Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-05 / 1. szám
2 4t 2014. január 5. FORRÁS Evangélikus Élet AZ ESZTENDŐ ELSŐ VASÁRNAPJA - MT 3,13-17 Az üdvösség útja Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk, te világosságot adtál ennek a sötétségben élő világnak Fiad, Jézus Krisztus által, hallgass meg minket, amikor az ő nevében fordulunk hozzád imádságunkkal. [Lektor:] Istenünk, segítsd meg egyházadat, hogy a tőled kapott világosságot tükrözze vissza ebben a világban. Ne engedd, hogy a szeretetlenség, a hitetlenség sötétsége uralkodjon el rajta. Te tisztítsd és erősítsd meg igéddel és szentségeiddel egyházadban élő gyermekeidet. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, könyörgünk azokért az embertársainkért, akik még nem láthatták meg irgalmad, szereteted és igazságod világosságát. Törd át a lelki közöny, a szűklátókörűség sötétségét. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Mennyei Atyánk, könyörgünk azokért az embertársainkért, akiknek életére a reménytelenség, a boldogtalanság, a betegség, a gyász sötétsége borult. A te fényed minden sötétséget bevilágít, add meg ezt az ajándékodat minden szenvedőnek. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, könyörgünk ezért a világért, amelyet oly sokszor borít el az emberi felelőtlenség, önzés, hatalomvágy és közöny sötétsége. Te segíts minden jó szándékot, amely megőrizni igyekszik teremtett világodat, és amely arra törekszik, hogy békésebb, otthonosabb, tisztább és igazabb legyen életterünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Légy velünk világosságoddal, Urunk, a te Fiad, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen! SEMPER REFORMANDA „A legnagyobb ínséget kell megtapasztalnod, hogy megérezd, mi az éhség és a nyomorúság, milyen, amikor nincs tartalékod, segítséged vagy felebarátod, nincs más, csak egyedül Isten. Engedd meg, hogy ebből senki más, csak Isten menthessen ki. Ne töprengj hát vagy beszélj a megaláztatásról, hanem kerülj bele, éld át, légy benne minden segítség nélkül, hogy Isten elvégezhesse a maga munkáját. De ha erre nem kerül sor, legalább vágyakozz utána, és ne irtózz tőle. Azért vagyunk keresztények, és azért miénk az evangélium - amelyet az ördög és az emberek nem bírnak hallgatni -, hogy ínségbe és megaláztatásba jutva Isten munkálkodhasson bennünk. Gondold végig: ha jóllakatna, mielőtt megéheznél, vagy felemelne, mielőtt megaláztak volna, úgy viselkedne, mint valami csaló, aki nem azt teszi, amit ígér. Cselekedeteivel magát csúfolná még, pedig meg van írva: »Kezének munkái igazak és jogosak.«(Zsolt 111,7) Ha közbelépne mindjárt nyomorúságod és megaláztatásod kezdetén, vagy egészen kis bajban és megaláztatásban lenne segítségedre, akkor cselekedetei nem illenének isteni hatalmához és méltóságához, amelyekről ezt mondja a zsoltár: »Nagyok az Úr tettei és rendkívüliek, ahogyan csak kedvét leli benne.« (Zsolt 111,2; Vulg.)" M Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása) Jézus megkeresztelkedésének története nemcsak azért oly páratlanul csodás, mert benne a Szentháromság Isten teljes dicsőségében tündököl, hanem azért is, mivel már az evangélium elején világossá válik, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes egységben értünk cselekszik. Isten ugyanis nem hagyott bűneinkben elveszni minket, szent Fia szolgálata által gondoskodott a megváltásunkról. Keresztelő János a megtérés keresztségét hirdette a bűnök bocsánatára. Ő a kiáltó hang a pusztában, aki a közelgő Messiás