Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-13 / 41. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2013. október 13. » 15 Az ökumenikus teremtésvédelmi munkacsoport idén az éltető vízre fókuszálva készítettsegédanyagot a teremtés hetének ünnepköréhez. Mint lapunk múlt heti számában beszámoltunk róla, a programsorozat nyitó istentiszteletének helyszíne a hajdúnánási református templom volt, melynek szószékéről - Jn 4>4~7 alapján - Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész, egyházunk Ararát munkacsoportjának tagja hirdette Isten igéjét. Az alábbiakban ennek szerkesztett szövegét közöljük. A teremtés ünnepe 2013 ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla ararat@lutheran. hu „Jézusnak Samárián kellett átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, melynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, melyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob forrása. Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: »Adj innom.'«” (Jn 4.4-7) Békéscsabán, ahol felnőttem, a lakásunktól olyan kétszáz-kétszázötven méterre, az evangélikus Nagytemplom hátsó kijáratánál volt egy kút. Egy szép, régi artézi kút. Rendszeresen kijártunk ehhez a kúthoz a családom többi tagjával, hogy megtöltsük demizsonjainkat. Az is előfordult, hogy az általános iskolából hazafelé menet osztálytársaimmal kis kitérőt tettünk, hogy szomjunkat oltsuk a lágy, langyos, folyton folyó vízzel. Aztán elkerültem Békéscsabáról, és évekkel később figyeltem fel arra a hírre, hogy számos artézi kút vizében veszélyesen sok arzént találtak. Mint kiderült, mit sem sejtve, önként mérgeztük magunkat. A kút még mindig ott van, bár vizet már nem ad. Még vannak artézi kutak országszerte, melyek működnek, olyanok is, melyeknek a vize iható - talán kicsit nagyobb a mangántartalmuk, de még iható -, és vannak olyan erősen arzénesek, hogy figyelmeztető táblákat tettek ki rájuk, ennek ellenére sokan még így is isszák a vizüket. Szép emlék lehetne számomra a családi artézi kúthoz járás, ha el tudnék vonatkoztatni attól, hogy mérgező volt a víz, amelyet lelkesen ittunk. Fiatalabb koromban sokat jártunk Dunántúlra, az ottani hegyekbe nyaralni, ahol egymást érték a források, és mi természetesen szívesen ittuk hűs vizükét. Aztán a kilencvenes években kiderült ezekről a forrásokról, hogy a vizüknek olyan magas a nitrogéntartalma, hogy nem ajánlott a fogyasztásuk. Az iható víz - kincs, mégpedig a legnagyobb, erre egyénileg is rájön az ember idővel, de most már az egész világ tisztában van ezzel, politikai és egyházi vezetők egyaránt, és ha találkoznak, ez az egyik fontos beszédtéma. Becslések szerint húsz év múlva a ma is vízhiányos országokban, mint a Közel-Kelet országai, feleannyi ivóvíz fog jutni egy főre, mint ma. Sok jordániai városban ma is csak hetente egyszer folyik a csapból víz. Ahogy pedig a népesség világszerte nő, a személyenkénti vízfogyasztás húszévente megduplázódik. Mindebből bárki kikövetkeztetheti, hogy miért a víz lesz a legfontosabb kérdés a jövőben, A vízhiány népvándorlást fog előidézni, és a célállomások a vízben gazdagabb területek lesznek. „Adj innom!” - a Bibliának ez a mondata a jövőt idézi meg számunkra. A felolvasott, János evangéliuma-beli szakaszban két ember találkozik egy kútnál, és az egyik vizet kér a másiktól. Most először tekintsünk el attól, hogy ki volt ez a két ember személyesen. Pusztán a helyzet is érdekes: az egyik ember vizet kér a másiktól. A szomjúság igen parancsoló szükség. Egy felnőttnek áüagosan napi két liter vizet kell innia. Elég mindössze kétszázalékos folyadékveszteség ahhoz, hogy mind a fizikai, mind a szellemi teljesítményünk csökkenjen. Míg étel nélkül akár hat hétig is kibírjuk, víz nélkül legfeljebb néhány napig! „Adj innom!” - és volt, hogy hiába mondta valaki: Primo Levi leírja, hogy Auschwitzban nem adtak a foglyoknak ivóvizet, még a forró augusztusi napokban sem. Máskor az esti leves és a délelőtti pótkávé elég volt ahhoz, hogy elvegye a szomjúságukat. De a nyári meleg könyörtelen szomjúságot okozott, és még a tábor ihatatlan mosdóvize is kiapadt. A szomjúság iszonyú gyötrelem volt. Mert míg az éhség ad