Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-06 / 14. szám
12 -41 2014- április 6. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem!” (Zsolt 43,í) Egy kicsinyke kórházi szobában két nagybeteg férfi feküdt. A szobának egy ajtaja és egy ablaka volt, és épphogy elfért benne a két ágy a hozzájuk tartozó szekrényekkel. Az egyik férfi - a kezelés részeként - naponta egy órára felülhetett az ágyában, a másiknak viszont állandóan mozdulatlanul kellett feküdnie. Napjaikat többnyire beszélgetéssel töltötték. Meséltek egymásnak kedvenc időtöltéseikről, családjukról, munkájukról. Ám minden délután egy óra azzal telt - amikor az ablak mellett fekvőt felültették -, hogy beszámolt arról, amit kinézve látott. Az ablak - mint a férfi elbeszéléséből kiderült - egy parkra nyílt, ahol egy kis tóban kacsák úszkáltak, és a gyerekek kenyérdarabokkal etették őket. A fák alatt a padokon idős párok ültek, míg az ösvényeken fiatalok sétáltak kéz a kézben. Voltak, akik tollaslabdáztak, mások sakkoztak, vagy csak örültek a napsütésnek. A fekvő szobatárs nagyon élvezte a külvilágból érkező helyzetjelentéseket. Egy szép délután azonban az a gondolat furakodott a fejébe: Vajon miért a szobatársa, és miért nem ő kapta az ablak melletti ágyat? Miért nem ő az, aki élvezheti a látványt minden egyes nap? El is szégyellte magát emiatt, ám ahogy egyre inkább próbálta elhessegetni magától ezeket a gondolatokat, annál erősebb lett benne a vágy, hogy ő is láthassa mindezt. Úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy az ablakhoz kerüljön, hogy neki is legyen legalább ennyi kapcsolata a külvilággal. így telt el néhány nap, de ez a gondolat olyannyira hatalmába kerítette, hogy éjjel is ezen tépelődött, és már aludni sem tudott. Egyik éjszaka, miközben a mennyezetet bámulta, szobatársa fuldokolva köhögni kezdett. Kezével kereste a nővérhívó gombját, de nem érte el. Ébren lévő szobatársa pedig nem sietett a segítségére... A köhögés egyre erősebb lett, mígnem teljesen abbamaradt... Másnap reggel, mikor a nővér belépett a szobába, észrevette, hogy a férfi halott. Mindenféle felhajtás nélkül elvitték a testet. Amikor már nem tűnt illetlenségnek, a szobában maradt úr megkérdezte, átköltözhetne-e az ablak melletti ágyba. És mivel az orvos nem látta akadályát a kérésnek, a beteghordó fiúk át is helyezték. Alighogy magára maradt a szobában, gyötrelmes erőfeszítések árán feltámaszkodott annyira, hogy kilásson az ablakon. Az ablak egy fehér falra nézett. (Wayne Rice írása nyomán.) Sokféle igazság létezik. Gondolhatod azt, hogy másnak többet nyújt az élet, mint neked, és akár azt is, hogy másoknak csupa szórakozással meg izgalmas dolgokkal telnek a napjaik. Tudom, hogy könnyű mindennek bedőlni. De tudnod kell, hogy ez nem igaz! Ha így akarsz élni, az életed nem lesz más, mint csalódás. Mert mindez nem több mint illúzió, amely a fehér falon viliódzik... Jézus azt szeretné, hogy megszabadulj az efféle illúzióktól. Azért jött, hogy az életet a maga teljességében élhesd. Ő nem kelt benned hamis álmokat, és nem áltat üres ígéretekkel sem. Ő azért jött, hogy megmutassa neked az igazságot. Engedd őt közel magadhoz, és hagyd, hogy helyreállítsa benned a magadról, a világról és Istenről alkotott képed. Engedd, hogy megmutassa neked saját magát. ■ Balázs Viktória Névjegy: Balázs Viktória ’ A debreceni gyülekezet és a debreceni egyetemi gyülekezet lelkésze