Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-22 / 51-52. szám

Evangélikus Élet élő víz 2013. december 22-29. 25 Erzsébet és Mária találkozása Különös esztendő volt az. Angya­lok repdestek Palesztina földjén. Szárnyuk suhogott a levegőben, az emberek azt hitték, a Libánonról fúj a langyos tavaszi szél. Simogatta a megkeseredett nép napszítta ar­cát, és szeretetet hintett a világra. Ahol az angyalok megszálltak, át­adták Isten üzenetét, mert hiszen hírnökök voltak. A menny kitárt ka­puján ünnepi fény áradt, és messze szállt az angyalkar éneke. Már gya­korolták a „Dicsőség a magasságban Istennek” kezdetűt, hogy amikor beteljesedik az idő, tökéletesen hangozzék a szózat. Az angyalok az Isten házánál szálltak meg először, hogy örömöt hirdessenek egy gyermektelen há­zaspárnak. Olyan csodáról beszél­tek, amelyet alig lehetett felfogni. A szavuk visszahozta a múltat, és előrevetítette a jövőt. Nemsokára Erzsébet szíve anyai örömökkel telt meg. A változás fi­atalos lelkesedést váltott ki belőle. Egy idő után a saját születendő gyermekével kapcsolatos tervek, örömök és elképzelések mellett egyre többet gondolt az eljövendő Messiásra. Kicsi gyermeke az édes­anya lelkesedését és reménységét szívta magába, a Szentlélek volt a köldökzsinór. Erzsébet ragyogó arccal, áhítatos szívvel élte napjait, készen várta a felséges Isten küldöttjével való ta­lálkozást. Hitte, hogy ha eljön a Messiás, először az ő otthonába tér. * * * Egy másik angyal Názáret felett repült el, és szárnyának finom rep­desése a Genezáret vizének apró fodrait idézte. De nem a vízen szállt meg, hanem egy ifjú szolgá­lóleány takaros otthonába tért. Hozzá vitte az égi üzenetet. A leány kegyelmet talált a szent Is­ten előtt, őt választotta ki, hogy szep­lőtelen teste a születendő Messiás el­ső földi otthona legyen. Mária nem értette a csodát, de engedelmesen tet­te le életét a Magasságos kezébe. Ijedelme örömre vált, és egyetlen vágya az lett, hogy szerető anyja le­gyen az Isten Fiának. Szíve melegé­vel védte a gyermeket, hogy ezen a földön legalább benne meleg ottho­na legyen. Alázattal imádta, bár alak­talan teste még nem volt látható. Napról napra gyarapodott hitben, mert a szívében feltörő sejtelmekben fájdalmak és szörnyű kínok képe je­lent meg. így várta Mária a Messiást. Szíve telve volt túláradó örömmel, szerette volna megosztani érzéseit valakivel. Ki értené meg a Lélektől fogant isteni gyermek jövetelét, ki örülne vele a jegyesség ideje alatt tör­tént hatalmas változásnak, ki hinné el ezeket a csodákat? Názáretben bi­zonyára senki. Az angyal megnevez­te Erzsébetet, ő majd örül vele, megérti, hiszen az ő várandóssága is a csodák sorába tartozik. Mária elindult édes terhével, a ki­jelentés örömével idős rokonához. Ahogy lépkedett az út kövein, úgy tört fel belőle a magasztalás. „Hálát adok a megtartó Istennek, hogy reá tekintett az ő szolgálóle­ányának alázatos állapotára, mert mostantól fogva boldognak monda­nak engem minden nemzetek.” Lépkedett a köveken, és léptei nyomán a világ legszebb hálaéneke tört fel szívéből. * * * Erzsébet nyugtalan volt. Türelmetle­nül várta a lelkében fogant kijelentés megvalósulását. Ki-kiszaladt az útra, hogy először láthassa meg az érkezőt. Fényt várt, ködoszlopra gondolt, esetleg tűzoszlopot szeretett volna lát­ni, szivárvány hídján leereszkedő csodát. De ha mégis valami emberi testben érkezne a Messiás, akkor csakis díszbe öltözött hadvezér jelen­ne