utolsó prófétájaként bűnbánatra és új életre hívta hallgatóságát. Jézus eljövetelét fokozott várakozás előzte meg. Mindenki mást látott benne - leginkább saját vágyainak, elképzeléseinek beteljesedését: jobb körülményeket, elviselhetőbb életet, szabadulást az elnyomás alól, már a földön is érezhető dicsőséget és hatalmat az új Király oldalán. Még a Jézushoz legközelebb állókat is megkísértették ezek a gondolatok. Sokak számára rejtve maradt egykor - s nincs ez másképp ma sem -, hogy az ember nyomorult helyzete soha nem aktuális életkörülményeinek változásából vagy változatlanságából fakad, hanem a mindent megrontó bűn következménye, mely elszakítja teremtő és megváltó Urától, az élő Istentől. Jézus nem azért lett emberré, hogy vágyainkat kielégítse, hanem azért, hogy „minden igazságot betöltsön” (Mt 3,15), és az üdvösség útjára vezesse az Istentől elfordult világot. Nincs más út, nincs más igazság, nincs más élet, csak egyedül ő. Nem csupán új alternatívát mutatott, hanem az egyetlen lehetőséget, amely az örök életre visz. Bár a legtöbben kemény beszédnek tartották ezt az igét a régiek közül, Imádság dolgában tanulatlan hályogkovácsok vagyunk. Természetes érzékünkre hagyatkozva vagy hallomások, esetleg mintapéldák nyomán próbálkozunk. Olykor úgy, hogy csak felszakad belőlünk egy-egy ég felé szálló sóhaj, máskor úgy, hogy mondjuk a magunkét, ismét máskor pedig úgy, hogy mint a mentőövbe kapaszkodó ember, kiabálunk: „Istenem, segíts meg.” Történik ez egy-egy gondolat erejéig vagy éppen valahonnan ismert mondatot kimondva, esetleg saját szavainkkal. Az is előfordul, hogy a múltból vagy hallomásból feldereng egy-egy régi mondat, és azt próbáljuk újra mondani. Emlékszem arra, amikor kórházi ágy mellett állva biztattam imádságra a távozni készülőt, s belőle csak ennyi szakadt fel az asztali áldásból: „Jövel, Jézus, légy vendégünk...” S azután elment a minden halandók útján. De az imádság „érvényes" és „has ma is sokaknak bántja a fülét, de ettől még igaz. Amit János igehirdetésében megkövetelt, az Jézus által valósult meg. Ő hozta el a teljes üdvösséget, a mindent megelevenítő Lélek ajándékát. Nincs nagyobb akadálya a hozzánk Krisztusban leereszkedő, irgalmas Istennel való közösség megtapasztalásának, mint hogy az ő dolgaiban saját értelmünk és vágyaink szerint gondolkodunk. Sokszor a Jézust ismerők, a körülötte élők is beleestek a csapdába, s már e földön a dicsőség útját keresték. Jobb sorsot szántak volna Jézusnak, s persze Jézus mellett önmaguknak is. Nem értették meg Isten minden értelem felett álló logikáját. Nem véletlen, hogy az Istenfiú alázata bolondság és botrány számukra. Pedig igazak Luther szavai: „Ami Istentől való, annak keresztre kell feszülnie ebben a világban.” Mai igénk tanúsága szerint János nem akarja megkeresztelni Jézust... Péter apostol is hasonlót cselekedett az utolsó vacsorán, amikor a hozzá igyekvő, a hozzá leereszkedő és az ő lábát is megmosni készülő Jézust utasítja vissza: „Az én lábamat nem mosod meg soha’.’ (Jn 13,8) Az apostolok is csak feltámadása után értették meg, hogy Jézus dicsősége más természetű, mint a földi hatalmasságoké. Ő mindenek szolgája lett kereszthalála által, s így győzött bűnön és halálon. Szeretete pedig „szorongat” hogy a mi életünkben is bekövetkezzék a csoda. Nem hatalommal és nem erőszakkal történik ez, hanem az ő leikével (Zak 4,6). A megdicsőülés hegyén, amikor Jézus mellett megjelent Mózes és Illés, Péter újra saját elképzeléseit előtérbe helyezve szólt: „Uram, jó nekünk itt lennünk’.’ (Mt 17,4) Ő még maradt volna a hegyen, élvezve az égi dicsőséget. Pedig tovább kellett menni, hiszen Jézus szolgálata nem ért tékony” volt. Mert a bennünk élő hiányérzet és a valamikor belénk plántált mondat találkozott, és Isten felé fordult. Emlékezem arra a rabra, akit börtönben meglátogatva ismertem meg. Néhány beszélgetés után egyszer csak kiszakadt a leikéből: „Tiszi, imádkozhatnánk?” S még mielőtt elkezdhettem volna, magától felállt, és rákezdte: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...” Bár reggel volt, nem lepődtem meg. Örültem, hogy a mélyből, a szunnyadóból valami előkerült. Igazi imádság! Az egyháztörténelem nagy imádkozóira gondolok: Assisi Ferencre, Aranyszájú Szent Jánosra, Lutherre, Bonhoefferre, Anthony de Mellóra... A lista végtelen. Ki tud imádkozni? Ők, a nagyok vagy a csupán gyermeki imádságaira emlékező felnőtt vagy az életéért küzdő segélykiáltó? Az, aki szöveget mond, vagy az, aki váratlanul kibök egy-egy mondatot? Az, aki szépen A VASÁRNAP IGÉJE még véget. Péter gondolatait pedig helyretette a mai igénkben is felhangzó isteni szózat: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” (Mk 9,7) Mert ami karácsony estéjén elkezdődött, s amiről mai igénkben isteni megerősítést hallhatunk, az a kereszten teljesedett be. Isten ugyanis a jászolbölcső szegénysége és a keresztfa kínja alá rejtette el dicsőségét. Ezt látni nem lehet, hallani és hinni kell! A Filippi levél hatalmas Krisztushimnusza (Fii 2,5-11) is úgy tesz bizonyságot Jézusról, hogy „emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult..., és engedelmeskedett mindhalálig” - így töltött be minden igazságot. Amikor Jézus - még életében - beszélt erről tanítványainak, Péter ellenszegült: „Uram, ez nem történhet meg veled!” A nemrég még dicsérő szavakat mondó, sőt Péter Lélektől való bizonyságtételét „kősziklához” hasonlító Jézus most keményen inti apostolát: „Távozz tőlem, Sátán..., mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint!” (Mt 16,22-23) Péternek sem engedte a Mester, hogy saját akarata szerint kövesse őt. Aki ugyanis nem a Lélek által szól és gondolkodik, akaratlanul is akadály az evangélium terjedésében. Igénkben János is megpróbálta visszatartani Jézust. „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Nyilván nem Jézusnak volt szüksége János keresztségére, de ő így juttatta egykor s jutfogalmaz, vagy az, aki kusza szavakat sóhajtozik, netán artikulálatlanul kiált? Elmondhatja-e az egyik, „én már tudok imádkozni”, a másik meg azt, hogy „én képtelen vagyok rá”? Jézus tanítványai az imádság iskolájában is tanítványok. Nem egy gyorstalpaló erejéig, nem is csupán egy tanfolyam idejére, de még csak nem is pár éves magas szintű képzésre. Egy életen át tanuljuk ezt a gyönyörű-nehéz tantárgyat. Az imádság iskolájában azonban nem úgy zajlanak a dolgok, hogy előbb a tanulás, azután - a megszerzett ismeretek alapján - jöhet a gyakorlat. Próbálkozások, gyakorlati oktatás és „elméleti” tanulás egymás mellett zajlik. „Uram, taníts minket imádkozni...!” (Lk 11,1) És Jézus - meghallva a kérést - tanította övéit. Ilyenkor mindig a Miatyánkra emlékezünk, így is hívjuk: az Úrtól tanult imádság. Talán a legdrágább. A megszámlálhatatlanszor elmondott és mégis új, friss. A soha meg nem unható. A soha abba nem hagyható. A hívő ember életét végigkísérő. De nem csak így tanított Jézus imádkozni. Tette ezt úgy is, hogy példát mutatva rendszeresen félrevonult a virtuális vagy valóságos belső szobába, beszélgetni a mennyei