Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-12 / 2. szám
2 -m 2014. január 12. FORRÁS Evangélikus Élet VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP - RÓM 1,18-25(26-32) Ki vagyok én, hogy felmentsem? Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható Isten, szerető mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Fiadban kijelentetted életünk örök igazságaként az irántunk való szeretetedet. Köszönjük neked, hogy az ő nevében bizalommal fordulhatunk hozzád imádságunkban. [Lektor:] Könyörgünk, Atyánk, ezért a világért, amelynek életét oly szövevényesen szövi be az emberi önzés és felelőtlenség. Te látod, mennyire igazságtalanul gazdálkodunk azokkal a kincsekkel, amelyeket közös felelősségvállalásunkra bíztál. Te látod egyesek mérhetetlen gazdagságát, de hozzád kiált az éhen halt, megfagyott, az esztelen háborúkban meggyilkolt emberek vére is. Tisztább, igazságosabb, békésebb világot szeretnénk magunk körül szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt. Áldd meg azok munkáját és életét, akik döntési helyzetben a tisztaságot, az igazságosságot akarják szolgálni. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk egyházadért, amelyre rábíztad törvényed és evangéliumod hirdetését. Könyörgünk azért, hogy örök igéd érthetően és hitelesen szólaljon meg mindenütt a világban. Könyörgünk azokért a keresztényekért, akiknek életét és szabadságát ma veszélyeztetik hitük miatt, és könyörgünk azokért is, akik a körülöttük lévő szabadságban talán már nem is érzik, hogy elhívatásuk kegyelem és az elhívó iránt való felelősség. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akiket mi riasztottunk el a veled való közösségtől; azokért, akiknek szenvedésén mi nem enyhítettünk, bár tehettük volna; azokért, akiket mi nem hallgattunk meg; azokért, akiket mi nem látogattunk meg; azokért, akik iránt mi voltunk közönyösek. Csak abban bízhatunk, hogy te találsz utat mindenkihez még akkor is, amikor éppen követeid állják el az utat. Nekünk pedig segíts, hogy hibáinkból, bűneinkből felismerjük azt, hogy mit kell másképpen elvégeznünk, és adj erőt a megújulásra. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezetünkért. Ha megfáradtunk a megszokott gyülekezeti életünkben, adj lelkesedést és bátorságot, hogy új utakon is el merjünk indulni. Ha aggasztanak gyülekezetünk, épületeink gondjai, ajándékozz meg találékonysággal és közösségünkért érzett felelős szeretettel. Ha emberek közötti konfliktusok terhelik közösségünket, segítsd megtalálni a megbocsátás útját. Urunk, kérünk, segíts, hogy egy tiszta, boldog, a beléd kapaszkodó hitben erős közösséggé legyünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy életünk minden pillanatában a te kegyelmedbe rejtetten élünk. Köszönjük neked, hogy kegyelmed és szereteted igazsága egykor legyőz minden igazságtalanságot, önzést, közönyt és bűnt, és teljességre juttatod országodat mindörökké a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLEOf Luther a nagy vendégségről szóló példázatot (Lk 14,15-24) egyik igehirdetésében mondatról mondatra magyarázza. A 23. vershez - „Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeres bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam” - ezt a magyarázatot fűzi: „De hogyhogy kényszerít bennünket? Vagy nem azt akarja a mi Urunk, Istenünk, hogy kényszer nélkül szolgáljuk? Nos, úgy kényszerít, hogy prédikáltatja: »Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.