Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-30 / 13. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. március 30. *■ 11 Te szólnál? Tegyük fel, hogy hasznos információd van valaki más számára. Például tudomásod van egy olyan számítógépes programról, amely sokkal könynyebbé tenné munkatársaid mindennapi munkáját. Vagy van olyan meglátásod, amellyel egy kollégád bebiztosíthatna egy fontos eladást. Szólnál-e neki ebben az esetben? Vagy szeretnéd-e, ha neked szólnának fordított esetben? És bár lehet, hogy nincs erre jogi vagy etikai kötelezettségünk, mégis ez lenne a helyes magatartás, a jó és kedves cselekedet. Azt viszont felettébb érdekesnek tartom, hogy amikor a lélek dolgairól van szó, úgy érezzük, hogy hitünk megosztásával bizonyosan csak nehéz helyzeteket teremtünk. Igen, tiszteletben kell tartanunk mások hitét, akár egyezik a miénkkel, akár nem. De ha hisszük, hogy a hit kérdése fontos mind a magánéletünkben, mind a munkánkban, miért tartunk attól, hogy beszélgessünk róla másokkal? A19. században Charles H. Spurgeon brit prédikátor a következő erőteljes kijelentést tette: „Ha mindenképp elkárhoznak a bűnösök, akkor a testünkön át tudjanak csak a pokolba jutni. Ha elkárhoznak, kárhozzanak térdük köré csavart karjainkkal. Senkinek ne kelljen figyelmeztetés és ima nélkül oda jutnia.” Ez a gondolat kihívás számunkra még ma is. Bátor szavak ezek, amelyeket egy szenvedélyes és bizonyossággal telt szív mondott. Jézusnak az Új testamentumban olvasható szavait még valószínűleg a tanítványai is merésznek, sőt intoleránsnak tartották: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam’.’ (Jn 14,6) Mindennap találkozunk olyan emberekkel, akik azt hiszik, hogy több út is vezet Istenhez, és olyanokkal is, akik úgy gondolják, hogy nincs több ennél az életnél. Azonban ha hisszük, hogy van menny, és van pokol, és hogy Jézuson keresztül vezet az egyedüli út Istenhez és az örökkévalósághoz, miért is lenne helytelen ezt megosztani másokkal? A kolosséiaknak küldött levelében Pál apostol ezt írta (1,28-29): „Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban. Ezért fáradozom én is, és küzdők az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem” Kérdezlek tehát: ha látnád, hogy a pokol felé tartok - szólnál? ■ Ken Korkow Forrás: Monday Manna Ahogy a gyengébbekkel bánsz, annak alapján ítélnek meg Azt gondoltam, hogy a gyakran ismételt újszövetségi példabeszédeket annyira ismerem, hogy azok kapcsán már aligha lehet nekem újat mondani. Ilyen a tékozló fiú története is (Lk 15,11-32). Rosszul gondoltam. A közelmúltban ugyanis ismét a tékozló fiúról szóló példabeszéd volt a felolvasott evangélium. Ennek hallgatása során felfigyeltem egy olyan részre, amely eddig elkerülte a figyelmem. A fiatalabb fiú már mindenét eltékozolta, őrizte a sertéseket, de még az ő eledelükből sem ehetett. „Akkor magába szállva így bánkódott: »Hány béres dúskál ennivalóban atyám házában, én pedig éhen veszek. Fölkelek, és atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.«” A fiút tehát nem az atya iránta való szeretete vonzotta vissza az atyai házba, hanem az emlék, hogy az atyja milyen jól bánt még a béresekkel is. Kezdő vezetőként hajlamos voltam azt hinni, hogy egy-egy munkatársam elsősorban annak alapján ítél meg, milyen kapcsolatban vagyok vele. Az azóta szerzett személyes vezetői tapasztalatom és az idézett példabeszéd is azt mutatja, hogy ez nincs feltétlenül így. Az egyes munkatársaimmal való kapcsolatban ugyanis rendkívül sok a szubjektív elem és az esetlegesség. Például szimpatikusak vagyunk-e egymásnak, azonos-e a munkaritmusunk, struktúra- vagy személyközpontúak