Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-15 / 37. szám
Evangélikus Élet élő víz 2013. szeptember 15. » 11 Édesanyám legszebb éveit hatvan- és nyolcvanéves kora közt élte. A viszontagságos múlt tovatűnt, helyét mély istenhit, versírás - hatvanöt éves korától öt kötete jelent meg -, a számos unoka és dédunoka okozta derű vette át. Amikor arról kérdezték, hogyan maradt ilyen fiatalos nyolcvan fölött is, ezt válaszolta: „Ajándék a sorstól, hogy mind szellemileg, mind testileg meg tudtam őrizni a frissességemet. Ahogy az is, hogy nem vagyok otthon ülő, szeretek élni, kiállításokra, színházba járni. Barátnőim többsége nálam jóval (tíz-húsz évvel) fiatalabb. Mégsem érzem, hogy kilógnék közülük.” (J. B.) Jásdiné Gajárszky Magdolna 2011. augusztus 19-én hunyt el, 87 évet élt. Az alábbiakban a Vetés és Aratás című evangéliumi lapban 2004-ben megjelent verses bizonyságtételével emlékezünk a Deák téri evangélikus gyülekezet hűséges tagjára. Nyolcvanévesen „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged..!’ (Zsolt 91,11-12) Uram, nyolcvan évvel ezelőtt kaptam tőled az életet. Majdnem egy évszázad történelmének viharos napjain vezetett át a sorsom és utam. Adattak boldog órák, nagy élmények, szépség és öröm. Jutott bölcső és koporsó, bánat, szomorúság és próbatétel is. Voltam életveszélyben, utolért halálosnak ismert kór és a depresszió sötétje is. Akkor szenvedtem, ma már meggyőződésem, hogy életemben ezek voltak a pozitívumok, mert megtanultam, hogy mélység nélkül nincsen magasság, és ez az út vezetett egyre közelebb hozzád. Egyre inkább tudtam, hogy mindig te nyújtottad felém a kezed, erőt adtál, hogy elesettségemből felkeljek, a szakadékok fölött átemeltél, és segítettél a kereszt terhét hordani. Amikor elvettél valamit, utána kétszer annyit adtál, sokszor úgy jutalmaztál, hogy nem szolgáltam rá. Vándorutamra visszatekintve köszönöm, hogy egyetlen percem sem volt a te tudomásod és akaratod nélkül. Hála legyen érte! Oroszlánok nem téptek széjjel, kígyók marása nem hatott. Haldoklók között megmaradtam, béna lelkek közt feltámadtam. Karod nyújtottad - elfogadtam, mint mindig mindent, mit Tőled kaptam: azt, hogy ma hálát mondhatok, azt, mit még ezután kapok, azt, hogy még én is adhatok. Ígéreted alapkő, fundamentum, íme, - bizonyság vagyok! ■ Gajárszky Magdolna Hogyan jutott bűnbánatra egy kis tanítványom? Pápán egykor a tanítóképző növendékeit kérték segítségül a gyengébb kisiskolások külön tanítására. A fogalmazás volt számukra a legnehezebb. Ezt kellett gyakoroltatni a családi otthonokban. Engem egy hívő református pékcsalád kért meg erre a feladatra. A család minden reggel olvasta a Bibliát Jancsi fiukkal együtt, aki engedelmes, szüleit szerető gyermek volt. Otthon sokszor beszélgettek Isten dolgairól, törvényeiről. Szó esett arról is, hogy az is bűn, ha valamit elveszünk a másiktól, ami nem a miénk. Örömmel tanítottam a fiút, hallgatott rám, megjegyezte, amit mondtam neki. Javult a fogalmazása, stílusa, gondolatait őszintén írta le. Érdemjegyei is javultak fogalmazásból. Boldog voltam. Egyszer azonban különös és érthetetlen dolog történt. Ahogy megérkeztem, síró szülők fogadtak. „Képzelje, tanító úr, az a gyanúnk, hogy a fiunk hozzányúlt a családi kasszánkhoz, mert hiányzik a bevétel egy része. Annyira el vagyunk keseredve! Mi lesz ebből a fiúból, ha már most ilyen dolgot cselekszik?!” - panaszkodott az édesanya. Jancsi viszont zavartan ugyan, de egyre állította, hogy ő nem vett el pénzt a nyitott kasszából. Sírt, amiért őt gyanúsítják ezzel. Az igazság egy ideig nem is derült ki. Gondolkodni kezdtem, hogyan tartsak most fogalmazási órát a gyereknek. Végül elhatároztam, hogy nem gyanúsítom őt, szeretettel foglalkozom vele. Kértem, figyelje meg azt az igaz történetet, amelyet elmondok neki, s arról írjon őszinte fogalmazást. Jancsi figyelmesen hallgatta a történetet, egyre nagyobb hatással volt rá.