vagyok. Filmezz! y^PiEftfezemie mi ~ TÖRTÉNETÜNK A Katolikus Pedagógiai, Szervezési és Továbbképzési Intézet, a Karolt Gáspár Református Egyetem, a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodája, valamint a Budapesti Piarista Gimnázium az evangélikus, katolikus és református általános- és középiskolák diákjai számára; országos filmszemlét hirdet. OKTATÁSI ANYAG MAGUNKRÓL OSZTOZÓ Van egy álmod arról, mitől lehetne szebb a világ? Filmes eszközökkel is el tudnád mondani ezt? Akkor jelentkezz a katolikus, református és evangélikus általános, illetve középiskolák diákjai számára meghirdetett 3. ökumenikus diákfilmszemlére, és május 5- ig forgasd le és küldd be saját, maximum tízperces alkotásodat. Nincs műfaji megkötés: dokumentumfilmmel éppúgy nevezhetsz, mint kisjátékfilmmel, de készíthetsz animációt vagy épp klipet is. Sőt: nemcsak Martin Luther King 1963-ban elhangzott, Van egy álmom címmel híressé vált szónoklatáról elnevezett, Amitől szebb lehetne a világ témájú kategóriában indulhatsz, hanem más, szabadon választott kérdést is körbejárhatsz, bemutathatsz. A beküldött műveknek - ahogy a felhívásban olvasható - „az általános emberi értékeken túl a hitünk értékeit is tiszteletben kell tartaniuk. Nem szükséges vallási témát érinteniük, lehetnek humorosak, ironikus hangvételűek, problémafelvetők, de fontos, hogy az élet evangéliumi szemléletével összhangban álljanak” Az előzsűri által továbbjuttatott filmeket május 31-én, szombaton a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola auditorium maximum termében vetítik majd le, és ugyanekkor hirdetik ki a kategóriák győzteseit is. Bővebb információért kattints a okudiakfilm.hu oldalra! Ugyanitt a korábbi évek győztes kisfilmjeit is megtekintheted. A számítógép vagy a televízió képernyője helyett jobban szereted szélesvásznon nézni a filmeket? Akkor a 21. Titanic nemzetközi filmfesztiválon a helyed! Április 4. és 12. között öt budapesti helyszínen - az Uránia Nemzeti Filmszínházban, az Örökmozgóban, a Toldi moziban, a Puskin moziban és az A38 hajón - huszonöt nemzet ötvenkét alkotása közül csemegézhetsz. A fesztivál Kálvária című nyitófilmje különösen is izgalmasnak ígérkezik. John Michael McDonagh angol-ír drámájának középpontjában a hit és a moralitás áll. Főhőse James atya, akit lelki tartása vezérel. Egy nap, amikor vezeklőket fogad, egy számára láthatatlan férfi közli vele, hogy pontosan azért fog végezni vele, mert nem tett semmi rosszat. A pap egy hetet kap arra, hogy megbékéljen sorsával. Ezalatt sorra látogatja gyülekezete bűnös lelkeit - akik a potenciális gyanúsítottak is egyben. A filmet április 3-án és 12- én az Urániában, 5-én pedig a Puskinban játsszák. A fesztivál teljes programját a titanicfilmfest.hu oldalon érheted el. ■ Judit Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit Nyilvánosság és magánszféra Meg lehet tartani a határt? A szellemi zsendülés rendezvénysorozat-keretében tizenkettedik alkalommal adott helyet a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium március 21-22-én az Ordass Lajos országos retorikai versenynek. AKutnyánszkyné Bácskái Eszter gimnáziumi tanár kezdeményezte versengés évről évre meggyőző bizonyítékokkal szolgál arra nézvést, hogy a „mai fiatalok” között is szép számmal akadnak olyan mélyen érző és gondolkodó ifjak, akik felnőtteket megszégyenítő beszéd-, illetve előadókészséggel tudják ki is fejezni