vagyunk-e, vannak-e közös élményeink, sikereink. Ezek függvényében az egyik szeret velem dolgozni, a másik jobb főnökre vágyik. (A tékozló fiú is elhagyja - őt szerető - apját.) Többet számít azonban az, ahogyan a többiekkel bánok. Jó múltkorában egy volt kollégámmal szerepeltem együtt egy rádióműsorban. Korábbi kapcsolatunkból a műsorban azt emelte ki, hogy én milyen kedvesen köszöntem a takarítónőknek. Ez meglepett, hiszen számomra ez volt a természetes, és semmi rendkívülit nem találtam benne. Aztán néhány hónapja a jelenlegi munkahelyemen az első emeletről a harmadikra kellett költöznöm, és az első emelet takarítónője sírva búcsúzott el tőlem. Ez is meglepett. Ugyanakkor megvilágította annak a fontosságát, amit addig csak spontán módon csináltam. Minden vezetőnek nagyon kell vigyáznia, mert ez a kölcsönhatás negatív irányban is működik. A vezető antihumánus magatartása akkor is kiváltja a munkatársak ellenszenvét, ha a konkrét intézkedés közvetlenül nem őket érinti. Például a munkatársak így gondolkodnak: „A főnök velem rendes, de Ferinek, aki a felesége betegsége miatt gyengébben teljesített, nem hosszabbította meg a szerződését.” És megvan a főnökről a véleményük. A vezető reflektorfényben van: minden tettét figyelik a munkatársai, akár jót tesz, akár rosszat, a munkatársak joggal gondolják azt, hogy hasonló helyzetben a vezetőjük velük is így fog (el)bánni. A munkatársakban különösen élesen marad meg az, hogy vezetőjük miként bánik a leggyengébbekkel (például a betegekkel, a gyermeket váró kismamákkal), valamint a legalacsonyabb beosztásúakkal. Odafigyel-e a problémáikra, megvédi-e őket attól, hogy a gúny céltábláivá váljanak, vagy maga is a gúnyolódok kórusához csatlakozik? A mai éles, globális versenyben a vezetőkkel szemben fontos követelményként fogalmazódik meg a tehetségek megbecsülése, speciális igényeik kielégítése és megtartásuk a szervezetben. Nagyon jó, hogy ez a feladat előtérbe került, és a vezetők vonzóbb munkakörülményeket próbálnak teremteni a kötöttségeket kevésbé kedvelő, nagyobb önállóságra törekvő, tehetséges munkatársak számára. A tékozló fiúról szóló példabeszéd azonban arra figyelmeztet, hogy akkor leszek vonzó atya a fiam számára, ha tisztességesen bánok minden béressel. ■ Dr. Pulay Gyula Laetare vasárnapjára Örvendj, Isten népe! (Zsolt 84,3) Egyszerű útszéli feszületek és nagy művészek megrázó töviskoronás Krisztus-ábrázolásai mélyen a szívünkbe vésték a szenvedő Jézus arcát. Ézsaiás próféta is így szólt róla: Ő „a fájdalmak férfia”. Kár, hogy hitünkben megfeledkezünk Jézus öröméről. Jézus nem világfájdalmas megváltó volt, nem mártírarccal járt Galilea gyönyörű tájain. Volt öröme, amelyet örökül hagyott tanítványainak. A Krisztus-öröm nem „eufórikus lebegés", nem mámor, nem külső körülmények eredője. Ezt az örömöt Jézus a mennyből, az atyai házból hozta magával, hogy megossza velünk, akik lelkünk mélyén ezt az örömöt szomjazzuk. Az öröm a szeretet termése. Jézus nagy szeretetének nagy az öröme. ■ Madocsai Miklós * * * Kedves Uram! Adj nekem bátran örvendező kedvet, jó kedélyt és örömöt. Mert mindez a te ajándékod; ha te nem adod, magamtól nem telik. Ezért most a Krisztusért kérlek, adj nekem bátran vidám kedvet, tiszta örömöt és jó kedélyt. Ámen. ■ Luther Márton (Dr. Hafenscher Károly fordítása) SEMPER REFORMANDA „Ezért a legjobb dolguk azoknak van, akikre a halál és az ördög kísértve támad szüntelen, s nekik adatik a legkényelmesebb módon, hogy erős hittel higgyenek, és semmi se árthasson nekik, mert az van a birtokukban, amit sem halál, sem ördög, sem bűn meg nem csorbíthat: törjön rájuk bár halál, ördög és bűn, kárt bennük nem tehetnek. Ugyanígy tett Krisztus is a magasságos szentség szereztetésénél. Ráijesztett ott bőszen tanítványaira, és megrendítette a szívüket, midőn azt mondta, hogy el kívánja őket hagyni, ami nekik igen fájdalmas volt (Mt 26,2), és így szólt: »Egy közületek árul el engem.