- Egy igen szegény családot ismertem meg az egyik faluban - kezdtem a történetet. - Sokszor voltam náluk. A szülők szorgalmasan dolgoztak, de az édesanya gyakran betegeskedett. Peti fia már elmúlt nyolcéves, amikor meglátogattam a beteg édesanyját. Képzeld, Jancsi - mondtam a pék fiának -, ez az édesanya egyszer azt vette észre, hogy eltűnt a gyógyszerre és élelemre félretett pénzük. Éppen el akart indulni a gyógyszerét kiváltani, amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy nincs meg az erre szánt pénz. Pedig nagy szükségük volt minden fillérre, hogy megélhessenek, és kiválthassák a szükséges gyógyszereket. El sem tudta képzelni, hová lehetett a hiányzó összeg. A fiát nagyon szerette, gondolni sem mert arra, hogy esetleg ő vette el a pénzt. Nekem is csak annyit súgott, hogy nem tartja valószínűnek, hogy a fia lenne a bűnös. Óvatosan megkérdezte Petit, nem tud-e az eltűnt pénzről. Peti határozottan állította, hogy ő biztosan nem nyúlt hozzá. Az édesanya hitt a fiának. Nem sok idő múlva az anya súlyos beteg lett, kórházba került. Peti nagyon megijedt, arra gondolt, hogy mindez talán miatta történt. Elhatározta, hogy titokban bemegy a kórházba, és bevallja a lopást, hátha ezzel segíti édesanyja gyógyulását. Csakhamar ott is volt - nagy izgalmak és félelmek között - a kórházban. Ahogy belépett a kórterembe, halálsápadt lett, mert édesanyja ágyát üresen találta. A szobában a betegek dermedten figyelték Peti kétségbeesett arcát, de megszólalni senki sem tudott. Mély fájdalom ülte meg a szívüket. Végre előkerült a szobanővér, ő mondta ki a retteneteset: „Petikém, az édesanyád az éjjel meghalt, itt hagyott bennünket.” Peti keserves sírásra fakadt, és elmondta a nővérnek és a betegeknek, hogy mit szeretett volna bevallani édesanyjának, de elkésett vele. Biztos, hogy édesanyja e szomorúság miatt halt meg, ő a hibás a haláláért - panaszolta. Hangos zokogással hagyta el a kórházat, és rohant haza édesapjához, vitte a szörnyű hírt, és bevallotta bűnös tettét. Apja is sírásra fakadt. Megsimogatta fia fejét, és ennyit mondott: „Fiam, tudtad, hogy azt olvastuk a Bibliából, a Példabeszédek könyvéből: »A ki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga.« (28,13) Soha többet ne tégy ilyet, mert bűnt követsz el Isten ellen, és nekünk is nagy szomorúságot szerzel. Ha mégis hibát követsz el, akkor jusson eszedbe: »Ha megváltjuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.« (íjn 1,9) Egyébként édesanyád a súlyos betegsége miatt halt meg, de talán egy kicsit hosszabb ideig élt volna, ha idejében elmondod neki a bűnödet. Most már nyugodjál meg. Istentől bocsánatot nyertél, mert bevallottad bűnödet. Én is megbocsátok neked. Vigyázz arra, hogy többé ne kövess el bűnt!” A történet végén otthagytam a pék fiát. Arra kértem, hogy amit hallott, azt fogalmazásban írja le. Amikor a városból visszatértem, és olvasni kezdtem Jancsi fogalmazását, öt könnycseppet vettem észre a fogalmazványon. Megnyugodtam, hogy a fiú megértette mondanivalómat. A legközelebbi órán egy boldog család fogadott. Az édesanya örömmel mondta el: fia imádságban kért bocsánatot Istentől elkövetett bűnéért, és még aznap nekik is bevallotta, hogy bizony ő volt a tettes, mert iskolatársai rábeszélték, szerezzen valahogyan pénzt, hogy közös játékot vehessenek. Jancsi keservesen sírva ígérte meg: soha többet nem nyúl a család pénzéhez. Ezzel isteni béke töltötte be a család minden tagjának szívét. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy egykor Isten engem is - látva bűnbánó könnyeimet - bűnbocsátó kegyelmével ajándékozott meg. ■ Szenczi László „A lelki imádságot vagy más néven a lélekben való imádkozást azért nevezték el így, hogy megkülönböztessék a testi imádkozástól; emellett valóságos imádkozásnak is nevezik, amely ellentéte a látszatimádkozásnak, mert a látszólagos és testi imádkozás csupán üres szavak mormolása figyelem nélkül. Ezt csak az emberek előtt, csupán szájjal végzik, és nem valóságos. Ám a lelki és valódi ima szívbéli vágyakozás. Az első szenteskedővé tesz, és hamis magabiztosságot ad, a másik Isten szent és istenfélő gyermekévé tesz. Itt mégis különbséget kell tennünk, mert a külsődleges imádság háromféleképpen történhet. Először puszta engedelmességből, ahogy a papok és egyházi emberek énekelnek és olvasnak, és azok is, akik rájuk kirótt vezeklési vagy önként megfogadott imákat mondanak. Bennük az engedelmesség szinte a legjobb, és egy másik testi munkájához hasonlatos (az ilyen puszta engedelmességből történik, nem pénzért, dicséretért vagy dicsőségért). Oly kimondhatatlanul sok kegyelem van Isten igéjében, hogy ha csak áhítattal ejtjük is ki (engedelmességből), olyan gyümölcsöző ima lesz, hogy fájdalmat okoz az ördögnek. Másodsorban történhet engedelmesség nélkül