Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-13 / 15. szám
KERESZTUTAK 2014. április 13. *• 5 Emlékezés évtizedek csodáira Negyvenéves a Magyar Lepramisszió ► Furcsának tűnhet az olvasók számára, hogy a Magyar Lepramisszió megalakulásának negyvenedik évfordulós ünnepségéről szóló beszámolót ezzel a mondattal kezdjük: jó érzés volt ezen az alkalmon magyarnak lenni! Április 6-án, a parlamenti választás napjának délutánján a budapesti Református Skót Misszió zsúfolásig telt templomában adtak hálát a világ minden tájáról érkezett külföldi vendégek és a hazai gyülekezetek képviselői azért, hogy 1974-ben Magyarország is csatlakozott az egyik legszörnyűbb betegségben szenvedők megsegítésére alakult szervezethez. Riskóné Fazekas Márta (balra) bemutatja a külföldi vendégek egy csoportját Már az is büszkeséggel tölthette el a hallgatóságot, hogy a hazai misszió nem a jómódból indult. Isten lelke azonban a szocialista érában, a hetvenes évek nehéz külső körülményei között is meg tudta ragadni a már akkor is korosabb református lelkipásztort, Dobos Károlyt, hogy energiáját a leprások gyógyításának támogatására szánja. Szívós elszántsággal asszonyok százait nyerte meg, hogy fáslikat, takarókat kössenek az Afrikában vagy éppen Indiában szenvedő betegeknek. Szorgalmazta, hogy a különböző felekezetekben imaközösségek jöjjenek létre, így teremtve meg a leprások közötti szolgálat spirituális hátterét. Riskóné Fazekas Márta, a Magyar Lepramisszió igazgatója ünnepi beszámolójában minderről úgy beszélt, mint Isten hatalmának jeléről. Az Úr nem a körülményeket nézi, hanem azt, hogy mire tudja használni emberi eszközeit. És Isten a magyarokon keresztül csodákat vitt véghez... A harmincegy tagországot számláló nemzetközi lepramissziós szervezetben hazánk az egyetlen kelet-középeurópai tagállam. Egyedülálló a részvételünk abból a szempontból is, hogy Magyarországnak önálló projektjei vannak. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Lepramisszió nem más (nyugati) szervezettel karöltve, hanem csupán a hazai adományokra támaszkodva végzi a volt leprabetegek közötti szolgálatát a kínai Jünnan tartományban. Az ünnepség végén bemutatott diaképek híven tettek tanúbizonyságot arról, hogy a helyreállító plasztikai műtéteknek köszönhetően miként váltak sokan ép emberekké, s hogyan lehettek a korábban kitaszítottak ismét teljes jogú tagjaivá társadalmuknak. Ez bizony csoda, az Isten munkája! Ebben a hálás örömben osztoztak mindazok, akik az ünnepi alkalmon megszólaltak. Aaron Stevens helyi lelkésznek, valamint Kapi Zoltán evangélikus lelkésznek, a Magyar Lepramisszió ebökének köszöntő szavai után elsőként Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter levelét olvasták fel, áld - református lelkipásztorként - a bibliai leprások gyógyításának történetére is emlékeztette az egybegyűlteket. A betegségből való szabadulás egyben kapu is - írta. Olyan, amelyen keresztül eljuthat az örömhír, a Jézusban található gyógyulás üzenete is a szenvedőkhöz. Érdekes módon a külföldi vendégek közül többen is a „magyar lelkiséget” emelték ki köszöntőjükben. A lepramisszió korábbi munkatársai közül többen is Dobos Károllyal kapcsolatos élményeiket osztották meg az ünneplő gyülekezettel. Sokan utaltak arra, hogy mit jelent a magyarok részvétele a nemzetközi szervezet életében. A hallgatóság számára nem lehetett kétséges, hogy ez bizony nem kis mértékben Riskóné Fazekas Márta igazgató érdeme, aki a helyi adománygyűjtések szervezésén túl rendkívüli energiával vesz részt a tagországokkal való együttműködésben. Ken Martin, az idén fennállásának száznegyvenedik évfordulóját ünneplő Nemzetközi Lepramisszió eböke Dobos Károllyal 1990-ben történt első találkozását idézte fel. Az akkor már idős magyar lelkipásztor e szavakkal köszöntötte: „Isten hozott a szabad országban.” S hogy ez az elnyert szabadság nem restté tette a hazai lepramissziót, hanem új lehetőségek megragadására késztette, azt bizonyította sok tagország képviselőjének elismerő szava: „A magyaroktól sokat tanulunk.” Az ünnep fényét emelte a külföldiek jelenléte. Érdemes felsorolni, mely országok képviseltették magukat: Ausztrália, Belgium, Franciaország, Mianmar, Mozambik, Nigéria, Egyesült Királyság (Skócia), Svájc, Új-Zéland. A Magyar Lepramisszió felekezetközi, így a történelmi egyházak püspökei is köszöntötték