« (Mt 26,21) Avagy úgy vélitek, hogy nem vették ezt a szívükre? E szavakat biztosan nagy istenfélelemmel hallgatták, és úgy ültek ők, akárha mindnyájan Isten árulói lettek volna. És csakis miután mindegyikőjüket belső remegéssel és mély szomorúsággal töltötte el, amit mondott, szereztette a magasságos oltári szentséget az ő vigaszukra, és azzal bátorította őket, hogy e kenyér a megszomorodottak vigasza, a beteg orvossága, a haldoklónak pedig élet, minden éhező étke, minden szegény és nélkülöző valódi kincse.” N Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció (Szebik Zsófia fordítása) HETI ÜTRAVALÓ „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz’.’ (Jn 12,24) Böjt 4. hetében az Útmutató reggeli és heti igéi böjti örömünk forrásáról, Krisztus áldozatáról szólnak. A búzaszemsorsú Jézus az élet kenyere (lásd Jn 6,35.48). Ő szeretett és vére által megszabadított bűneinktől minket. „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Jézus az ő életét adta értünk.” (íjn 3,16; LK) Az élet kenyere hit által lehet a miénk; de hogyan ismerhetjük meg? Jézus ma is ezt válaszolja: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is... aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt’.’ (Jn 12,26.25) így láthatjuk örökké. Laetare - „Örüljetek Jeruzsálemmel!” (Ézs 66,10) Pál a próbatételben is a minden vigasztalás Istenét dicsőíti: „Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is!’ (2Kor 1,5) Az Isten jóságára emlékezteti népét Mózes a pusztában: „...mannával táplált... így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal..., ami az Úr szájából származik. (...) Mert jó földre visz be..., ahol nem kell szűkösen enned a kenyeret, és nem szűkölködöl semmiben sem...” (5MÓZ 8,3.7.9) „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” (GyLK 683) És ez nem csak Dávid megtapasztalása. Istennek mindig igaza van; szenvedései közepette jutott erre a felismerésre Jób: „Igaz, tudom, hogy így van: hogy is lehetne igaza az embernek Istennel szemben ? (...) Mert ő nem ember, mint én... Nincs is köztünk döntőbíró..!’ (Jób 9,2.32-33) Jézus barátai engedelmeskednek parancsolatának: „úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” - ez az igazi tanítványság próbaköve. Aki Krisztusban marad, az a szeretetben marad: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” (Jn 15,12.11) Luther szerint „Az öröm titka ez: Tartsa magát az ember teljes szívvel az igéhez, vigasztalván magát Krisztus drága ígéretével, hogy ő az Atyával együtt velünk marad, megoltalmaz. A mi örömünk örökké megmarad, mert örök a fundamentuma is!” Pál örömének oka: „...mi is hiszünk, és azért szólunk!” S tudja, hogy Isten „Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt”. Végső célja Isten dicsőítése; ő hitével látja a láthatatlant, „a láthatatlanok pedig örökkévalók”. (2Kor 4,13.14.18) Jézus missziója a heti igénkben közölt búzaszemsors: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. ...magamtól adom oda... ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól!’ (Jn 10,17-18) O Isten, vele egylényegű. A benne hívő, őt szerető és parancsait megtartó követőinek ígéri a Szentleiket és a találkozást: „... ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek’.’ (Jn 14,19-20) Ó, „Jézusom, Krisztusom, / Én szerelmesem! // Eggyé lenni kíván / A szívem veled, // Hogy így mindörökké / Teveled legyek...” (EÉ 381) ■ Garai András
