Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-02 / 9. szám
2 -m 2014. március 2. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Istenünk, imádságunkban eléd hozzuk az egész világot: minden népet és nemzetet, fiatalokat és időseket, gazdagokat és szegényeket. Gondolunk az előttünk élőkre, akiktől ezt a földet örököltük, a bennünket nevelőkre, akik hatottak ránk, és formáltak minket. Áldd meg emléküket, áldd meg életüket! Könyörgünk a gyermekekért. Légy irgalmas hozzánk, nehogy kenyér helyett követ adjunk nekik, nehogy háborút hagyjunk rájuk örökségül igazság és békesség helyett. Gyújtsd meg és őrizd a szeretet tüzét az otthonokban. Könyörgünk embertársainkért, szomszédainkért, barátainkért, minden jó szándékért, mely környezetünket emberibbé akarja tenni. Kérünk, akadályozd meg a lelkiismeretlenséget, a rombolást, a felelőtlenség minden formáját. Hálát adunk neked mindenkiért, akit szeretünk, akik miatt szeretünk élni. Megköszönjük azokat az embereket, akiket ajándékul nekünk adtál, és akiket feladatként reánk bíztál. Gondolunk színed előtt a segítségre szorulókra, a reánk várókra, akiknek senkijük sincs rajtunk kívül. Segíts, hogy el ne menjünk azok mellett, akikhez küldtél minket. Könyörgünk a nyomorult emberekért - otthontalanokért, előzőitekért, elemi csapások miatt szenvedőkért. Légy irgalmas, és ébressz irgalmasságot emberszívekben, hogy enyhíteni tudjuk a szenvedést a földön. Könyörgünk a betegekért, a lelki és testi kínokban gyötrődőkért, haldoklókért. Adj enyhülést, feloldozást, légy támasz és vigasz, békességed jusson el minden arra vágyódóhoz. Könyörgünk egyházadért, a rólad szóló evangélium hirdetéséért szerte a világban. Adj hű szolgákat, akik megértik szavadat, és képesek olyan formában továbbadni, hogy üzeneted célhoz érjen: tisztítsa a bűnbánót, vigasztalja a szomorkodót, öröme legyen a bánkódónak, iránymutatója a tanácstalannak, élete a halandónak. Istenünk, köszönjük, hogy mindenünket kezedbe tehetjük, és te megtartasz bennünket, míg országod lesz minden mindenekben. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Krisztus szenvedéseit akkor ismerjük meg igazán, ha nemcsak magát a szenvedését nézzük, hanem meglátjuk szenvedésre való szívbéli készségét is. Mert ha a szívét és önkéntes akaratát nem tudjuk benne meglátni, akkor Krisztus szenvedése sokkal inkább borzasztó, semmint megnyugtató látvány. Ha azonban Krisztus szenvedéseiben az ő szívét és önkéntes készségét is meglátjuk, akkor valóságos vigasztalást és iránta való bizalmat teremt bennünk.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Evangélikus Élet® »'Evangélikus Élet® A fc# ÖTVENED VASÁRNAP (ESTO MIHI) - 1MÓZ 13,5-18 Variációk A VASÁRNAP IGÉJE Lót pásztorai folyton összevesztek Ábrám pásztoraival. A helyzet tarthatatlanná vált. Nem tudtak ugyanazon a helyen lenni együtt. Ábrám azt mondta Lótnák:- Ne legyen viszály köztem és közted! Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke tele van jó legelőkkel. Azt választotta tehát. De az azon a környéken levő nagyvárosok mély fertőben éltek. Lót nem tudta ezt, vonzotta a gazdagság és a biztonság. Ábrám Kánaán vidékén táborozott. Ez a vidék ugyan nem volt olyan gazdag, de sok munkával és megfelelő elégedettséggel jól élhető volt. * * * Az ember folyton összeveszett Istennel. A helyzet tarthatatlanná vált. Nem tudtak ugyanazon a helyen együtt lenni. Isten azt mondta az embernek:- Ne legyen viszály köztem és közted! Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Az ember körülnézett, és látta, hogy a világ egyik oldala tele van gazdag lehetőségekkel. Azt választotta tehát. Isten azonban tudta, hogy az azon a környéken levő nagyvárosok mély fertőben élnek. Az ember nem tudta ezt, vonzotta a gazdagság és a látszólagos biztonság. Isten sokáig vívódott magában, mit is tegyen. Tudta, hogy az ember döntése rossz, egy napon el fog pusztulni ezekkel a városokkal együtt. De Isten nem tudott mit tenni az ember ellen. Másnap az ember elindult, hogy kiteljesítse az életét. * * # Az ember folyton összeveszett Istennel. A helyzet tarthatatlanná vált. Nem tudtak ugyanazon a helyen együtt lenni. Napjaik néma kegyedenségben teltek. Isten sértve gondolt az emberre, aki nem tudta tisztelni benne Istent, az ember gyűlölte Istent, benne látta minden bajának okozóját. Végül az ember szólalt meg elsőnek.- Ne legyen viszály köztem és közted! Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Isten örült, hogy az ember végre ki merte mondani, mennyire nem tud közösséget vállalni vele. Ezt mondta:- Tudom, hogy látod azokat a nagyvárosokat ott. Tudom, hogy vonz a gazdagság és a látszólagos biztonság. Hidd el, ez csapda. Úgy tervezem, hogy azokat a városokat elpusztítom majd. Válaszd inkább a kissé küzdelmesebb, de tisztességes életet! Ez a vidék ugyan nem olyan gazdag, de jól élhető. Az ember azonban kinevette Istent. Úgy gondolta, ez a tanács is csak arra való, hogy az életét megrontsa. Másnap az ember elindult, hogy letelepedjék az átok földjén. # * # Az ember folyton összeveszett Istennel. A helyzet tarthataüanná vált. Nem tudtak ugyanazon a helyen lenni együtt. Isten azt mondta az embernek:- Ne legyen viszály köztem és közted! Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Az ember körülnézett, és látta, hogy a világ egyik oldala tele van gazdag lehetőségekkel. Azt választotta tehát. Isten azonban tudta, hogy az azon a környéken levő nagyvárosok mély fertőben élnek. Az ember nem tudta ezt, vonzotta a gazdagság és a látszólagos biztonság. Isten sokáig vívódott magában, mit is tegyen. Tudta, hogy az ember döntése rossz, egy napon el fog pusztulni ezekkel a városokkal együtt. De Isten nem tudott mit tenni az ember ellen. Másnap az ember elindult, hogy kiteljesítse az életét. Sodorna lakói hamarosan megölték az embert. Amikor Isten meghallotta, nagyon elszomorodott. Tudta, hogy ez fog történni. # # # Az ember folyton összeveszett Istennel. A helyzet tarthatatlanná vált. Nem tudtak ugyanazon a helyen lenni együtt. Isten azt mondta az embernek:- Ne legyen viszály köztem és közted! Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Az ember körülnézett, és látta, hogy a világ egyik oldala tele van gazdag lehetőségekkel. Azt választotta tehát. Isten azonban tudta, hogy az azon a környéken levő nagyvárosok mély fertőben élnek. Az ember nem tudta ezt, vonzotta a gazdagság és a biztonság. Isten sokáig vívódott magában, mit is tegyen. Végül úgy döntött, nem engedi vesztébe futni emberét.