az egybegyűlteket. Katona István nyugalmazott egri segédpüspök levélben, Szabó István református főpásztor pedig szóban. Evangélikus részről a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke képviselte egyházunk vezetőségét. Szemerei János az Útmutató aznapi igéjét idézte arról, hogy Jézus szolgálni jött (Mt 20,28). Rámutatott: ha bennünk is megvan ez a lelkűiét, akkor tud Isten használni minket. Az ünnepi alkalmon hirdették ki a gyermekek számára kiírt rajzpályázat eredményét. A Szántó Sándor festőművész által vezetett bírálóbizottság a pályázatra érkezett háromszáznyolcvan alkotásból tizenhármat jutalmazott, amelyeket ki is állítottak a templomban elhelyezett paravánon. S bár az alkalom elején hangzott el, most mégis e beszámoló végén álljon egy kiragadott igevers abból a zsoltárból, amelyet Kovács Gergely budapest-pesthidegkúti református lelkipásztor, a Dobos Károly utolsó szolgálati helyén munkálkodó utód olvasott fel: „Akik szabadításodra vágyódnak, hadd mondhassák mindig hogy nagy az Úr!” (Zsolt 40,17b) ■ BPM E termetes tárgy atyánkfiát csecsemőkora óta szolgálja. Most szobájának dísze, tisztes iparosok keze munkája, amolyan békebeli műremek. Sokan megcsodálták már, színházi emberek alkudtak is rá - valamelyik nagyoperetthez kerestek ilyet -, szép summát ígérve érte, de nem válna meg tőle semmi pénzért. Két virágkosár díszeleg tetején, s a magasba nyúló zöldek alatt szokott olvasgatni meg tűnődni múltbéli dolgokon. Réges-régi utazóláda, 93 * 53 * 63 centiméteres, jó arányú, feketére festett, rézpántokkal és véretekkel megerősített, sarkai enyhén legömbölyítve, erős bőrfogantyúit meg használat után az oldalához lehet simítani. A biztonsági zár alatt cégjelzéses felirat (MENDEL TRUNX, Steel Gard), belül pedig a vászonborítóra firkantva egy név: Ida Kallay. Ez volt a századelő konténere - derül atyánlfia -, ilyen ládákban vitték-hozták értékeiket, ruhaneműiket az újvilági utazók. Nem tudni, hányszor kelhetett át az óceánon, ám utolsó útja egy amerikás magyar hazatérését szolgálta, aki - mint később többször is felemlítette - kéz alól, egy holland „illetőtől” vásárolta valamikor a húszas évek közepén. Hazánkfia aztán a kint gyűjtött pénzből itthon kisebb birtokot vett, gazdálkodott, s mivel sokat látott, nagy időt megélt, okos embernek ismerték, hát bíróvá választották. No, ebben a faluban látta meg a napvilágot atyánlfia éppen a múlt század közepén! Apja segédjegyző volt ugyanitt, bíró uram megkedvelte a jóravaló fiatalembert, s mikor áthelyezték a közeli kisközségbe - vb-tikárrá „előléptetve” a tanácsrendszer kezdetekor -, nekiajándékozta hajókofferét, hogy legyen miben vinni, tárolni s őrizni a gyermek meg a fiatalasszony dolgait. Neki már úgysem kell, gyerekük sincs, ki megörökölné. A láda aztán minden további költözéskor (ebből több is volt) hasonló célokat szolgált. Mikor atyánlfia szülei végre megállapodtak, kopottasán s rangját veszítve kötött ki a láda az éléskamrában, benne tároltak minden egértől védendőt - liszttől a háziszőttes zsákokig. Mióta a szülőket is átvitte a révész ama nagy vízen, azóta atyánlfia tulajdonolja. Nemrég kicsinosította, szinte olyan, mint új korában volt - dicsérték is vendégei a legutóbbi névestén. Miután, némi noszogatásra, vázolta a láda „biográfiáját”, majd mindenki előállt valami hasonló történettel - dédnagyapa Doxa órájáról, mely 1902-ben pontossági világrekordot tartott, vagy nagypapa tajtékpipájáról (némi derűvel emlékezve a pipaszár pedagógiai célú használatára is), egy sétapálcáról, melyet valamelyik dédnagynéninél felejtett egyik hódolója még a boldog békeidők Magyarországán. Épp azon tűnődik atyánkfia, szortírozva a benne tárolt téli holmikat, vajh ki is lehetett az az Ida Kallay, s hogyan kerülhetett az egykori utazó - nevéből ítélve nemesi származású hölgy - ládája végül, több kézen át, szülőfaluja bírájához. Lám, néha magántörténelmünk is van olyan izgalmas, mint a népeké vagy birodalmaké... ■ OzSVÁTH SÁNDOR Az éltető víz Lezajlott a II. országos teremtésvédelmi verseny ► A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium adott otthont április 4-én a Magyarországi Református Egyház Ökogyülekezeti Tanácsa, illetve a Magyarországi Evangélikus Egyház Ararát Munkacsoportja által Az éltető víz a Bibliában és ökológiai jelentősége napjainkban címmel megrendezett országos