mondandójukat. Idén is két kategóriában hirdettetett meg középiskolások számára a kétfordulós verseny. A „primer” kategóriában az újoncok, illetve a korábbi retorika- és anyanyelvi versenyeken helyezést el nem értek indulhattak, míg a már korábban is díjazottak a „magiszterek” mezőnyében versenghettek. Mindkét fordulóban egy-egy „költői kérdésben” kellett állást foglalniuk a versenyzőknek, ám míg a kötelező témát hetekkel korábban kidolgozhatták (ezt írásban is be kellett nyújtaniuk), addig a második fordulóban az ifjú szónokoknak mindössze fél órájuk volt a zsűri által feltett kérdésről alkotott véleményük kifejtésére - két-három percben. (A beszéd műfaját és a megszólítottak körét mindkét esetben szabadon lehetett megválasztaniuk.) Lapunk hasábjain a szónoki teljesítményeket nem tudjuk reprodukálni, de az előzetesen megadott témákról - írásban is - kifejtett vélemények közül nem csupán az alábbiakban idézett két „magiszteri” megnyilatkozás érdemesíthető közlésre... ■ T. Pintér Károly Horváth Kata (Péterfy Sándor Evangélikus Gimnázium - Győr) Vajon tudunk-e rajongani valakiért, akivel személyesen még sohasem találkoztunk? Tapasztalataim szerint nagyon. Egy ismerősöm amerikai filmbe illően bálványozza a kedvenc együttesét. A képei ott vannak a szobája falán, a pólóján, a karkötőjén. Ők szólnak a tévéből, a rádióból. A velük kapcsolatos összes fontos dátumot kívülről fújja. Igazán elgondolkodtatónak tartom, hogy egyes hírességek életét jobban ismerjük, mint a sajátunkat és családunkét. Én például nem tudnám fejből elmondani a rokonaim születésnapját a naptár segítsége nélkül. Pedig ez lenne a mi magánszféránk. Az a belső, védett terünk, amit nem fedünk fel mindenkinek, csak a kiválasztott személyeknek. Ezek a személyek a családtagjaink, akiket a mondás szerint nem válogathatúnk meg, és a barátaink, akiket igenis mi választunk. Ők alkotják a mi magánszféránkat. Ők ismernek meg minket és a gondolatainkat igazán. Ők látnak minket smink nélkül, ők tudják a születésnapunkat a naptár segítsége nélkül. Egy lengyel pszichológus szerint két arca van mindenkinek: az egyik a nyilvánosságnak fenntartva, a másikat csak a hozzánk legközelebb állóknak mutatjuk meg. Bár a magánszféránk határozza meg viselkedésünket alapjaiban, s az e körbe tartozó emberekkel éljük le az életünk nagy részét, mégis nagy gondot fordítunk arra, hogy a nyilvánosság „tökéletes képet” kapjon rólunk. (...) Véleményünk, érzéseink tömegekkel való megosztása nem új keletű dolog. Nem kell messzire mennünk példáért, elég egy verset a kezünkbe venni. Költőink sorai egy-egy ragyogó elme fellángolásai, amik papírra vetve válnak igazi értékké. Minden jó vers egy újabb érzést, gondolatot indíthat el bennünk, de bármennyire is magunkra illőnek találjuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy darabka a költő megnyílt leikéből, ami alapján rengeteget megtudha. tunk magáról a személyről És ez a fajta egészséges kitárulkozás - érték. (...) A kitárulkozás azonban az idő folyamán megváltozott, s ma már korántsem nevezhető egészségesnek. Mindenki ezrekkel oszthatja meg búját-baját, így válhat ismertté gyakran érdemtelenül. Ez nemcsak minőségben, hanem mennyiségben is megnyilvánul. Bizonyára mindnyájan észrevették a fordított arányosságot: ahogy nő a mennyiség a nyilvánosságra hozott információk számában, úgy satnyul a minőség azok megfogalmazásában, az üzenet