Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-02 / 9. szám
) ' I Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. március 2. » 13 * „Isten hű marad v Találkozás a századik életévében járó dr Maján Lászlóval „Téged, Isten, dicsérlek, / és hálát adok mindenért. (...) / Hogy ember lehettem akkor is, / mikor az emberek nem akartak emberek lenni, / hála legyen. / Hogy megtarthattam a hitet, / és megfuthattam a kicsik futását, / és futva futhatok az Érkező elé (...)” - idézte Sík Sándor Te Deum című versét Maján György, a fasori evangélikus gyülekezet presbitere és műszaki gondnoka, mert úgy vélte, e sorok jól jellemzik édesapja, az evangélikus dr. Maján László életét, aki a 20. század történéseinek tanúja. Laci bácsi, a jogász végzettségű egykori csendőr százados - ahogy régi vágású úriemberhez illik - kézcsókkal köszöntött, és mivel vasárnap kora délután, az istentisztelet után érkeztünk hozzá, linóm ebéddel várt. Étkezés és kávézás után pedig szívesen mesélt hosszú és mozgalmas életéről.- A családom Békéscsabáról származik, innen költözött később Kiskunhalasra. Én is ott születtem 1914. augusztus 26-án, tehát - Isten segedelmével - idén nyáron töltöm be a századik évemet. Édesapám építési vállalkozó volt. Négyen voltunk gyerekek, két fiú- és egy lánytestvérem volt, én voltam a legkisebb. Az egyik fiútestvérem egy nyáron kimelegedve ugrott fejest, szívgörcsöt kapott, és tizenhét évesen meghalt. A másik húszéves korában hunyt el betegségben.- A szüleinek nem lehetett könnyű ezek után...- Bizony nem, de mit lehetett tenni. Mi a nővéremmel szerencsére megmaradtunk nekik. Jó nevelést kaptunk. Én a neves, helyi Szilády Áron Református Gimnáziumba jártam, itt érettségiztem 1933-ban.- Evangélikus oktatási intézménybe akkor ezek szerint nem tudták volna beíratni annak idején.- Nem, hiszen nemhogy evangélikus iskola, de evangélikus egyházközség sem volt akkor Halason. Édesapám segítségével és ösztönzésével jött létre az evangélikus egyház halasi filiája. A városhoz legközelebb eső evangélikus település Soltvadkert volt, ahol ez idő tájt Sikter András lelkész szolgált. Édesapám a Kereskedelmi Banktól kibérelt egy épületet, és saját költségén imaházzá alakíttatta. Felajánlotta, hogy vállalja a lelkész teljes ellátását, a házunk végéhez pedig egy kis lakást építtetett számára. Ott lakott, és nálunk étkezett Szende Ernő lelkész több éven át, mindaddig, amíg a gyülekezet nem lett önálló, és ő el nem költözött a saját otthonába.-Az iskoláira visszatérve: mint korábban említette, érettségi után a szegedi jogi karra vitte az útja, majd a csendőrség következett. Miért épp ezt választotta, és milyen pályát futott be a testületben?- A jogi egyetemet 1938-ban végeztem el. Doktorrá avatásom idején tombolt az állástalanság Magyarországon. Vagy négyszer felvételiztem, mire felvettek a csendőrséghez. A csendőrképzés keretében egy esztendeig a Ludovikára is jártunk. 1940 júniusában avattak fel. 1941-ben lettem főhadnagy, két év elteltével pedig századosi rangot kaptam. 1941 és 1943 között szárnyparancsnokként Erdélyben voltam. 1944- ben több alkalommal is érezhettem, hogy a Teremtőnek célja van velem, és a legreménytelenebb helyzetben sem hagy magamra. 