« (Mk 16,16) Mindkettőt elénk tárja: a poklot és a mennyet, a halált és az életet, a haragot és a kegyelmet. (...) Az evangélium leleplezi a bűnt, és kinyilatkoztatja Isten haragját a mennyből. Eszerint mindnyájan - kivétel nélkül - bűnben élünk, és istentelenek vagyunk. A mi Urunk, amikor apostolait az ő evangéliumának hirdetésére küldi, ezt mondja: »Menjetek, és prédikáljátok a bűnbánatot!« A bűnbánatot azonban nem prédikálhatjuk anélkül, hogy ki ne mondanánk: Isten haragja alatt áll minden ember, mivel mindnyájan hitetlenek, mind megvetik az Istent, és sok más bűnben is élnek. Isten haragjának pedig rémületet kell keltenie, hogy megszólaljon a lelkiismeret, és félelmet gerjesszen. Ilyenkor ki-ki saját magát kényszeríti rá, hogy ezt mondja: Ó, Uram, Istenem, mégis mit tegyek, hogy ettől a gyötrelemtől megszabadulhassak? Akkor az Úr ezt feleli: Ülj ide, és egyél! Mert még sok üres hely van ennél az asztalnál, és jóllakhatsz te is! Úgy tűnik, sokan így is gondolják, hogy az imádság a mi tevékenységünk. Elcsendesedünk, elgondolkodunk, fogalmazunk, szavakká formálunk, megszólalunk, hogy hallja és meghallja, értse és elfogadja az Isten. Pedig az imádság nem így kezdődik. Azért imádkozhatunk, mert megszólított emberek vagyunk. Isten megszólított, nevünkön hívott, s személyesen szól ma is, s ha meghalljuk megszólító szeretetét, válaszolunk rá. Lehet az eget ostromolni, a világűrbe segítségért kiáltani, a nagy ismeretlenbe belekiabálva kérdéseket feltenni, vágyakat megfogalmazni, kívánságrendeléseket küldeni, de az még nem imádság, csak vágyódó lelkünk segélyszava. Az imádság ott kezdődik, amikor elcsendesedik az emberi szív és értelem, és csak ennyit mond: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (íSám 3,9) Az első mozdulat Istené, mi csak erre reagálunk. Válaszunk első lépése, hogy megnyílunk, őrá figyelünk. Azaz meg vagy keresztelve: ezért higgy Jézus Krisztusban! Hidd, hogy ő megfizetett érted! (...) Akik pedig nem akarják ezt tenni, azoknak ez - még ha valóban bölcsek és okosak lennének is - ítéletükre válik, mivel nem kóstolhatják meg ezt a vacsorát. Ez pedig azt jelenti, hogy rajtuk marad Isten haragja, és kárhoztatva lesznek a hitetlenségükért. Mert akkor a mi Urunk - miként előre be is jelenti - nem arról fogja faggatni őket, hogy gazdagok, bölcsek vagy szentek-e. Ezért ha magabiztosan úgy is vélekednek, hogy az evangéliumra egyáltalán nincs szükségük, mégis rá fognak jönni, hogy nem hazugság az az ítélet, amit az Úr itt fennhangon kihirdet: »Non gustabunt...«, azaz »nem kóstolják meg az én vacsorámat«. Ezzel szemben mi, akik elfogadjuk az evangéliumot, és nem vetjük el Isten kegyelmét, amit Krisztus a bűnük miatt megrettent szívűeknek hirdet, a harag helyett kegyelmet, a bűn helyett örök megigazulást, az örök halál helyett pedig örök életet nyerünk." Luther azért nem prédikál „olcsó kegyelmet’] mert tudja, hogy az evangélium hirdetése Isten bűn miatti haragjának hirdetésével és a megtérés sürgetésével kezdődik. Tudja, hogy Isten bűn miatti haragja rettenetes, és ugyanebben a prédikációban ki is mondja: kiengesztelhetetlen. Jézus nem azért halt meg a kereszten, hogy Isten bűneink miatti haragját kiengesztelje vagy lecsillapítsa, mert az lehetetlen, hanem hogy oltalmat nyújtson ellene. Ahogy egykor a kis Sámuel esetében, úgy ma is legtöbbször ez úgy történik, hogy valaki segít. Segít észrevenni a kereső, hívogató, megszólító Istent. Segít