célszerűségében. (...) Magánszféránk mai szintű kitárása nemhogy nem érték, de még veszélyes is. A közösségi oldalakon megjelentetett információk nem mindig tükrözik igazi valónkat, vagy ha igen, akkor nagyobb a baj, mint hittem. A bennünk megfogalmazódott érzéseket csak cenzúrázva tárhatjuk a nyilvánosság elé. Mindenkiben ott van egy gondolat, egy értékes szikra, ami, ha nem hagyják, hogy kialudjon, ragyogni tud. Ezt a ragyogást kell megmutatni. Arany János, Munkácsy Mihály, Szabó Magda... Mindenki ismeri őket, mert ők hagyták, hogy mások is megláthassák belső szikrájukat, egy darabot a belső világukból, a magánszférájukból. Én is érzem a lángolást mélyen magamban, és valami mindig ég bennem, mikor tollat veszek a kezembe. Többen mondták már, hogy írás közben megcsillan valami a szememben. Nincs annál jobb érzés, mint mikor a munkámat valaki elolvasásra méltónak találja. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” - írja Karinthy Frigyes egyik versében. És valóban, az értékes gondolatokat jó megosztani másokkal. De más a magamutogatás és a magamat megmutatás. Általában azok magamutogatók, és azok osztanak meg minden érdektelen információt a nyilvánossággal, akik értéket nem, vagy csak nagyon kis mennyiségben tudnak felmutatni. Biztosra veszem, hogy mindenki fel tud magában építeni egy kis hidat, ami elválasztja s egyben összeköti a magánszférát és a nyilvánosságot. Ezen a hídon azonban csak azokat a gondolatokat, információkat szabad átengedni, amikre most, öt év múlva is és bármikor azt mondhatjuk, hogy: érték. Pécsi Bence (Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium - Bonyhád) Nyilvánosság, magánszféra. Tisztelt Hallgatóság! Valós-e egyáltalán ez a két kifejezés? Merjük-e kollokációként említeni? Szemérmesség sem létezett a bűnbeesésig. És engedjék meg, hogy itt tisztázzam, hogy testünk, szellemiségünk nyilvánosságát és létünk magántermészetűségét is magunk alkottuk, magunknak. Kérdezem: Milyen választóvonalról beszélünk e két megfoghatatlan erő közt, ha mi magunk alakítjuk őket, ott és akkor vannak, ahol és amikor mi akarjuk? Mihez kéne tartanunk magunkat, ha minden tőlünk függ? Ezen két tényező közt, mely személyünkön alapul, nem idegenkezű ténykedések „határnak” nevezett eredményeit kell számításba vennünk, hisz mi magunk vagyunk a határ. Füller Tímea gondolatait idézve egy tócsára lenne szükségünk, egy tócsára, mely leszegett fejű társadalmunknak lent mutat egy kicsit a fentből, mely utat mutat gondolataink világába. így hát utóvégre jogosan merül fel a kérdés, hogy ki az, aki egyáltalán elgondolkozik azon, hogy tudna határokat tartani két olyan fal közt, ahol ő maga szabja azokat. Minden tisztelettel... azok, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy működnek „itt bent”. És hibáztathatjuk ezért őket? Nem hiszem. A hiba terhét közösen kell vállunkra emeljük. (...) Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Adatott Önöknek, nekünk egy kimeríthetetlen ládika. Egy ládika, benne szellemünk folytonos megújulásával, kiismerhetetlenségével, mely önmagában misztikum. Önök megkérdezik: meddig nyúlhatnak bele? Mindez mindnyájunknak személyenként adatott, s így őrizzük ezt meg magunkban, magunknak. Tehát ha azt kérdezik tőlem, hogy meg lehet-e tartani a határt nyilvánosság és magánszféra közt, én azt felelem: ember tesz, és ember tereget. Hogy mennyit? Az már csak rajtunk múlik.