haladékot, a szomjúság nem, az nem kegyelmez egy pillanatra sem. ^teremtés ünnepe ,^££Í, itt a vízi” Akkor épp egy építkezésen dolgoztatták őket. „A kápó egy sarokba rendelt, hogy takarítsam el a törmeléket - írja Primo Levi. - A fal mentén a mennyezettől a padlóig csapban végződő, kétcolos függőleges cső húzódott. Csak nem vízvezeték? Megpróbáltam kinyitni a csapot, egyedül voltam, nem láthatott meg senki. Beszorult, de addig kalapáltam egy kődarabbal, amíg egy-két milliméterrel arrébb sikerült fordítanom. Néhány csepp buggyant ki belőle. Víz volt benne, nap melegítette poshadt víz, de víz. Mennyi víz férhet el egy másfél méter hosszú kétcolos csőbe? Egy liter vagy annyi se. Megtehettem volna, hogy nyomban kiiszom az egészet, az lett volna a legbiztosabb. Vagy hagyok belőle másnapra is. Vagy megfelezem a barátommal, Albertéval, vagy felfedem a titkot az egész munkacsapat előtt?” Vajon mi hogy döntöttünk volna a helyében? Ő végül is úgy döntött, hogy nem issza ki egymaga, hanem szól Alberto barátjának, és így együtt itták ki a vizet aprókat kortyolva, egymást váltogatva a csap alatt, titokban. „Adj innom!” - a jövőben milliók fogják mondani. Máté evangéliuma 25. fejezetében találjuk Jézusnak az utolsó ítéletről elmondott példázatát, ahol a király azt mondja a jobb keze felől állóknak: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok..!’És a megszólítottak értetlenkedésére azt válaszolja: „...amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg!’ (Mt 25,34-35,40) Jézus azonosítja magát a szomjazókkal: az egykori, a jelenben élő és a jövő szomjúhozóival, akik így szólnak: „Adj innom!” Most térjünk vissza ahhoz a történethez, amelyben Jézus szájából halljuk ezt a kérést! „Adj innom!" -ezt mondja a samáriai asszonynak. Fontos ebben a történetben, hogy ki az, akitől vizet kér: egy samáriai - egy' olyan népcsoport tagja, amellyel az izraeliták nem vállaltak közösséget. Két felekezet is volt ez egyben, úgy is felfoghatjuk őket; Jézus az egyik felekezet nevében tesz az egyesülésre ajánlatot a másik felekezet ad hoc képviselőjének. A régi időkben a fiatal férfiak a kúthoz járó leányokat a kútnál vagy a kúttól visszatérőben szólították meg, és mondták nekik: „Adj innom!” A mondat burkolt leánykérés volt, és ha a leány adott nekik inni, azzal igent mondott. Milyen szép és többjelentésű volt ez a szokás: a férfi vágya, szomjúsága többjelentésű, és annak megelégítése egyben az emberi faj fennmaradását, az utódok születését is szolgálja. Jézus (Jákob kútjánál) ezt mondja egy samáriai asszonynak: „Adj innom!” Persze ez nem egy konkrét férfi kérése egy konkrét nőhöz, hanem egy nép képviselőjének kérése egy másik nép képviselőjéhez. Egy egyszerű kérés: csak egy pohár víz. De innen hamar elérkezik a beszélgetés oda, hogy a szomjúság egy magasabb szükségletre mutat, a lelki szomjúságra. Mert létezik lelki szomjúság is, amely felszínre tör, és teret követelt és követel magának diktatúrák egyenruhái és az egyformaságot kikövetelő terror közepette is. Ez a lelki szomjúság azonban nem valami soha ki nem elégülő vágyódás az elérhetetlen után. Jézus ebben a történetben éppen azt mondja, hogy a lelki szomjúság elérheti célját, elérheti, ami csillapítani tudja, és nem csak ideig-óráig. Ezt mondja a samáriai asszonynak: „...aki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó vízforrásává lesz benne!’ Ez a fizikai valóságban nem lehetséges. Lehetetlen az, hogy iszom, és az a víz, amelyet megittam, bennem egy folyamatosan ömlő forrást fakasszon - de a lelki világban igen, abban lehetséges. Egyetlen jókor, jó időben kapott impulzus, néhány szó, egy gesztus, egy érintés, egy ölelés, mely úgy kellett, mint egy pohár víz vagy mint egy falat kenyér, engem akkor megmentett, és a továbbiakban arra sarkallt, hogy ezt adjam tovább, hogy megsokszorozódjon bennem azáltal, hogy egye több emberrel osztom meg. Jézus és a samáriai asszony két felekezet képviselőjeként áll ott a kútnál, a vizek forrásánál, és Jézus arról beszél, hogy a testi szomjúsághoz hasonlóan a lelki szomjúság is egyetemes, és erre csak egyetemes, felekezeti határok felett átívelő válasz adható. Ezért mondja: nem is itt, a Garizim-hegyen, és nem is Jeruzsálemben, a Sionon fogják majd imádni az Istent, hanem lélekben és igazságban. Egy pohár víz emlékeztessen bennünket arra, hogy a közös szomjúság- mind fizikai, mind lelki értelemben- összeköt bennünket, és Teremtőnk színe elé vezet, aki a vizek adója és Ura. És aki nemcsak testünk számára gondoskodott vízről, és bízta ránk, hogy tartsuk tisztán, hanem gondoskodott arról is, hogy lelki szomjúságunkat is oltani tudjuk, nem csupán alkalmilag, hanem egyszer és mindenkorra az ő egyszülött Fia által.'