Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-02-23 / 8. szám

Evangélikus Élet

FÓKUSZ

2014. február 23. »- 9

ONFERENCIA

■ Véghelyi Antal

Mi szükséges az egyház egységéhez?

Az Ágostai hitvallás egyházról szóló hetedik cikkében ezt olvassuk: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában ...”

Mit jelent az evangélium tanításában való egyetértés? Nyilván többet, mint amit a Leuenbergi konkordia így fogalmaz: „Az evangéliumról számunkra alapvetően az apostolok és próféták igéje tanúskodik az ó- és újszövetségi Szentírásban. Az egyháznak az a feladata, hogy az evangéliumot továbbadja az élő igehirdetés, a személyes lelkigondozás, valamint a keresztség és az úrvacsora által. Az igehirdetésben, a keresztségben és az úrvacsorában Jézus Krisztus van jelen a Szentlélek által.” (L. k. II/2/13.)

Mi az evangélium? Luther számára egyértelmű, hogy a válasz íKor 1,18- ban keresendő: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözölünk, Istennek ereje’.’ Ez a fordítás azonban nem korrekt, mert a görög szövegben a „keresztről szóló beszéd” helyén a logosz tou sztaurou áll, amelyet a kereszt igéjének kellene fordítani. Ez nem a keresztről szóló igét jelenti, hanem a keresztben kifejezést nyerő igét. Mert Isten a kereszt nyelvén beszél hozzánk, ami bolondság azoknak, akik elvesznek, és Isten ereje - szó szerint dünamisz theou - azok számára, akik üdvözülnek.

A baj az, hogy az egyház régóta nem beszéli, sőt nem is érti a kereszt nyelvét. A 11. században Canterburyi Anselmus a jog nyelvén próbálta interpretálni az egyház tanításából szinte teljesen kiszorult evangéliumot, de ezzel az evangélium elveszítette erejét. A kereszt nyelvét szintén nem értő skolasztika pedig a filozófia nyelvével próbálkozott. A16. században Luther az egyházat megpróbálta újra megtanítani a kereszt nyelvére, de az eredmény még a rá hallgatók táborában sem bizonyult tartósnak. A racionalizmus hatására a lutheri reformációt követő egyházak is nyelvet váltottak, és úgy tűnik, hogy ma is az evangélium hirdetésének egy új, adekvát nyelvét keresik ahelyett, hogy ismét megtanulnának a kereszt nyelvén szólni.

De mit jelent a kereszt nyelvén való beszéd? Az Első korinthusi levél bevezetőjében már Pál is azok ellen érvel, akik a kereszt nyelvét elhagyva a filozófia nyelvén akarták interpretálni az evangéliumot. Nekik írja a 20. verstől: „Hol a bölcs? (Az eredetiben filozófus.) Hol az írástudó? Hol e világ vitázója?Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? ...Mert az Isten »bolondsága« bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten »erőtlensége« erősebb az emberek erejénél’.’Ez a mondat világítja meg, hogy mi a kereszt nyelve.

Isten úgy mutatja meg bölcsességét a világnak, hogy a világ szemében a legnagyobb bolondságot viszi véghez: Fiát, az egy igaz ártatlant a bűnösök kezére adja, és hagyja, hogy megalázzák, kigúnyolják, és a legbrutálisabb módon megöljék. Mindezt annak reményében, hogy ezzel megMi szükséges az egyház egységéhez?

A marburgi kollokvium aktualitása

nyeri, megtérésre bírja és megmenti a bűnösöket. A világ szemszögéből ennél ostobább dolgot kitalálni sem lehet a bűnösök megmentésére.

És Isten úgy mutatja meg erejét, hogy elrejti, nem használja. Mégis ez az erőtlenség az egyetlen erő, amely megtöri a sátán hatalmát jelentő ördögi kört: a bűn bűnnel s lehetőleg még nagyobb bűnnel való orvoslásának pokoli láncolatát.

Másrészt Krisztus mindent eltűrő és elszenvedő erődenségében mutatkozik meg a valóban igaznak az ereje: semmit nem tesz a maga igazának megvédésére és bizonyítására, hanem ezt egészen Istenre bízza. Jézus ezzel a sátán ördögi köre helyett egy új kört nyit: az Isten hűségének, segítségének, szeretetének tapasztalása híján is Istenre hagyatkozó és Istenre váró bizalom igazságának körét.

Isten nem változik, hanem mindenkor a kereszt nyelvén szól az emberhez. A Krisztus keresztje mindenekelőtt azt nyilatkoztatja ki, hogy Isten bűn miatti haragja változatlan és kiengesztelhetetlen, de változatian a bűnösök iránt tanúsított mentő szeretete is. Ezért a Krisztus keresztje által oltalmat biztosít számukra haragjával szemben, hogy megtérjünk, és Isten - a régi atyák terminológiájával - Krisztus sebeiben elrejtve Szendéikével napról napra újjáteremtsen minket, hogy a harag eljövendő napján megmeneküljünk.