meg. Ilyennek képzelte a Messiást. Akkor az út végén ringó csípővel, könnyű járással egy leányka közele­dett felé, egy majdnem gyermek. Fény vette körül a fejét, alakja mennyei örömöt sugárzott már messziről. És az anyja testében az örömtől repdesett Erzsébet gyermeke, a születendő útkészítő, aki előre imádta „az utána érkezőt”. „Áldott vagy te az asszonyok kö­zött!” - kiáltotta Erzsébet az ifjú Máriának. Erzsébet meglátta a még láthatat­lan Messiást, aki fény volt és tűz, és fejedelem és üdvösség szerzője, pe­dig csak egy egyszerű szolgálóleány­ka jött felé. Együtt énekelték: „Nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve!” Az adventi várakozásban eljött a Messiás, a vele való találkozás meg­szülte a szent karácsonyt! Szólhatott a mennyei angyalkar: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberek­hez jóakarat” ■ Frittmann Lászlóné HETI ÚTRAVALÓ „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14) Karácsony utáni héten s egyben újév hetében az Útmutató reggeli s ünne­pi igéiben az Örökkévaló szól a múlan­dó emberhez; s a békességet szerző Is­ten cselekvése minket is állásfoglalás­ra késztet. „Vallást tegyenek mindenféle népek az Úristennek, és őt dicsérjék” (GyLK 732), miként Anna és Simeon, mikor először találkoztak a negyvenna­pos csecsemő Jézussal. „Most bocsátód el, Uram, szolgádat beszéded szerint bé­kességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet..!’ Anna is „hálát adott az Is­tennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását”. (Lk 2,29-30.38) „A kegyes Simeon azt szeretné, ha belátnánk: Megváltóra szoru­lunk; mert ha szilárdan hisszük, hogy a gyermek Istentől jött Megváltónak, ma­gától jön a békesség, és se bűn, se halál nem rettent többé!” (Luther) Az élet igé­jének szemtanúi hirdették nekünk is „az örök életet”, hogy közösségünk legyen „az Atyával és az ő Fiával a Jézus Krisztussal” (íjn 1,2-3), aki egylényegű az Atyá­val, s az angyalok imádják; „akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fog­ják az üdvösséget” (Zsid 1,14). Bűnbánattal, hálaadással boruljunk le a kegye­lem fogyó idejében az Örökkévaló Úr előtt, mert „elmúlnak esztendeink, akár egy sóhajtás. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jus­sunk!” (GyLK 728,9.13) „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szerete­­te nagy’.’ (Zsolt 103,8) Óév este Jézus vigyázásra int: boldog szolgákként ti „...le­gyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondol­játok!” (Lk 12,40) A választottakat semmi és senki sem szakíthatja el „Krisztus szeretetétől”. „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,35.31) Ezért, kedves hittestvérem, 2014-ben te is megvallhatod: „De nekem olyan jó Isten közelsé­ge!” (Zsolt 73,28a) „Amikor a nyolc nap elmúlt, és körül kellett őt metélni, a Jé­zus nevet adták neki...” (Lk 2,21) „Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala’.’ (Kol 3,17) Ez az ő küldetése: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivelfelkent engem, hogy evangé­liumot hirdessek..., és hirdessem az Úr kedves esztendejét’.’ (Lk 4,18-19) „Az esz­tendőt megkoronázod javaiddal, a te ösvényeiden bőség fakad.” (GyLK 717,12) Jakab szerint: ti „azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! (...) Inkább ezt kellene mon­danotok: Ha az Úr akarja, és élünk, és ezt vagy aztfogjuk cselekedni’.’ (Jak 4,14.15) Józsué tudta, mit tesz: „...