1944-ben a 16. hadosztály csendőr parancsnokaként kikerültem a galíciai frontra, aztán májusban egy bevetés során megsebesültem. A golyó, amely eltalált, a vasúti sínen gellert kapott, és a lapockámba fúródott, a gerincemtől pár milliméterre állt meg. Ma is meghatottan emlékszem arra a katonámra, aki a sebemet leszorítva gyalog - hat-nyolc kilométeren át - cipelt vissza a laktanyába. Hazaszállítottak, hogy megműtsenek. Több hónapig voltam kórházban... Csak később tudtam meg, hogy a századom az oroszok áttörését követően megsemmisült, az egységem minden tagja meghalt a harctéren... Budapest ostroma idején betegállományban a budai rokonaimnál voltam. Egy orosz katonai ellenőrzés során kiderült, hogy katona vagyok - hallottam, ahogy az orosz kibiztosította a fegyverét, hogy lelőjön, de akkor megjelent egy orosz tábornok a tisztikarával. Nem haltam hát meg most sem, hadifogoly lettem. Három év orosz fogság következett. Aquincumban gyűjtöttek össze bennünket, majd gyalog Kiskunfélegyházára, aztán Debrecenbe mentünk. Innen vonattal vittek át az uzmányi tiszti gyűjtőtáborba.- Nem mondom, sok-sok szörnyűséget kellett látnia és átélnie...- Körülbelül egy év után lehetőség adódott, hogy építkezésre menjünk dolgozni. így kerültem mint kőműves Voronyezsbe, a hadifogolytáborba. Csak később tudtam meg, hogy a korábbi táborunkat felszámolták, és a munkára nem kötelezett tiszttársaimat a gulágra szállították. Meggyőződésem, hogy Isten kegyelme nélkül semmire sem jutottam volna, sem itt, sem később máshol...-Ne isfolytassa,gondolom, valamikori csendőrtisztként a szabadulása után sem lehetett könnyű az élete...- Pestre kerültem, de más papírom nem volt, csak egy hadifogoly-igazolvány, azon pedig ez állt: „Dr. Maján László M. Kir. csendőr százados”. Amikor munkát kerestem, a munkaközvetítőben összenéztek, és azt mondták, hogy nem közvetítenek ki. A háború után a családomnak mindenét elvették, semmink sem maradt. A fővárosban rokonok fogadtak be. Munkám nem volt, édesanyám segített. Nagyon tehetetlennek és megalázottnak éreztem magamat ebben az időszakban.- De talán rövidesen véget értek a megpróbáltatásai...- Nem, egy disszidálási kísérletünk miatt megjártam az Andrássy út 60.at, majd a buda-déli és a kistarcsai internálótáborba kerültem. Fél év után szabadultam, de természetesen rendőri felügyelet alatt maradtam. Visszamentem Halasra, de itt újabb megpróbáltatások vártak. Egyik nap két ismeretlen ÁVO-s nyomozó azzal vádolt meg, hogy feliratokat írtam a falakra, és bevittek kihallgatásra. Addig ütöttek, míg elestem, és bevertem a fejemet az íróasztal sarkába, csupa vér lettem... Egy orvos barátunk révén - a Mindenható küldte őt segítségül - kerülhettem kórházba... Később Bachát Pista halasi evangélikus lelkész barátunk orvoskapcsolatai révén el tudott helyezni a bajai kórház ideg- és elmeosztályán, ahol bújtattak, miközben az ÁVO itt is keresett... Ez a csodával határos megmenekülésem a „gonosz hatalmából" döntő lett további életemre. Ekkor láttam meg, hogy az Úrral való mindennapos kapcsolat nélkül az élet teljesen reménytelen.- Ugye jól tudom, hogy életének egy szép és fontos eseménye is Bajához kapcsolódik?- Amikor Ilona nővérem meglátogatott itt, egy parkban leültünk beszélgetni. Azt mondta, hogy az életem, a sorsom csak egyféleképp oldódhat meg: az ige hallgatása és megtartása által. Mert csakis ezáltal lelhetek nyugalmat. Majd az aznapi bibliai rész olvasására buzdított: „...ő iq hű marad..."(zTim 2,13), és azt is olvastuk, hogy „ne félj, mert már nincsenek ellenségeid” Ezek után mentem vissza Halasra, ahol kiderült, hogy az engem vallató ávósokat közben sikkasztás miatt eltávolították.