Atyával. Tanított úgy is, hogy elmondta, mi a fontos, és mit nem szabad az imádságban (lásd a Hegyi beszéd imádságról szóló mondatai a sok beszédről, a látványimádságról). De tanított úgy is, hogy „kézbe vette” az tatja ezen az ünnepen számunkra is kifejezésre, hogy közösséget vállal a bűnös emberrel. Azért jött, hogy ne csak ráismerjünk bűneinkre, hanem hozzá térve megmeneküljünk a bűn átkától, és éljünk. Manapság sokan úgy keresnek vallásos közösséget maguknak, hogy elegendő számukra a „jó nekünk itt lenni” kényelmes, ám valódi bajunkra megoldást nem nyújtó, sőt a lényeget elfedő, az örök igazságot meg sem közelítő demagógiája. Veszélyes, ha egyházunk is ilyen emberi igényekhez igazodva fogalmazza meg küldetését. Nem elég csupán „vonzó” „nyitott” „színes” „otthonos” és „befogadó” közösségnek lenni, amelyben mindenki megtalálhatja a helyét. Az egyház csak akkor tölti be küldetését, ha benne minden ember a bűnei bocsánatát és az üdvösségét találja meg. Ezt pedig Isten az élő és hirdetett igében, valamint a szentségekben valóságosan jelen lévő Krisztushoz kötötte. Végérvényesen. Mert így tetszett neki: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm’.’ E kinyilatkoztatás pedig nemcsak az adott helyzetre igaz, hanem örök testamentum, amely az új esztendőben is érvényes. A kereszt evangéliuma az élet beszéde, s az is marad mindörökké. ■ Weltler Gábor Imádkozzunk! Jöjj, Szentlélek Úristen, világosítsd meg szívünket, hogy felismerjük elveszettségünket, és adj élő hitet, hogy meglássuk Krisztusban Isten végtelen szeretetét. Add, hogy ő legyen sebünkre a balzsam, bűnünkre a kegyelem, s benne megtaláljuk a bűnbocsánatot és az örök életet, amelyet nagy irgalmadból számunkra elkészítettél. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK Ószövetség iratait és a zsoltárokat, és hol a tanítványokkal, hol pedig önmagában imádkozta a választott nép, az egyház imádságait. Még a kereszten is, utolsó szavai egyikeként zsoltárt imádkozott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) Az imádság világa végtelenül gazdag. Az imádság kapcsán természetesen elsősorban értelmes szövegekre gondolunk. S jól is van ez így, hiszen az Isten is vállalta, hogy szavakkal kommunikál velünk, megszólít minket, beszél hozzánk, hát mi is így reagálunk. De az imádság több szavaknál, megformált vagy csak belül élő gondolatoknál. Imádsággá válnak mozdulatok, imádsággá válhat a munka, imádsággá válik egy alkotás, egy templom, egy zenemű, és sorolhatnánk a végtelenségig. Mert mindezen formák és lehetőségek mögött egyetlen kérdés áll: elindul-e, él-e a párbeszéd a Teremtő és a teremtmény között. Szavakkal vagy más eszközökkel beszélgetünk-e az Istennel? Erről gondolkodunk a következő hetekben, hónapokban a Régi-új liturgikus sarokban. ■ Dr. Hafenscher Károly Az imádság iskolájában Új sorozatunk elé ► Új év - új kezdet! A Régi-új liturgikus sarok is újat kezd: belső sorozatot, amelynek fél éven át egyetlen témája lesz: az imádság. Örökzöld téma - mondhatja bárki mégis olyan keveset olvasunk, beszélünk róla. Az imádságirodalom vetekszik a költészet hatalmas mennyiségű anyagával, mégis oly kevéssé ismert. így hát rovatunk most erre irányítja olvasói tekintetét. Mégsem csupán információkat szeretnénk gyűjteni és megosztani. Sokkal inkább az imádság lelkűidével írni és megszólalni s bátorítani az apostol szavaival: „szüntelenül imádkozzatok”. (iThessz 5,17) Ehhez kínálunk az ismeretanyag mellett modelleket és a személyes vallomások nyomán követendő példákat.
