresztelőkápolna mozaikja, amelyen a karmai között halat tartó sas Krisztust jeleníti meg, aki a hívőket kiemeli a bűn tengeréből, és lelkűket a mennybe ragadja. Ma ezzel a gazdag értelmezéscsokorral szeretnék kedvet csinálni idei „Szárnyalj!” témánkhoz. ■ Mesterházy Balázs Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit A tág értelemben vett Istenhez közeledésnek sokféle útja és módja van. A legfontosabbak: a Szentírás tanulmányozása, a személyes imádság, a liturgia és az istentisztelet, a böjt, a virrasztás, a zarándoklat és a lelkigyakorlat. Ez utóbbiak magyar evangélikus egyházunkban is egyre ismertebbek, az északi, skandináv területeken élő lutheránus lelkiségben pedig már jó pár évtizede fontos támpillérei az Isten előtti megállásnak, csakúgy, mint német testvéreinknél. A megállás fogalma szépen tükrözi a lelkigyakorlat lényegi tartalmát. Megállni lehet testben, lélekben és szellemben. * * * Testben való megállásunk azt jelenti, hogy tudatosítjuk és gyakoroljuk azokat a formákat, amelyek Istenhez vezető vágyainkat fejezik ki: a két összetett tenyerünk egyfajta egységérzetet és összeszedettséget ad egész lényünk számára. A felállás, a főhajtás mint tiszteletadás, a letérdelés és leborulás formái az Isten előtti alázatot, utóbbiak a test földdel való egyneműségét, kicsinységünket, bizonyos értelemben tehetetlenségünket, kegyelemre való rászorultságunkat is kifejezik. A csendes, szemlélődő séta és a testtartásra való figyelem, valamint további formák is mind azt segítik tudatosítani, hogy testünk - mint énünk leginkább tapasztalt és legtörékenyebb formája - a Szentlélek lakóhelyévé, templomává tehető. Imádkozni ugyanis nem lehet akárhogyan, akármilyen testtartással, ezt bizonyára tapasztalta már a kedves olvasó. Lélekben való megállásunk az életben való elcsendesedést jelenti. Nap mint nap dolgozunk, tanulunk, sokszor mókuskerékben tesszük, amit kell, élünk. Mindez tükröződik érzéseinkben, amelyek lehetnek kellemesek, kellemetlenek. Életeseményeinknek kivétel nélkül érzelmi, lelki hatásaik vannak, ha odafigyelünk erre, ha nem. És a megéltek kihatással vannak mindennapjainkra - egy kellemes érzés éltet, erőt adhat, de egy kellemetlen pont ezt az erőt csökkenti, visszafogja, sokszor olyannyira, hogy kilátástalannak érezzük saját életünket, benne magunkat. A megállás lelki értelemben, az élet „harcterén” történik. Hasznos ugyanis megpihenni. Erőt gyűjteni, rálátni kérdéseinkre, miértjeinkre vagy egyszerűen csak megállni - hisz ahogy a testnek is naponta szüksége van az éjszaka nyugalmára, a léleknek is meg kell adni, ami épüléséhez szükséges. Szellemben való megállásunk pedig az Isten lelke, a Szentlélek előtt való megállást jelenti. A Szentlélek az, aki éltet, megelevenít. Ennek gyökere, forrása maga a Szentháromság Isten, ami misztérium számunkra, de ha nem tudunk időről időre megállni előtte, és nem tudjuk kinyitni előtte önmagunkat, vagyis pontosabban: félretenni, megvárni, míg ez a hétköznapi önmagunk lecsendesedik, és a külső élet hullámai elcsitulnak, akkor lehet, hogy kimerülünk, elveszítjük hitünket, és életfölötti erőnkkel való kapcsolatunk elhalványul. Ennek pedig egyenes következménye lehet belső erőforrásainknak a megcsappanása. * * # A lelkigyakorlat tehát kinyílás Isten felé. Testileg, lelkileg és szellemileg. Átvilágítani emberségünk e hármasságát, Isten elé vinni, és tenni mindazt, amit emberként megoldani nem tudunk, hogy ő világítsa be, töltse be. Olyasmi ez, mint Isten jelenlétét felidézni és tudatosan benne maradni. Ennek a jelenlétnek a felidézésére keresztény ünnepeink kiváló alkalmat adnak, és mindehhez sok támpontot nyújt a Szentírás, Jézus