- Végül rendes kerékvágásba került az élete? A körülményei miatt nem lehetett egyszerű családot alapítania...- Nehezen, de hamarosan megtaláltam a legnagyobb kincsemet: feleségemet, Kosztolányi Ilonát, aki akkor Kiskunhalas környékén, Gőböljáráson volt tanyasi tanítónő. Megszerettük egymást, és ő vállalta a közös életet velem, minden meglévő és várható nehézségével egyetemben. Két gyerekünk született. Rendőri felügyelet alatt dolgoztam mosogatóként, rongygyűjtő telepen válogatóként, majd kocsikísérőként, később ügyintézőként. De a múltam itt is utolért: mikor kiderült, hogy csendőr voltam, azonnal mennem kellett. Később esztergályos szakmát szereztem, és ebben dolgoztam. Rendőri felügyeletemet 1958-tól szüntették meg, de a kádári rendszerben egészen 1987-ig megfigyelés alatt tartottak. Sorsom 1962-től rendeződött, mikor a Magyar Államvasutakhoz kerültem, először esztergályosként, aztán művezető lettem. Elvégeztem a MÁV tiszti tanfolyamát, így műszaki tanácsosként mehettem nyugdíjba. Nagyon sok esetet tudnék még mondani életemből, amikor közvetlenül éreztem a Teremtő segítő kezét. Három evangélikus gyülekezetben voltam, először Budavárban, ott Sréter Ferenc volt a lelkészem, Budahegyvidéken Ruttkay Elemér, itt, a fasoriban pedig Szirmai Zoltán esperessel voltam lelki értelemben szorosabb kapcsolatban.- Összességében miként tekint vissza hosszú életére?- Nehéz korban éltem. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ember minden gonoszságánál nagyobb az Atya kegyelme... Neki adok hálát az életemért, azért a sok „isteni véletlenért” ami velem történt, és azért, hogy mindig, minden körülmények között velem volt, és velem van ma is. Mert amint kedves igém is mondja: ő hű marad. ■ Gazdag Zsuzsanna Orosházi búcsú a nevek kutatójától Eltemették Hajdú Mihály nyelvészprofesszort ► Orosháza megbecsüli hagyományait. Képtára a helyi művészek alkotásait őrzi, helytörténeti múzeuma is méltó a megtekintésre, itt látható az ország egyetlen kútmúzeuma. Egykori neves lakóinak emléke is élő. Immár emlékezet az osztályrésze a városka kortárs kiválóságának is: február 15-én temették el dr. Hajdú Mihály nyelvészprofesszort (1933. augusztus 14. - 2014. január 7.), a Magyar Tudományos Akadémia doktorát, Orosháza díszpolgárát. Nyelvészek egymás közt: Hajdú Mihály jobbján Balázs Géza Hajdú Mihály az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetéből vonult nyugállományba, de több más egyetem meghívott előadójaként is oktatott, és tudományos díjak sorával tüntették ki. Személyében sokak szeretett tanára ment el. A hatalmas orosházi evangélikus templomban tartott gyászistentiszteletre az ország minden vidékéről érkeztek tanítványok és kollégák, sok külföldi nyelvész, egyetemi oktató és diák is eljött a végső búcsúra. A professzor tudott gyógyíthatatlan betegségéről, végrendeletében maga intézkedett temetéséről is. Az evangélikus templomban Szalkay Róbert református lelkész hirdette Isten igéjét és dr. Oroszi Miklós orvos volt a kántor. A szép hangú orgonától kísérve a 90. zsoltárt - „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” - énekelte el a népes gyülekezet. Az elhunyt életútját - a falusi tanítóságtól az egyetemi tanárságig, az MTA doktora címig - Bakos Zsuzsa, a református iskola igazgatóhelyettese ismertette. Az evangélikus dr. Kiss Jenő