vagy kényszeredetten és kedvetlenül, esetleg pénzért, dicséretért és dicsőségért. Az ilyen imát jobb lenne elhagyni, mégis elnyeri jutalmát, ám csupán múlandó vagyont és dicsőséget, ahogy Isten a szolgáját és nem a gyermekeit jutalmazza. Harmadsorban történhet a szív áhítatával, ahol a látszat igazsággá és SEMPER REFORMANDA a külsődlegesség lelkivé változik. Igen, a belső igazság felszínre tör, és külső fénnyel ragyog. Ám az nem lehetséges, hogy sokat beszéljen az, aki lelkileg és igazán imádkozik, mert a lélek, ha tudatára ébred annak, hogy mit beszél, és ha szavaira tekint és elgondolkodik, hagynia kell a szavakat maguktól szállni, és az értelmet kell követnie, vagy fordítva: az értelmet kell elhanyagolnia, és átgondolni a szavakat. Ezért az üyen szóbeli imádságok nem mások, mint a lélek felindulásai, amely az értelem és a szavakat diktáló kívánságok szerint gondolkodik. Ezért áll sok zsoltár felett ez a felirat és cím: Ad Victoriam, Ad Invitatorium, vagyis ugyanazok az imádságok, ha kevés szóból állnak is, mégis a szív felindulását jelzik, hogy az valami jóra gondol vagy vágyakozik. Vannak olyan zsoltárok is, amelyekben a szela szó (amely szünetet jelent) azért található, és aszerint olvassák őket vagy éneklik, hogy tudni lehessen azt, hogy ahol ez a szó előfordul az imában, ott meg kell állni, és csendben kell maradni, hogy a szavak értelmét végig tudjuk gondolni, és odáig engedjük szárnyalni a szavakat.” M Luther Márton: A Miatyánk német magyarázata (Bellák Erzsébet fordítása) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! HETI ÚTRAVALÓ „Krisztus Jézus megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet’.' (2Tim 1,10) Szentháromság ünnepe után a 16. héten az Útmutató reggeli s heti igéinek kulcsszava az örök élet. Pállal valljuk: „...akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk’.’ (Róm 14,8) És életünk el van rejtve Krisztusban, mert: „Ő az igaz Isten és az örök élet’.’ (íjn 5,20) Az Úr Jézus a benne reménykedők útja, élete, szentsége s igazsága. „Ahogyan az Atya feltámasztja és megeleveníti a halottakat, úgy a Fiú is megeleveníti azokat, akiket akar.” (Jn 5,21; LK) Ennek bizonysága Lázár feltámasztása. Ám a Mester ma is itt van, és most téged hív! „Bemutatkozásként” neked mondja az evangélium leghatalmasabb önkijelentését: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” Válaszod egybecsenghet Péter vallástételével (lásd Mt 16,16): „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus..!’ (Jn 11,25-27) „Szomjúhozik lelkem az élő Isten után.” (GyLK 704) „Mert ő szabadított meg minket, és ő (Isten) hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk!’ (2Tim 1,9) És ez most nyilvánvalóvá lett az ő emberré létele által (a páli megigazulástan folytatását lásd a heti igében). Figyelmeztet is: a kegyelem állapotában ne a bűnnek, hanem az igazságnak szolgáljunk. „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban’.’ (Róm 6,23) Pál a Lélektől kényszerítve végzi misszióját, bizonyságot téve az Isten kegyelmének evangéliumáról: „Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért’.’ (ApCsel 21,13) Jairus leányát Jézus isteni erejével kimondott igéjével támasztotta fel, amely ma is cselekvést, történést és öröklétet munkál a benne hívőkben: „Leányka, neked mondom, ébredj fel!" (Mk 5,41) Pál élete és szolgálata Isten dicsőségét hirdeti, s számára csak az fontos, hogy örökléte a halálban is Urában van elrejtve (lásd Kol 3,3): „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fii 1,21) S vele vallják a christianusok: „Krisztus él bennem.” (Gál 2,20) Elfogatásakor felragyog Jézus lényének dicsősége: ő nem e világból való - mindenkori követői hiszik és tudják ezt (lásd Jn 6,68-69). Elfogói kérdésére a názáreti Jézus kijelentette: „Én vagyok!’Önkijelentését hallva azok „visszatántorodtak, és a földre estek” (Jn 18,6), „hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon”. (Fii 2,10) Kicsoda Jézus? Megdicsőülésekor lett nyilvánvaló ez a kiválasztott tanúknak: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” (Mk 9,7) „Ezt Isten mondta, ehhez tartom magam, mert Krisztusban »lakozik az Istenségnek egész teljessége«! Rajta kívül nincs Isten, hogy megtalálhatnám, s hozzá juthatnék.” Vallhatod te is Luther Mártonnal, s kérheted: „Életem, Jézus, egyedül te töltsd be...” (EÉ 387,1)■ Garai András
