Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-16 / 11. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. március 16. » 5 Ördögünk van Kísértőrelativizáló kísérlet böjtben - Dürer és Tillich nyomán Nem mese. Tudomásul kell vennünk. Itt áll mellettünk, halad velünk. És ha elönt a kétség, a fájdalom, akkor eljön az ő ideje - az erény vára odalesz, a lovag száműzetésbe kényszerül... # # * ther tételkiszögezése előtt, 1513-ban készült! - a karikatúrákat, a gúnyos ábrázolásokat nem vetették meg, ez amolyan harci eszköz volt például a pápista túlkapások vagy később a képrombolók őrülete ellen. A rézmetszetet megszemlélve elsősorban Az út a bátorságpróba, a vár a „jutalom” Ez a vár bevehetetlen az „ellenség” számára. A kép tehát mozgást ábrázol. Úton levést. De a végcélt is jelzi, amely a megállapodás. Merleau-Ponty francia fenomenológus A szem és a szelNemrégiben arra vetemedtem, hogy hazafelé menet a kétes hírű kiserdőn vágjak át. Este hat körül télen már elég sötét van. (De milyen jó, hogy korunk hőse diadalmasan előhúzhatja zsebéből okostelefonját, és bekapcsolhatja rajta a „LED-zseblámpa” funkciót!) Nem mondanám, hogy kifejezetten féltem, de éreztem, hogy feltehetőleg nem ez „a sárga köves út”. (A járműről leszálló utastársaim valamiért mind az ellenkező irányt, az utcalámpákkal megvilágított aszfaltutat választották.) Nekivágtam azért a bizonytalannak bizonyosságot mímelve. Tartottam a lámpatelefont, az meg bennem a lelket. A gyönge fényforrás mindig csalt egy kis darabot világított meg az útból. Épp egy lépésnyit. Lépdeltem egyre beljebb. És fogyott az út. Meneteltem. Tovább és tovább. Aztán egyszerre csak kiértem. Rá kellett döbbennem, hogy elég volt mindig csak azt a kis szakaszt látni az útból. Pont elég. * * * Amikor Paul Tillich német evangélikus teológus Létbátorság című könyvében Albrecht Dürer rézmetszetének, A lovag a halál és az ördögnek a leírásával találkoztam (a Bátorság és transzcendencia című szövegben), azonnal bevillant a magam kevéssé heroikus, ám mégis valamiképp sötétséghasító „vágtája”. Ha azt vesszük, hogy Dürer metszete szimbolikus kép, amely az odabízást - Tillich szavaival: „a bátor bizalmat” - kívánja ábrázolni, könnyen beláthatjuk, hogy a rézmetszet közepén ördögöt és halált megvető bátorsággal, rezzenéstelen arccal előretekintő lovag akár mi magunk is lehetnénk. Vagy éppenséggel a lovag is átvághatna a kiserdőn... Hogy ki, hol, mikor ül azon a lovon - mindegy. A lényeg, hogy bárhol, bármikor legyen úton az ember, a halál és az ördög útitársául szegődik. Merthogy egyiknek sincs jobb dolga. Illetve mondhatjuk: ez az „ő” dolguk. Kísérteni, megfélemlíteni, kétségbe ejteni az embert. A kép ennek a szorongattatott helyzetnek valamiképp „megoldása” is, és ezzel - Tillich szerint - „a reformáció szellemiségének klasszikus kifejezője”. A lovag - akit természetesen Lutherhez hasonlít a professzor - példamutató. Ezt a példát kell követnünk: a halállal és ördöggel számolva, de félelem nélkül, bátran menni előre. Tudvalevő, hogy a reformáció korában - bár Dürer képe öt évvel Lua meghatározhatatlan formájú, ormányos-szarvas ördög ábrázolása tűnik karikatúraszerűnek. Valakinek a kifigurázása, nem komolyan vétele egyenlő annak a valakinek a megsemmisítésével. Aki önmaga karikatúrája csupán, az lényege szerint nincs is. És bár Dürer sok attribútummal, jellegzetességgel felruházta a szóban forgó