tisztázni, hogy nem téves hívásról, nem másnak szóló megkeresésről van szó, s nem is egyszerűen a lelkiismeret belső hangja szólalt meg, netán egy mélyebbről jövő gondolat öltött formát. Isten szól. Isten engem keres, mert beszélni szeretne velem. Sámuelnek Éli főpap segített azzal, hogy megértette, a kisgyermek nem álmodik, nem képzelődik, nem is hallucinál, hanem Isten szavát hallja. „Sámuel, menj vissza a helyedre, s ha újra hallod a hívást, csak ennyit mondj: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.” Ha mindenáron mi szeretnénk az előtérbe lépni, mi szeretnénk szólni, saját hangunkat akarjuk hallani, akkor meghiúsul a találkozó, nem jön létre a párbeszéd. Ez az alázatot jel-Olyannak látja Luther Isten haragját, mint a vihart. A viharral nem lehet szembeszállni, és alkut sem lehet kötni vele. A vihart nem lehet megbékíteni, lecsillapítani, megszüntetni. A vihar ellen egyet tehetünk: behúzódhatunk valami védett helyre, egy menedékházba. Luther a megfeszített Krisztust menedékháznak, oltalomhelynek tekinti Isten haragjának viharával szemben. Mert egyedül Krisztus az, aki Isten haragjának viharát ki tudja állni, mivel ő maga is Isten. Afelől pedig Luthernak nincs kétsége - miként az írás sem hagy felőle kétséget -, hogy a harag napja a maga rendelt idején el fog jönni, mint ahogy a vihar is mindig kitör, ha eljön az ideje. Isten haragjának viharát pedig csak az élheti túl, akinek élete Krisztusban van elrejtve. Krisztus pedig olyan menedékház, ahová bárki betérhet, és ahol bárki oltalmat találhat Isten haragja ellen, feltéve, hogy hisz, és bánja bűneit. A természetben előforduló viharok elől általában azok térnek be időben a védelmet és biztonságot nyújtó menedékházba, akik a jelekből felismerik a vihar közeledtét. Aki nem tud a jelekből olvasni, azt védtelenül éri a vihar a szabad ég alatt. Aki semmi másból nem tudja felismerni, hogy bűnös, és ezért Isten haragja alatt áll, az higgyen az írásnak, higgyen Isten igéjének, amelyet Pál apostol a levél 3. fejezetében (10-18. v.) a 14., az 5., a 10. és a 36. zsoltárból, valamint Ézsaiás könyvének 59. fejezetéből összevonva idéz: „Nincsen igaz ember egy sem, ninző mondat a kulcs, amellyel nyílik a zár, s elhárul az akadály, elindul a beszélgetés. Szólj, Uram! És az Úr szól, mert a mi Istenünk beszélő Isten. Erre csodálkoztak rá a választott nép tagjai, ezt tapasztalta meg két évezred alatt az egyház népe, ezt élvezik ma is Isten gyermekei: beszél hozzánk az Isten. Szól igéjében, szól az igével átjárt lelkiismeretünkben. Megszólal életünk eseményeiben, emberek felcsendülő mondataiban, igehirdetők célirányos beszédében és útitársak hétköznapi szavaiban, a keresztény testvér tanúságtételében, a segítő embertárs mozdulatában, a természet erőinek megmutatkozásában - s még sorolhatnánk a végtelenségig. Beszél az Isten. Nekem van szükségem, hogy kérjem, a sok-sok szó és a szavak nélküli megnyilatkozások hadd váljanak nekem szóló igévé. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Aki így kér, annak beszédessé válik az egész élet. S ha megszólal az Isten, van mit válaszolnom rá. Igen, válaszolnom kell, hiszen kérdez. Kérdez az első „Ádám, hol vagy” óta egyfolytában; ma is, életem végéig. Kérdez, nem azért, mert nyugtalanítani akar, hanem azért, hogy tisztázzam helyzetemet, szembesüljek valódi bajaimmal, és meglássam a kegyelem fényében a lehetőségeimet. Isten kijelent, mert szükségem van az élet igazi információira. Arra a tudásra, amelyhez kevés minden emberi tapasztalat, kevés a legmélyebb böl-A VASÁRNAP IGÉJE csen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlenegysem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek’.’ Nem kétséges, hogy Isten haragját egyikünk sem kerülheti el, de nem kétséges az sem, hogy Isten Krisztus kereszthalálában mindannyiunk számára megfelelő és biztos menedéket készített a harag napjaira. A kérdés csak az, elhisszük-e, hogy szükségünk van az Isten haragja előli menedékre, és idejében igénybe vesszük-e a rendelkezésünkre álló menedékhelyet. Mert a harag alól nincs felmentés! Az evangélium hirdetése címén nem adhatunk felmentést senkinek Isten haragja alól! A bűnbocsánat, a föloldozás sem felmentés a harag alól, hanem annak ígérete, hogy Isten Krisztus sebeiben rejt el minket haragja elől. De nem azért, hogy Isten tekintete elől elrejtve bűneinkben maradjunk, hanem hogy Krisztus sebei által meggyógyuljunk. Hogy mire elül a vihar, a haragra többé okot nem adó, bűntől megtisztult, új emberként léphessünk ki a kereszt oltalma alatt álló menedékhelyről, és Krisztus képére formálódott gyermekeiként állhassunk mennyei Atyánk elé. ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK csesség is. Isten szól, hogy megtanítson élni, megtanítson az élet útjára. Vigasztal is, amikor megszólal. Ez is létfontosságú, hiszen a becsületesen gondolkodó ember vagy elkeseredik, vagy embertelenül megkeményedik. Egyik sem az egészséges, emberhez méltó élet jele. Isten vigasztaló szava azonban helyre teszi kesergő, panaszkodó, „kilátástalankodó” lelkünket, és valódi kiutakat mutat. Néha mennydörög a szava, hiszen keményen szól, ítéletet hirdet, de mindez féltő szeretetének a jele. Sokféle szaváról kellene még írnom, de a legfontosabb ez: halljuk meg, hogy nekünk szól, s ehhez kellenek az olyan emberek, mint Éli főpap, akik megtanítanak erre a kulcsmondatra: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Mindez szép elmélet - hallom azok ellenvetését, akik az imádságpróbálkozásaikban sivatagba kerültek, ahol minden olyan kietlen, minden kiszárad, minden élettelen és üres, hiszen a kiáltás is válasz nélkül marad. Ilyen helyzetbe szinte minden hit útján járó ember belekerül. A tapasztalaton és bizonyosságon alapuló testvéri biztatás azonban hangzik: Tanuld meg a kulcsmondatot, hogy létrejöhessen vagy újrakezdődhessen az imádságos élet, az az egyre mélyülő beszélgetés a teremtő, megváltó, megszentelő Istennel, amely életközösséget jelent. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) evangelikuselet.hu „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Hogy is kezdődik az imádság? K- Beharangoztuk az imádságról szóló sorozatunkat. Belevágunk hát a közös munkába, hogy a téma mélyére nézzünk. Sok érték és sok munka vár ránk, ha valóban meg akarjuk ismerni az imádság titkát, vagy elszánjuk magunkat, hogy megelevenítsük lankadó imádságos életünket. A következő hetekben sokféle háttérből jövő, az egyház színgazdagságát reprezentáló lelkésztestvérek ragadnak tollat, hogy rovatunkban együtt tanuljunk az imádság iskolájában. Egyet azonban sohasem feledhetünk: bármilyen gyakorlattal rendelkezik a szerző vagy az olvasó, a témát nem tanulhatjuk hideg-rideg ismeretanyagként, csak kipróbálva-imádkozva. Azaz a PIN kód, amellyel be lehet lépni az imádság világába; ha magunk is gyakoroljuk. Kísérje hát közös tanulásunkat egyéni és közös imádság.