akadémikus, a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke, az ELTE nyelvészprofesszora - Hajdú Mihály tanszéki kollégája - tisztelettel szólt a bibliai kort megért tudós kitartásáról, fegyelmezettségéről, lelkierejéről, a betegség elleni emberfeletti küzdelméről. Hajdú professzor múlt nyáron még arról szövögette álmát, hogy rövidesen kezébe veheti Újmagyar kori családneveink tára című munkájának második kötetét. Egyszemélyes intézmény volt: valósággal vonzotta a hallgatóságot, pezsgő névtani élet zajlott körülötte. Kutatta a tulajdonnevek számos fajtáját, gyűjtött földrajzi és személyneveket, tájszavakat, méhészeti szakszavakat - kitűnő méhész is volt -, három nyelvészeti sorozatot is megindított. Társalapítója volt a mára a hazai névtan vezető szakfolyóiratává lett Névtani Értesítőnek. Emellett nyelvtörténetet, nyelvjárástant, fonetikát is oktatott. „Olyan ember volt, aki puritán személyiségével, szerénységével, szorgalmával, felelősségtudatával mindenkinek példát mutatott. Mindig lehetett számítani rá” - emelte ki Kiss Jenő. Dr. Zeitiger Erzsébet nyelvész, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének nyugalmazott docense is méltatta az elhunytat. „Az élet célja nem földi” - idézte Gárdonyi Géza szavait. „Közveüen, baráti magatartása minden emberi kapcsolatában jelen volt, de a szeme sarkában mindig ott ült egy kis huncut mosoly. Legendás híre volt »Miska tanár úrnak«.” Az ő közösségteremtő ereje kellett a fiatal és fiatalos nyelvészek körének, a Bokornak a megálmodásához és létrehozásához is, mert mint mondta: „Ismernünk kell egymás munkáját, gondolatait, hogy segíthessük egymás szakmai fejlődését.” Pedagógusvénája, a tanítványai iránti szeretete és nagy tudása tette őt egész pályafutása során igen kedvelt, példaképnek tekintett tanárrá, s emlékeznek rá most a legnagyobb tisztelettel és szeretettel mindazok, akik ismerték. Az általános iskolás tanítványok által használt nyelv már fiatal tanító korában a nyelvjárások értékeinek felismerésére és elismertetésére vezette. A nyelvjárások iránti érdeklődés, a szeretett szülőföld, Orosháza és az egész életén átívelő kedvtelés, a méhészkedés adta munkája hátterét. Akkor szerkesztett tanulmánygyűjteményt A magyar nyelv rétegződése, táji tagolódása címmel, amikor a szociolingvisztika oktatása éppen csak megkezdődött hazánkban. Szervezte a nyelvtörténeti és dialektológiai tanszék nyelvjárásgyűjtő útjait, gondoskodott a tapasztalatok megosztásáról, alkalmanként a gyűjtött anyag publikálásáról, de mellette a baráti hangulat megteremtéséről is - kollégákkal és hallgatókkal egyaránt. Lexikonszócikkeket írt, a rádióban, a napisajtóban nyilatkozott, előadásokat tartott névtani, nyelvhasználati kérdésekről szakszerűen, de mindenki számára közérthető nyelven. „Azt vallom, hogy a névtani adattáraknak, kutatásoknak több rokon tudományt, tudományágat (régészet, történelem, helytörténet, gazdaságtörténet, néprajz, földrajz) is szolgálnia kell” - idézte tőle Zelliger Erzsébet. Utolsó évtizedeiben hiánypótló nagy összegzésekre törekedett. Az egykori kolléga Gárdonyi szavait idézte: „Egy ajtó bezárult itt a földön, s egy ajtó kinyílik ott fenn az égben...” A gyászistentiszteleten végezetül Németh Bélának, Orosháza volt polgármesterének és dr. Blahó Jánosnak, Hajdú Mihály egykori iskolája, a Táncsis Mihály Gimnázium főigazgatójának megemlékező szavai is elhangzottak. ■ Berényi Zsuzsanna Ágnes < «L