alakokat, valahogy azok mégsem tűnnek „komolynak”. És hogy is lehetnének azok, amikor megszemélyesítésük, ábrázolásuk csak eszköz - Tillich megfogalmazásával - „a reformáció szellemiségének” kifejezéséhez. Nem önmagukban érdekesek a képen, hanem a lovaggal való viszonyukban. Csak közvetettek a kép mondanivalójában, csak relatív létezők. Száraz, kietlen völgyön halad át a lovag. De a kép hátterében egy hegy húzódik, tetején várral. A szakirodalom „az erény váraként” definiálja. A lovag egyenesen oda tart. Nem akar megfordulni, nem akar dacolni. Ez a megadás, a töretlen „előre” benne a heroikus - ahogy ennél a szónál Tillich is elidőzik, amikor a reformátorok hitéről elmélkedik, melynek heroikusságát a totális bizalom adja. Abba a várba egyedül ő hivatalos, se az ördög, se a halál nem kapott oda meghívót, és ezt mindhárman tudják. lem című, a festészetet dicsőítő, Descartes-ra építő tanulmányában Rodint idézi, aki összehasonlítja egymással a fotózás és a festés művészetét épp egy lóvágta megörökítése kapcsán: „A művész mond igazat, és a fénykép hazudik, mert a valóságban az idő nem áll meg. A fénykép nyitva tartja a pillanatokat, amelyeket az idő előrehaladása nyomban bezár, lerombolja a pillanat haladását, térnyerését, »metamorfózisát«, amit a festmény - éppen ellenkezőleg - láthatóvá tesz, mert a lovak magukban hordják az »innen el s oda át« mozzanatát.” Dürer képén is tetten érhető ez a mozzanat. Végeredményben ez a kép lényege, amely nem direkt módon van ábrázolva. Maga a kompozíció sugározza ezt a gondolati tartalmat. Ez a három alak ugyanis nem az emberi időben lépdel. A lovag már itt, a földön poroszkálva az örökkévalóságé, a másik kettő csak a „között” díszlete, mely közöttiség próbára teszi az ember bátorságát. És választás elé állít: igen vagy nem? Az igen a szeretet szava. A totális szereteté. A totális szeretet igent mond a szeretetlenre, a nemre is. Ezzel győzi le. Mulandóvá teszi az ördögöt és a halált. ■ Kinyik Anita „Énekeljetek az Úrnak...!” Kórustalálkozóvá bővített jubileumi koncert ► Fennállásának harmincötödik évfordulója alkalmából kórustalálkozóra, közös ünneplésre hívta baráti, testvéri együtteseit a Pécsi evangélikus kórus március 8-án délután a Dischka Győző utcai templomba. A pécsi evangélikus gyülekezetben már az első világháborút követő években működött énekkar. Ők voltak azok az elődök, akik noha alkalomszerűen, de már elhintették a pécsi gyülekezetben a kóruséneklés magvait... Az elmúlt évtizedek történéseit fölidézve megemlítjük, hogy Kismányoky Károly már nemcsak alkalmanként szólaltatta meg a dalosokat, hanem éneklésüket beépítette az egyházi esztendő ünnepeinek rendszeres szolgálataiba is. Ez a hagyomány folytatódik ma is, miután Balikó Zoltán igazgató lelkész fölkérésére az akkor Pécsett szolgáló segédlelkész, Szabóné Mátrai Marianna újjászervezte a gyülekezeti énekkart. 1981-ben a kórus vezetését Lovász Péterné Balázs Magdolna vette át. Ma is töreüen hittel, odaadással végzi ezt a szolgálatot. A gyülekezeti alkalmak mellett többször volt lehetősége az együttesnek mind az ország határain belül, mind külföldön hirdetni énekükkel Isten dicsőségét. Számos örömteli órát éltek át evangélikus testvérkórusokkal adott közös Deo vagy Deák Bárdos György Confirma hoc, Deus opusának kiváló tolmácsolására is. Aradi András bonyhádi esperes áhítata a zene és a hit kapcsolatáról szólt. A zene soha nem magányos - mondotta -, hiszen a zenemű, a szerző és Isten együtt vannak jelen. Énekelni kell! A zene egy különleges nyelv. Sokszor ki kell énekelni magunkból a dolgokat - szögezte le az esperes. A Kaposvári evangélikus kórus is ezt a hármas egységet szólaltatta meg Vönöczky Gábor karnagy vezetésével, akinek emlékezetes gyermekkori pécsi kötődései is vannak a templomhoz és az orgonához. Az énekkar 1996-ban alakult. A karnagy minden rezdülésére érzékeny dalosok J. S. Bachnak az Elküldötte az Úr című művét, valamint a 70. kantáta korálrészletét, M. Haydn Tristis est anima mea és H. Schütz Téhangversenyek során. Ezeknek a gondolatoknak a szellemében döntött úgy a pécsi kórus, hogy a jubileumi koncertet kórustalálkozóvá bővíti. Az est fényét a bonyhádi Charis kamarakórus, a Kaposvári evangélikus kórus, valamint a Paksi evangélikus kórus szereplése emelte. A jubiláló kórus az Áldott légy, Uram! című taizéi énekkel indította műsorát, majd az ünnep, a barátság és az éneklés hármas egységét, fontosságát emelte ki bevezető köszöntésében Németh Zoltán pécsi lelkipásztor. A vendéglátó pécsiek egy barokk szerző - J. S. Bach tanítványának, Homiliusnak - Ich freude mich im Herrn című műve után Győrffy István szerzeményét - Dicsértessék, Uram - énekelték. Győrffy István nemcsak énekkari tag, de zeneszerző is, aki számos művét ajánlotta a kórusnak. Rheinberger kompozíciójának, azAbendliednek a bemutatásával a közelmúltban elhunyt dalos testvérekre emlékezett az énekkar. Az első rész műsorát Kodály Zoltánnak a. Sík Sándor TeDeuma című kórusműve zárta. A műveket megrázó erővel, mélységes átéléssel adták elő a dalosok Lovászné Balázs Magdolna vezényletével (képünkön). A bonyhádi Charis kamarakórus 2008-ban alakult. Ányos Andrea karvezető irányításával előadott változatos műsorával, üde hangzásával méltán vívta ki a pécsi gyülekezet elismerését. Most - többek között - J. S. Bachnak a Jesu meine Freude című korálfeldolgozását és a Magnificatból a Sicut locutus est tételt énekelték el. Szívesen emlékezünk Mozart Jubilate ged áldunk című kórusművét énekelték. Igényes műsoruk magas színvonalú bemutatását a pécsiek lelkes tapssal jutalmazták. • A harmadik vendégkórus, a Paksi evangélikus kórus 1997-ben jött létre. Gazdag egyházzenei műsorukban számos 20. századi kompozíció csendült föl az est folyamán. Közülük Halmos László Minden földek, Gárdonyi Zoltán Énekeljetek az Úrnak vagy Bárdos Lajos Magyar magnificat című művének előadását emelnénk ki. A paksi énekkart Simon Péter vezényelte. A jubiláló pécsiek kitűnő kapcsolatot ápolnak a Pécsi Vonósokkal. Ennek a gyümölcsöző együttműködésnek köszönhetően a hallgatóság nagy örömére Vivaldi Glóriájából hat tételt hallottunk Gógl írisz remek szólójával, Siptárné Balázs Hajnalka continuójával Lovászné Balázs Magdolna vezetésével. Ezután Kertész Attila Liszt-díjas karnagy a Pécs-Baranyai Kórus- és Zenekari Szövetség elnökségének nevében köszöntötte az ünneplő énekkart. Számos elismerés, köszönet után a közelmúltban elhunyt Szokolay Sándorra emlékeztek Örvendjetek az Úrnak! című művének összkari előadásával a hangverseny dalosai Balázs Magdolna irányításával. Ócsai Zoltán lelkész záróimája után Kodály Zoltán Esti dala ugyancsak a négy kórus előadásában csendült fel Simon Péter karnagy vezetésével. A lelkes hallgatóság szűnni nem akaró tapssal fejezte ki háláját a szívet-lelket gyönyörködtető zenei élményért. ■ Törtely Zsuzsa