- Én vagyok Isten - mondta neki. - Mégsem engedem, hogy válassz. Te maradj itt, én megyek az átok irányába. Az ember halálos méregbe gurult. Úgy érezte, élete nagy lehetőségét veszi el tőle Isten. Hirtelen indulatában felragadta a botját, és megütötte Istent. Isten holtan esett össze. Másnap az ember elindult, hogy letelepedjék az átok földjén. * * * Isten és ember békétlenségben éltek. A helyzet mind tarthatatlanabbá vált. Az ember tüdta, mi a jó és rossz, hiszen evett a fa gyümölcséből. Ezzel a tudásával a gazdagság és a biztonság földjét választotta magának. Azt mondta Istennek:- Ne legyen viszály köztem és közted! Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek. Isten tudta, hogy az ember a rossz részt választotta magának, ezért azt mondta neki:- Nem engedem, hogy válassz. Te maradj itt, én megyek Sodorna felé. Az ember halálos méregbe gurult. Úgy érezte, élete nagy lehetőségét veszi el tőle Isten. Amikor Isten elindult az átok földjére, az ember kihirdette, hogy a várossal együtt őt is elpusztítja. Az ember keresztet ácsolt, hogy megszabaduljon Istentől. A sodomaiak pedig zsákruhát öltöttek, böjtölni kezdtek, kiáltásuk az égig ért. Az ember pedig ráismert Istenére. ■ Koczor Tamás Egyszerűen veled vagyok, Uram! Gyönyörűek a veretes, mívesen megfogalmazott, olvasható vagy a lelkész (vagy az előimádkozó) ajkán szépen megformált imádságok. Bennük az én imádságom is megszólal, meg azé, aki életre kelti, de még sok-sok testvéré, a bizonyságtevők fellegének sokaságáé, akik most vagy a történelem folyamán együtt imádkozták velem, velünk ugyanazt az imádságot. Hallatlan erejük van. Akár a liturgiában szólalnak meg, akár az otthonom csendjében az énekeskönyvből vagy kedves imádságoskönyvemből olvasom őket. És csodálatos lehet a szabadon megfogalmazott imádság - akkor is, ha a lélek letisztult gondolatokkal fejezi ki magát, de ugyanúgy akkor is, ha fésületlen, netán kusza mondatok hangzanak, mégis a szív mélyéről sóhajtunk fel Isten felé. Ahogyan élő beszélgetésünkben is igényességre kell törekednünk - mégis, szavainknak sem mindig az adja meg az igazi értékét, ha rögtön márványba véshetők, hanem az, ha őszinték, tartalmasak, építők. Ha szeretetből fakadnak. Az imádság azonban sokféle műfajban megnyilvánulhat, s nem az az érdekes, milyen formát ölt magára, hanem az, hogy megszólal-e a teremtmény a Teremtőjét szólítva, s hallatszik-e a megnyilatkozó, emberrel szóba álló Isten hangja. Még csak azt sem lehet rendszerbe foglalni, hogy hol kezdődik. Olykor az ember szívén, majd ajkán szakad fel a csendes vagy éppen velőtrázó hang: „Istenem, segíts!” Vagy a már az atyai házhoz visszatért ember beszélgetésre szólongató hangja: „Beszélj velem, Istenem!” Hiszen nincs szörnyűbb büntetés annál, mint amikor süket az ég, és hallgat az Isten. Máskor meg a Teremtő szólongatja gyermekét: „Ádám, hol vagy? Merre jársz, gyermekem?” Az Isten kemény és féltő jajkiáltása ugyanúgy hangzik, mióta ember az ember, mint a szelíd, simogató szó. A személyes és a mindenkinek címzett, a nagyon konkrét és az általános, de mégis élettel teli. Mert szól az Isten, s nem csak magában beszél, nem csak egyoldalúan kinyilatkoztat. Az ember neve nem „hallgass” az ő közelében. Az Isten a vele való párbeszédre teremtett minket. Az imádságnak azonban van egy különleges és sajátos formája. Gondolhatnánk itt arra is, amit a szív imádságának ismernek a misztikusok, most azonban másról van szó. A közelség néma, hangtalan, megformált szavak nélküli, még csak gondolatokba sem rendeződő imádsága: az Isten közelségének