Krisztus élete. Az egyetemi lelkészségek lelkigyakorlatának (április 11- 13. között) célja a húsvét misztériumára való felkészítés volt. Olyan főbb kérdésekkel érkeztünk Tahitótfaluba, a Szív Lelkiségi Központba, mint hogy mit kell elengednünk, mi a keresztünk, mi a szenvedésünk, személyes harcunk a nagyhéten, hogyan tudjuk mindezt a Fény felé vinni és Krisztus elé letenni. És hogy mindez hogyan történt? Evangélikus énekeskönyvünkben található a 147. ének, a Kitárom előtted szívem... kezdetű. Lelkigyakorlatunkat erre fűztük fel. Külső formákban: elmélkedéssel, a Szentírás részletein való imádsággal, elvonulással, csoportos beszélgetésekkel és személyes megosztásokkal, csendes étkezésekkel, étkezések közbeni felolvasásokkal, szemlélődéssel, dramatikus játékkal, a természetben tett néma sétával, napkezdő és napzáró csendességekkel, istentisztelettel történt. Belső formában pedig még több, elmondhatatlanul sok és színes módon, amelyek által mind Isten szépségére próbáltunk rácsodálkozni és magunkat kis időre meglátni. De hogy a kedves olvasónak valódi tapasztalata is legyen erről, három olyan kérdéskört állítok most elébe, amelynek végiggondolásával, saját, személyes válaszainak megfogalmazásával a húsvét titkának is jobban közelébe kerülhet, és fogalmat kaphat arról is: milyen is tulajdonképpen egy lelkigyakorlat. Bátorítok arra is mindenkit, hogy írja le gondolatait, kérdésekre adott válaszait, és szánjon elegendő időt rájuk. Ne siessen, hisz pontosan az idő megállításáról van szó, a belső erőforrásainkra való rálátás lehetőségéről. * * * Az első kérdéskör saját magamra vonatkozik. Milyen élethelyzetben vagyok? Mi az én Egyiptomom, „fekete földem”, ahonnan Mózes kihúzhat? Mit szeretnék elengedni, miből szeretnék kijutni, mi az, amiből megváltást várok? Ezt az elmélkedést segítheti a kivonulás történetének átolvasása, átimádkozása Mózes második könyvéből. A második kérdéskör: kicsoda Isten számomra? Ki az, aki előtt meg tudok állni? Meg tudom-e látni, hogy mi választ el tőle, és mi köt hozzá? Tölts egy kis időt csendben, magaddal, Isten jelenlétébe helyezkedve. Majd találd meg és jegyezd fel, hogy mit szeret Isten benned, milyen tulajdonságaidat, milyen gondolataidat, milyen tetteidet! És találd meg azt is, mit szeretnek az emberek benned! Csaknem minden lehet hozzá vezető út, és minden lehet tőle elvezető út is, ezért nehéz és küzdelmes ez a kérdés. Melyek életutad során azok a személyek, közösségek, élethelyzetek, élők és már nem élők, akik és amelyek Isten felé vezettek? Ezek lehetnek jó, de lehetnek negatív emlékkel bírók is. Ne félj tőlük, mert lehet, hogy egy adott életszakaszban megtapasztalt fájdalom és szenvedés is ösztönözhet Isten felé. Sőt! Vedd sorra, és írd fel őket egymás alá. Majd nézz végig rajtuk, és egyenként irj melléjük egy mondatot, amely így kezdődik: Abban segítettél/segítesz nekem Istenhez közelebb kerülni, hogy... A mondatokat fejezd be úgy, ahogyan csak te tudod. Majd nézz végig rajtuk újra. Ők a te erőforrásaid. A harmadik kérdéskör a húsvét és a feltámadás felé vezető úton az elengedés, hisz az Emberfia a legnagyobbat teszi akkor, amikor a feszületet felviszi a Golgotára, és hagyja, hogy felszegezzék rá kivégzői: életét engedi el, sőt nemcsak elengedi, hanem odaadja. Vedd sorra, melyek azok az elengednivalóid, amelyek számodra Jézus keresztjét jelképezik. írdfel őket. És ha teheted, a vasárnapi istentisztelet csendes bűnvalló imájában oszd meg mindezeket Istennel. * * * Ez a kis gyakorlat tükre lehet magának az imának és a csendnek, amelyben kitárod szíved előtte, mindenek Teremtője és Megtartója előtt. ■ Mézes Zsolt László budapesti egyetemi lelkész