Ámen...........»•» ■ Réz-Nagy Zoltán Evangélikus oktatók egyetemi tanári kinevezése Az Evangélikus Hittudományi Egyetem két docense, dr. Béres Tamás és dr. Korányi András október 8-án a Szépművészeti Múzeumban ünnepélyes keretek között vehette át egyetemi tanári kinevezését. A dokumentumot Áder János köztársasági elnök megbízásából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere adta át - tájékoztatta az Evangélikus Élet szerkesztőségét Szűcsné Prőhle Lívia, az Evangélikus Hittudományi Egyetem főtitkára. Ugyanez alkalommal kapta meg a professzori kinevezéséről szóló dokumentumot dr. Kamp Salamon, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos egyházzenei igazgatója, a Pécsi Tudományegyetem docense. Önkormányzat tart fenn ökumenikus óvodát ► Átadták az ország első önkormányzati fenntartású ökumenikus óvodáját a főváros II. kerületében, a Völgy utcában. A háromszáz személyes óvoda október í-jétől a katolikus, a református és az evangélikus felekezet felügyeletével működik. Láng Zsolt (Fidesz-KDNP) polgármester beszédében elmondta, hogy elsősorban a növekvő gyermeklétszám tette indokolttá az óvoda épületének felújítását és bővítését. Az ökumenikus jelleget pedig a kerületben élő családok lelki, hitbéli igényéhez igazították. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt hangsúlyozta, hogy szerencsésen találkozott az önkormányzat és az ökumené, hiszen az egyik a lokalitást, a másik az univerzalitást képviseli. Böröcz István, a Médiaszolgáltatástámogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója elmondta, hogy korábban az épület a Magyar Rádió óvodája volt, most pedig a II. kerületi önkormányzat bérli az épületet. A felújítás után a Völgy utcai óvodába tíz csoportban háromszáz gyermek jár majd. Az önkormányzat saját költségvetéséből biztosította a felújítás összköltségét, hatszázmillió forintot. Az óvodában jelenleg öt csoportból egy protestáns, négy pedig katolikus. M Forrás: Evangélikus.hu Félúton a menny felé Német óvodai gyakornokok Soltvadkerten Külföldre utazni gyakornokként bizony jó dolog! Ezt a német oktatási rendszer irányítói is így látják, épp ezért rendszeresen keresik a tapasztalatszerző helyeket fiatal szakembereik részére. Magyarország és Bajorország között immár húsz éve aktív evangélikus egyházi kapcsolat működik, ennek köszönhetően szeptemberben három leendő óvodapedagógus látogatott Soltvadkertre. Lisa Hof Städter, Jana Groß és Jennifer Schade összetett feladatsorral érkezett: tanulmányozniuk kellett az evangélikus óvodai nevelést, az iskolai németnyelv-oktatást és az idősgondozást. Egyhetes ittlétük során bekapcsolódtak az óvoda életébe, az utolsó napon zenei foglalkozást tartottak a gyerekeknek minden csoportban. Az evangélikus iskolában egy teljes tanítási napot töltöttek, megfigyelve a német nemzetiségi csoport óráit. A református idősek otthonában a szociálpedagógia volt a fő terület: itt testnevelés-foglalkozáson vettek részt. A munka mellett az idegenforgalmi kínálat megismerése sem maradhatott ki: a Font Pincészetben citeraszó mellett kóstolgatták a régi és vadonatúj borokat, az evangélikus óvónőkkel tóparti pikniket rendeztek, Szekeres Imre és társai pedig sárkányrepülőkkel vitték őket az égbe. Egy kicsit a mennyország felé... ■ Káposzta Lajos Hibaigazítás. Előző heti számunk 9. oldalán, EGOT-móka-tár című összeállításunkban képet közöltünk a múzeumpedagógiai diákszekció vezetőjéről, nevét azonban tévesen tüntettük fel. A fotón valójában Rózsa Zoltán régész-geoarcheológus látható, aki 2001 óta a Szántó Kovács János Múzeum igazgatója. Az elírásért az érintett és olvasóink elnézését kérjük. A szerk.