imádságos élménye. Beülök a templomba: a hatalmas nürnbergi Sankt Sebald evangélikus templomba. Méretei mint egy katedrálisé. Távoli pont a szentély másik vége. Szinte a fellegekben van a gyönyörű csúcsíves boltozat felettem. Még nem kezdődött el az istentisztelet. Még a turistákat is beengedik, s ők nem érzik a szent hely titkát, zörögnek, hangosan csodálkoznak, szavakkal örülnek a látványnak... És mégis, a padban ülve, ott, ahol annyi hitben társam ült évszázadok során, annyian sírtak és örültek, annyian imádkoztak és hallgatták az igét, annyi keresztelőt, esküvőt és temetést ültek végig, ott, a padban lecsöndesedik bennem a világ. Érzem, hogy itt van Isten, érzem, hogy vele vagyok, s ő velem van. Ahogy az év igéje is mondja a zsoltáros szavával: „...nekem olyan jó Isten közelsége!” Nem szólok, ő sem szól, mégis az imádság légkörét érzem. A félelmetes méretek között, mégis a belső szobában, négyszemközt az Istennel. Szavak nem szólaltak meg egyik oldalról sem, de zajlott a párbeszéd. „Egyszerűen veled vagyok, Uram.” Beülök a templomba: egyszerű tanyasi épület, valaha olajos padlós iskolaterem volt Döbrögecen, Akasztó és Csengőd között, a Bács-Kiskun megyei homoksivatag közepén. Szőlők veszik körül, bent még nincs senki, a vasárnapi, ebéd utáni istentiszteletre várva leülök a leghátsó, recsegő székre. Legyek és méhek zümmögnek a bejáratnál, síri csend a lakatlan tanyaközpontban, de az igazi csend belül formálódik: templommá lesz a már ugyancsak lepusztult épület. Nem a formája s végképp nem a berendezése miatt. Az Isten közelsége miatt. S egyszerre csak katedrálisban érzem magam, minden felértékelődik - kaptam tíz percet, csak vele kettesben, az imádság dialógusában. „Egyszerűen veled vagyok, Uram.” ...de átéltem hasonlót a hatalmas délbajor hegycsúcsokon, a havas Hargitán s a Balaton közepén magányosan himbálózó csónakomban, amikor letettem az evezőt. „Egyszerűen veled vagyok, Uram.” Ne gondoljunk hát az imádság lehetőségét és szent kötelességét hallva nagyszerű formákra, amelyeket művészien alakítottak ki hitben elődeink, hogy azok a mi imádságainkká is válhassanak. Ne gondoljunk valamiféle pro-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK fesszionálisan rögtönözni tudó hívő teljesítményre, ahol a dadogó ember is egyszer csak szárnyakat kap, és improvizál emelkedett szavakkal, szárnyaló mondatokkal. Ez is van, az is lehetséges. Ennek is tapasztaljuk áldásait, annak is átéljük csodáit. De van az a csendes perc, amikor - félre a szavakkal - csak a sóhaj szakad fel belülről: „Veled akarok lenni, Uram” s akkor az Isten nem mondja, de megérezteti: „Itt vagyok veled.” Ilyenkor átérezzük a közösséget, szinte érezzük biztonságba rejtő tenyerének melegét. Ahogy az egymást szerető két ember sem mindig beszél. A közelség többet mond. Működik ez a mi életünkben, a rohanásban is, amikor egy pillanatra mégis megállunk; megvalósul akkor, amikor már fárasztóbb az út, s egy-egy mérföldkőnél fáradt vándorként lepihenünk; s működik akkor is, amikor már elakad a szavunk, amikor már nem lesz szavunk. „Egyszerűen veled vagyok, Uram.” S ehhez még csak erős hitre, megküzdőit keresztény bizalomra sincs szükség. Egyszerűen csak az erőtlenségből fakadó mozdulatra. Hogy is mondja Pál? „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal!’ (Rom 8,26), ■ Hafenscher Károly