teremtésvédelmi versenynek. A szervezők szándéka, hogy a keresztyén fiatalok gondolkodásmódjában minél inkább összekapcsolódjon a hit és a környezettudatos felelősségvállalás kérdése. A második alkalommal meghirdetett versenyre három evangélikus és két református középiskolás csoport küldte be jelentkezését az ország különböző pontjairól. A részvétel egyik feltétele volt, hogy a háromfős csapatok előzőleg egy-egy önálló projektötletet valósítsanak meg, és azt dokumentálják is valamilyen formában. (Ezt a dokumentációt a jelentkezéssel «gyidejűleg be is kellett küldeni.) A péntek délutáni verseny több részből állt, és négyfős ökumenikus zsűri döntött az eredményről. Először a projektet kellett szóban is bemutatniuk a csapatoknak. Talán ez volt a megmérettetés legizgalmasabb része, hiszen a tanulóknak a téma iránti elkötelezettségét, lelkesedését és kreativitását egyaránt tükrözte. Az idei téma - kapcsolódva az előző évi teremtésünnephez - az éltető víz volt, így a megvalósítandó ötleteknek is a vízhez kellett kötődniük. Két esetben a diákok az iskolájukhoz, a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumhoz közeli település, Aparhant patakjának, illetve a Bonyhád Börzsöny nevű városrészében található forrás szeméttől, száraz gallyaktól való megtisztítását vállalták. Már a helyszín kiválasztása során is sok hasznos és érdekes ismerettel gazdagodtak a tanulók, a Vörösmarty-forrás felkutatása során például irodalomtörténeti vonatkozások is előkerültek. (Mint ahogy a neve is mutatja, e forrásnál Vörösmarty Mihály valószínűleg több ízben is megfordult, miközben a Perczel családnál nevelősködött.) Két esetben egy-egy iskolai tanulmányút eredményeit és élményeit foglalták össze a jelentkezők: a kecskeméti református csoport a Kiskunsági Nemzeti Park területén található izsáki Kolon-tónak, a lápi póc birodalmának világát ismertette, a nyíregyházi evangélikusok pedig az Igrice-ér, illetve az Ér-patak kémhatásának és hőmérsékletének vizsgálatát foglalták össze. A beszámolók igen alaposak voltak szakmailag, bár a zsűri tagjai megjegyezték, hogy jobban örültek volna, ha a résztvevők kifejezetten egy új, önálló feladatot végeztek volna el a versenyre való készülés során. A Szolnokhoz tartozó szandaszőlősi református gyülekezet ifisei az újonnan épült gyülekezeti ház - amely érdekes módon egyben ökopont is (!) - esővízgyűjtő rendszerének helyzetét tárták föl, rámutatva, hogy még vannak hiányosságok a gyűjtőtartály működését és használatát illetően. A csapat esetében külön kiemelendő pozitívum volt, hogy a fiatalok a gyülekezet körében is beszámoltak munkájukról. A projekt bemutatásakor a résztvevők többségében nagyon ügyesen helyezték igei alapokra az általuk elvégzett feladatot, a Bibliát forgatva számos igehelyet gyűjtöttek, illetve társítottak munkájukhoz, megvalósítva a kezdeményezés célkitűzését: a hit és a környezettudatos gondolkodás összekapcsolását. A verseny további részében feladatlapot kellett kitölteniük a diákoknak. Ehhez lexikális tudásra és bibliaismeretre egyaránt szükségük volt. Végezetül egy szemléltetőeszközt kellett minél kreatívabban összeállítaniuk a csapattagoknak az előkészített alapanyagok felhasználásával, amely a Föld vízkészletének összetételét és arányait mutatta be. A különböző jellegű feladatokra kapott pontok meghatározták a csapatok sorrendjét. Az első helyezést és a vele járó háromnapos telkibányai (zempléni) tanulmányutat a bonyhádi evangélikus gimnázium Vörösmarty csapata, a másodikat és a vele járó háromnapos Balaton-parti üdülést a „komplex fenntarthatósági mintaprojektet” megvalósító balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban a kecskeméti református Lápi póc csapat, a tárgynyereményekkel járó harmadik helyezést pedig a szandaszőlősi református Záporozó áldás csapat kapta. (A másik két csapat sem maradt jutalom nélkül.) Ahogyan a zsűri elnöke, Victor András egyetemi tanár megjegyezte, remélhetőleg mindnyájan sokat tanultak a verseny során, a lelkesedést pedig továbbviszik és átadják környezetüknek is. Az eredményhirdetés után egy-egy résztvevő szemében - érthető módon - talán a csalódottság tükröződött, az almafácskát kezében tartó, az élet továbbadását és a teremtett világ felelős megőrzését üzenő Luther-szobor azonban mintha rámosolygott volna a mellette elhaladó fiatalokra... ■ JCsCs