én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” A sike­­mi országgyűlésen szövetséget kötött, mert ezt mondták: „Mi is az Urat akar­juk szolgálni. Bizony, ő a mi Istenünk!” (Józs 24,15.18) Bízd újra életed Krisztus­ra te is! A héber fiút a fáraó leánya,,«fiáváfogadta, és elnevezte Mózesnek, mert azt mondta: A vízből húztam ki’.’ (2MÓZ 2,10) És „Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülöttfiát” (íMóz 21,3). Jézus a világ reménysége, kérjük mi is: „Jézus, hi­tünket erősítsd, / Nevedet bennünk dicsőítsd. / Ez esztendőt veled kezdjük, / Add, hogy veled is végezzük!” (EÉ 178,5) Ámen. ■ Garai András Isten vezetésével hetven éven át Az első igazi karácsonyt hetven év­vel ezelőtt éltem meg. A bibliaolva­sásom során egy csodálatos ige fog­ta meg a szívemet: „Add nekem a szí­vedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26) Megértettem: az én szívemben is szeretne szállást venni a megszületett Jézus. Engedel­mes szívvel elfogadtam Isten felszó­lítását, és befogadtam szívembe az Úr Jézust. így lettem az ő követője. Az­óta Isten ezzel-az igével vezetett hét évtizeden át. „...és ne igazodjatoke vi­lághoz, hanem változzatok meg értel­metek megújulásával, hogy megítél­hessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes’.’ (Róm 12,2) Nagyon fontos volt számomra, hogy világosan lássam és értsem mindenkor az ő vezetését. Hogyan vezetett? Úgy, hogy mindenkor fel­fedeztette velem az okokat, ame­lyek homályossá tették látásomat. Előfordult, hogy szívem ablaka a bűn miatt belülről piszkos lett, látá­som homályossá vált, s nem láttam Isten akaratát. Bizonytalanná vál­tak lépéseim. Bűnbánó szívvel kértem lelki tisztánlátást. Meg kellett szoknom, és gyakorol­nom kellett magamat abban, hogy Is­ten vezessen. A Szentlélek tett erre érzékennyé. Minél jobban megis­mertem a Bibliát, annál inkább meg­világosította az ige a követendő uta­mat. Mivel Isten az én Atyám lett, Atyaként vezetett, ahogy meg van ír­va: , Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai’.’ (Róm 8,14) Ő tanítani akart, hogy egyre job­ban megismerjem őt. Azt akarta, hogy az ő képmását hordozzam eb­ben a világban, és általam akart má­sokat is elérni. De csak akkor tudtam másoknak az ő világosságát tovább­adni, ha én magam is meg voltam szentelve. A megszentelés azt jelen­tette: szívemben Isten elválasztotta a sötétséget a világosságtól. A Szentlélek közelebb vitt Isten­hez, és Krisztushoz hasonlóvá kívánt tenni. Meggyőzött a bűnről, de ugyanakkor a vigasztalóm is lett, és megmutatta nekem Jézust. S akkor megtörtént a fény és sötétség külön­választása. Az ördög vádolt, hogy elerőtlened­­jek. Ezért a szívemben feltörő min­den bűnös érzést azonnal az Úrhoz igyekeztem vinni, hogy kitisztuljon a látásom. „Ha tehát a Fiú megszaba­dít titeket, valóban szabadok lesztek’.’ (Jn 8,36) A Szentlélek a Bibliát számomra Isten szerelmes levelévé tetette. Ha nem olvastam eleget az igét, eltorzult képet kaptam Istenről. Az igeolvasás előtt ezért így imádkoztam: „Uram, mutasd meg nekem bűneimet.” Mert az ige ezt mondja: „...a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg!’ (Ézs 59,2b) Ha megvallottam bűneimet, Isten megbocsátott nekem, és Jézus véré­vel megtisztított. Nem volt elég csak ezt imádkoznom: „Uram, segíts, hogy ne vétkezzem!” Meg kellett aláznom magamat, bűneimet meg kellett vallanom, és bocsánatot kel­lett kérnem. Akkor Isten megbo­csátott, és én így imádkoztam: „Uram, adj nekem világos vezetést az igében. Segíts abban is, hogy el­mondhassam másoknak azt, amit a te igédben megértettem.” Akkor megtapasztaltam, hogy amit olvas­tam, azáltal én is, és rajtam keresz­tül mások is vezetést kaptak. A Szentlélek Jézusra irányította te­kintetemet. Általa ismertem meg a bűnt bűnnek. Az ördög viszont min­dent elkövetett, hogy Jézusról leve­gye tekintetemet. Azon munkálko­dott, hogy mindent az eszemmel ítéljek meg, és Isten igéjét is eszem befogadóképessége alá vessem. Az Isten bolondságát csak hit ál­tal érthettem meg. Az emberi böl­csességet érzékszerveimmel és az eszemmel tudtam fel­fogni. A Biblia világos ígéretek­kel van tele arra nézve, hogy Isten vezet, és mindig vezet­ni akar: „Bölccsé teszlek, és megta­nítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, raj­tad lesz a szemem’.’ (Zsolt 32,8) „Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek lef’ (Ézs 30,21) Az Úr vezetése igéje, ér­zéseim és körülményeim ál­tal történt, de legtöbbször ez a három összhangban volt. Nagyszerű megtapasztalá­som volt, hogy amikor imádkozom és az Úrra fi­gyelek, érzéseimen és gon­dolataimon keresztül az Úr szól hozzám. Az imádság így párbe­széddé vált. Meg kellett tanulnom várni, hogy az Úr ígéretei szerint cse­lekedjen, és az ő útjain vezessen. Az ige is erre biztatott: hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek le­szek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, ame­lyet én mutatok nektek, hogy jó dol­gotok legyen!” (Jer 7,23) Valóban hű pásztorom volt az Úr e hetven év alatt. Ő vezette nyáját. Mindezek ellenére sokszor mégsem kaptam vezetést. Ennek különböző okai voltak, többek között az is, hogy nem ismertem az Úr akaratát, mert kétség és engedetlenség tá­madt fel bennem vele szemben. Később azonban meggyőződtem arról, hogy az időm, a „hol?”, „mi­kor?”, „miért?” és „hogyan?” kérdé­seim Isten kezében vannak. Ha nem becsültem is alá az ördög ha­talmát és pusztító akaratát, nem is féltem, mert a sötétség minden ha­talmával szemben a győztes védel­me alatt voltam. Megtapasztaltam, mit jelent Jé­zussal együtt elrejtve lenni Istenben. Jobbat ennél nem ismertem. Amint a forgószél közepén csönd és békes­ség van, úgy van békesség és csend Jézussal elrejtve Istenben. Körülöt­tem vihar tombolt, mégis biztonság­ban voltam, mert magamat Jézus erős kezére bíztam. Akkor nem kel­lett félnem. Erre biztattak Isten igéi. „Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe’.’ (Zsolt 46,3) „Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből vilá­gosságragyogjon fel«, ő gyúj­tott világosságot szívünk­ben, hogy felragyogjon előt­tünk Isten dicsőségének is­merete Krisztus arcán!’ (2Kor 4.6) ú) Jézus Krisztus biztosí­jj f tóttá: „De egyetlen hajszál ÉL * sem vész el a fejetekről’.’ (Lk 21,18) ■ Boldogan énekelem te­hát a 100. Hallelujah-éne­­■■■ két: „Jézus, vezesd gyer­meked, / Megvédhet erős . I - kezed, / Kősziklám és oltal- Bä mam, / Egyetlen bizodal- B; mám. / Vígy hát, vígy hát, .B* / Vígy, míg éjre nap derül. . , I / És ha minden romba dűl, / Benned bízom egyedül B^ (...) / Vészben én erőssé- Bz gém, / Viharban mened’é­­kem, / Minden, minden vagy nekem, / Bizalmam benned ve­tem. (...) / Fogjad hát meg kezemet, / Vígy hazámba engemet, / Híven követlek nyomon, / Mert velem vagy, Jézusom...” Ebben a csodálatos biztonságban folyhat tovább a neki átadott életem az ő vezetésével. Dicsőség legyen az ő nagy nevének! ■ Szenczi László

Next

/
Oldalképek
Tartalom