Az evangéliumot tisztán tanítani és az evangélium hirdetésében egyetértésre jutni tehát csak akkor lehet, ha mindegyik egyház újra megtanul a kereszt nyelvén beszélni.

De mit jelent a szentségek helyes kiszolgáltatása? Akik úgy gondolják, hogy ez csak a kiszolgáltatás módjára, a mindkét szín kiosztására vonatkozik, joggal mondhatják, hogy reformátusok és evangélikusok között ebben nincs semmi vita... De elég az

Ágostai hitvallás Apológiáját felütnünk, hogy megbizonyosodjunk: Aíelanchthon sem csupán a kiszolgáltatás módjára gondolt, amikor azt írta: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” Szükséges egyetérteni az oltáriszentség mibenlétében is.

Aki a Leuenbergi konkordiát olvassa, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy reformátusok és evangélikusok között mára ez is megoldódott. Hiszen a Leuenbergi konkordia II/15/b pontja így fogalmaz: „Az úrvacsorában a feltámadott Jézus Krisztus mindenkiért feláldozott testében és vérében önmagát adja nekünk...” De tegyük csak mellé a 13.

pontból korábban már idézett mondatot: „Az... úrvacsorában Jézus Krisztus van jelen a Szentlélek által.” Tehát nem valóságos teste és vére, hanem a Szentlélek által.

Ezzel szemben Luther határozottan a kenyérre és a borra mutat: a kenyér a Krisztus valóságos teste, a bor a valóságos vére. Ebből élete végéig egy jottányit sem engedett, bármilyen nagy nyomás nehezedett is rá, hogy a reformáció svájci ágával kompromisszumot kössön. Ilyen nyomás alatt ment el Luther 1529-ben a marburgi kollokviumra is, hogy a Zwingli által vezetett svájci küldöttséggel a megegyezést és az egyházi közösség megvalósítását keresse.

A marburgi kollokvium

A marburgi kollokviumot nem egyházi kezdeményezésre hívták össze, hanem politikai nyomás kényszerítette rá a feleket, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek. A háttérben az állt, hogy 1527. május 6-án Boroszlóban a Rómához hű választófejedelmek katonai szövetséget kötöttek a Luthert és a lutheri reformációt támogató szász választófejedelem ellen. Ennek a titkos szövetkezésnek a hírére Hesseni Fülöp őrgróf azonnal hozzáfogott a reformáció oldalán álló erők egyesítéséhez. A létrehozandó dacszövetségbe a svájciakat is be akarta vonni.

Luther a dacszövetség tervét első pillanattól fogva ellenezte. Hallani sem akart arról, hogy az őt és a németországi reformációt tanai miatt támadó Róma ellen tanai feladásával szövetkezzék a svájciakkal. 1529 júniusában Hesseni Fülöp ösztökélésére mégis késznek mutatkozott, hogy a svájciakkal tárgyaljon, de az őrgrófnak írt levelében előre jelezte, hogy nem sokat vár a találkozótól: „Amennyire lehetséges, utánajártam a tanításuknak, és abban maradok, hogy én a strassburgiakkal - míg élek - nem tartok, és tudom, hogy Zwingli és társai helytelenül írnak a szentségről.”

így jött létre Marburgban a kollokvium 1529. október első napjaiban. A svájciak részéről elsősorban Oekolampadius és Zwingli vitatkozott Lutherral és Melanchthonnal. A találkozó eredményét A marburgi cikkek néven ismertté vált tizennégy cikkelyben foglalták össze. Az első tizenhárom cikk a Szentháromságról, az eredendő bűnről, a megváltásról, a hitről, a megigazulásról, a megszentelődésről, a keresztségről, a jó cselekedetekről, a felebaráti szeretetről, a böjtről, a világi {elsőbbséghez és törvényekhez való viszonyról, az emberi hagyományokról és a papok házasságáról szóló felfogást foglalja össze. Ezekben egyetértés mutatkozott.

A tizennegyedik cikk az úrvacsoráról szól, ahol csak a szentség két szín alatti kiszolgáltatásában van egyetértés, de annak tartalmában

nem. A fenntartott különbségről így nyilatkoztak: „És bár mi aziránt, hogy a Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és a borban, ez idő szerint nem egyeztünk meg, mégis egyik fél a másik iránt keresztény szeretetet tanúsítson, és amennyire lelkiismeretük engedi, szenvedjék el egymást, és mindkét fél buzgón kérje a mindenható Istent, hogy minket az ő Lelke által az igaz értelemben megerősítsen.”

Luther levélben tájékoztatta Hesseni Fülöpöt a Marburgban történtekről. Többek között ezt írta: „Szükséges, hogy ugyancsak éberek legyünk, és az evangélium igéjétől emberi ész, avagy ide nem tartozó másnemű tételek miatt el ne térjünk... Keserves dolog volna az evangélium igéjétől, mi több, az egész óegyháztól eltérni elégséges ok nélkül.” Luther ezután a régi egyházatyák, köztük Szent Hiláriusz, Aranyszájú Szent János, Cipriánusz, Vulgarius és Szent Cirill írásaiból bizonyítja, hogy az óegyház nagy tanítói mindig is Krisztus valóságos testének és vérének vallották az eucharisztiát, és ezt a szerzési igék szó szerinti értelme alapján tették.

Agricola Jánosnak 1529. október 12-én kelt levelében pedig Luther ezt írja: „»Ez az én testem.« Minden ellenvetést megcáfoltam. (...) Jóllehet látták, hogy érveiknek nincs bizonyító ereje, mégsem akartak engedni, különösen a Krisztus teste jelenlétére vonatkozó kérdésben. Azt hiszem, inkább félelemből és szégyenérzetből, mint gonoszságból. Minden más kérdésben engedtek. (...) Mindamellett mégis a békesség és szeretet jobbját nyújtottuk nekik, azzal, hogy a jövőben mellőzzük a keménykedő iratokat és szavakat egymás ellen, és ki-ki terjessze a maga tanát a másik gyalázása nélkül, ami nem azt jelenti, hogy az övéiért való felelősség miatt ki-ki a másik fél tanítását ne cáfolhatná.”

János szász választófejedelemnek pedig Luther ezt írta: „Mi lelkiismeretünk szerint ezt a szövetséget se nem helyeselhetjük, se nem tanácsolhatjuk. Mert ha mégis létrejönne, és esetleg vérontás és más baj származnék belőle, akkor aztán bármennyire szeretnénk, sosem mászhatnánk ki abból, és hordoznunk kellene mindezeknek a csapásoknak az elviselhetetlen következményeit. Ezért inkább ezer halál érjen, mint hogy azzal a lelkiismerettel kelljen élnünk, hogy a mi evangéliumunk vérontást és kárt okozott, és mindez miattunk történt...”

A marburgi kollokvium aktualitása

A marburgi kollokvium 14. cikkének első részében ezt olvassuk: „Hisszük és valljuk mindnyájan..., hogy az oltár szentsége Jézus Krisztus valóságos testének és vérének a szentsége, és hogy ezen testnek és vérnek vétele minden kereszténynek kiváltképpen szükséges.” Ezek után talán érthetetlen, hogy a cikkely miért folytatódik így: „És bár mi aziránt, hogy a Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és a borban, ez idő szerint nem egyeztünk meg, stb.” Nevezetesen abban, hogy a kenyér a Krisztus teste, és a bor a Krisztus vére.

Ezt a svájciak akkor is tagadták, a Leuenbergi konkordia szövegeiben is elrejtették ezt a tagadásukat, és a magyar református egyház szertartáskönyvének szövegében is elrejtik. Mert bár Krisztus testének evéséről és vérének ivásáról szólnak, a test és vér valós jelenlétét tagadják. Arra a kérdésre, hogyan kapják Krisztus testét és vérét, azt felelik, hogy lelki módon, a Krisztus haláláról való megemlékezés révén, a Szentíélek által, Krisztus testével és vérével egyesülnek. De a kenyeret nem úgy eszik, mint Krisztus valóságos testét, a bort nem úgy isszák, mint a valóságos vérét.

Luther viszont éppen ehhez ragaszkodott élete végéig: a kenyér a Krisztus valóságos teste, a bor a Krisztus valóságos vére. Tehát nem Krisztus testének a jele vagy jegye, ahogy a reformátusok mondják.

Miért fontos ez a parányinak tűnő különbségtétel? Mert hiába büszkélkedik valamely egyház azzal, hogy az ige egyháza, ha Krisztus igéjéről azt magyarázza, hogy azt nem úgy kell érteni, ahogy mondja! Krisztus kezébe veszi a kenyeret, és ezt mondja: „Ez az én testem!” Erre hívő keresztény csak egy választ ismerhet: Ámen!

De ne református testvéreinkre mutogassunk, hanem a magunk hitét vizsgáljuk meg ebben a tükörben. És ezután fogalmazza meg válaszát ki-ki a lelkiismerete szerint: van-e lehetőség a lutheri és a svájci reformáció egyházai között identitásunk feladása nélkül is vállalható unióra.

A szerző evangélikus lelkész, az Evangélikus Élet A vasárnap igéje rovatának vezetője