Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-08-11 / 32. szám
J J V i ■ I . • >' J r j ». • v . i ^ Evangélikus Élet »PRESBITERI« • - * 2013. augusztus 11. ► 13 MINDENNAPOK HITE Magamnak legjobb társa - én... (Lk 12,16-21) Hivatalos jelentések szerint egyre szaporodik azoknak a száma, akik nem keresik különösebben mások társaságát, hanem magányosan, maguknak, egyedül élnek. Városunkban, Stuttgartban tíz év alatt háromszorosára nőtt az egyszemélyes háztartások száma. Furcsa jelenség ez abban a világban, amely állítólag olyan nagy súlyt helyez a közösségre mint a társadalmi élet egyik meghatározó oszlopára. S az még csak súlyosbítaná a helyzetet, ha tudhatnánk, hogy ezekben a lakásokban hány elhagyott, magányos, kirekesztett, megvetett ember lakhat... Észak-németországi munkám idején felettesem igen furcsa esperes volt. Az egyik lelkészgyűlésen egy heves vitában kijelentette, hogy tulajdonképpen számára terhes mindenféle közösködés, mert „a legjobb társa magamnak én vagyok” Mondanom sem kell, milyen megütközést váltott ki ez a kijelentése egy olyan vezetőnek, akinek egyik legfőbb feladata pontosan az kellett volna legyen, hogy a rábízottakkal szoros közösségben éljen és végezze a munkáját... Ma Jézus egyik ismert példázatát vizsgáljuk meg, amelynek főszereplője szintén egy magának való ember. va tud érzékelni: „én bontom le magtáraimat, én építek nagyobbakat, én lelkemnek mondom, hogy nálam teljes biztonságban van, semmi meglepetés nem érhet”. Aki így gondolkozik, attól nem szabad és nem is lehet tárgyilagos megfontolást elvárni, mert teljesen csak személyes szempontok irányítják. Ő maga a mércéje annak, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ezt nevezi egocentrikus reakciónak a lélektan. Gazdag emberünktől hiába is várnánk, hogy akár megköszönje a termést, akár a mások javára való esetleges felhasználásáról elgondolkodjék. Nyilván leperegne róla az ilyenfajta intés: „Tiszteld az Urat a te marhádból, a te egész jövedelmed zsengéjéből’.’ (Péld 3,9; Károli-fordítás) És biztosan képtelen lenne figyelmet szentelni az ilyen rendelkezésnek: „Akinek pedig van miből élnie ezen a világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?” (íjn 3,17; Károli-fordítás) Gazdagunkat mindez hidegen hagyná, hiszen ő a sajátjával bánik, senki és semmi nem veszélyeztetheti. Nincs mitől félnie. Nem kell tekinhitelt adunk a bibliai teremtéstörténeteknek, akkor ezt maga a Teremtő is belátta, amikor első emberére, Ádámra tekintett. Ott volt körülötte az élettől duzzadó természet, fölötte a ragyogó égitestek, mellette a vizek, állatok és madarak. Ádám mégis árvának, magányosnak érezhette magát. Isten először az éden kertjének vigyázásával bízta meg őt, majd az állatok névvel való számbavételével. De ezek a feladatok nem szüntették meg Ádám egyedüllétét. Bár ma sokan gúnyolódnak Éva megteremtésének a Bibliában leírt körülményein, ez a leírás örvendező, boldogító riport akar lenni arról, hogy Isten Ádám egyedülvalóságát, magányát egy „hozzáillővel” szüntette meg. Ma ezt úgy mondhatnánk, hogy mi, emberek mindig is „félig kész” állapotban vagyunk, s ezzel a „fél” voltunkkal szinte kiáltunk egy „másik fél” után. Hogy kiegészüljünk. Kapcsolatokban, viszonyulásokban élünk nap mint nap, ezek határoznak meg bennünket. Mert közösségi lény az ember, annak minden előnyével és hátrányával. Magány ott alakulhat ki elsősorban, ahol egyegy ilyen „fél-kész” ember - bármilyen oknál fogva - határt, kerítést, faszáma, akiknek eszük ágában sincs, hogy ezekre gondoljanak. Sőt tolvajok módján lopják meg egyesek a saját országukat is, amikor vastag pénzeiket kövér kamatra adják oda külhoni spekulánsoknak. Példázatunk egocentrikus gazdagja nem valami távoli bibliai világban keresendő! Itt él ő közöttünk. És ő is hamis biztonságba ringatja magát, minden adóhivatali ellenőrzés elől eldugva a vagyonát. De nem csak az alapvető élelmezés biztosítását véli megoldottnak gazdagunk. Gondol ő a mindenkori ember legprimitívebb szükségletének kielégítésére is: „... tedd magad kényelembe (mondja magának)..., gyönyörködjél!" Igen, már a rómaiak is tudták, hogy mivel lehet az egyszerű átlagembert elszédíteni és megnyerni (panem et circenses): kenyérrel kell megtömni a száját, és cirkuszi szórakozást (ma wellnessről szeretünk beszélni!) kell biztosítani számára. S akkor azt tehetnek vele, amit akarnak a hatalmukkal visszaélők. Miközben kényelembe helyezi magát - ami telt gyomorral nem is olyan nehéz -, eszközöket, játékokat tálalnak neki, ezekkel könnyen el lehet terelni a figyelmét a komolyabb 1. Hamar feltűnik, hogy egyszemélyes példázat ez: senki más nem szerepel benne, csak a „gazdag ember”. Van persze Jézusnak más egyszemélyes példázata is, mint például a magvetőről szóló. Ebben a példázatban azonban az a különleges, hogy a gazdag egyedül magával „társalog”, mintegy párbeszédet próbál folytatni önmagával. „így gondolkozott magában” - írja Lukács. „Ezt mondom a lelkemnek” - mondja a gazdag. Úgy gondolhatja, hogy ha így jól eltársalog magával, akkor nem is kell senkinek köszönetét mondania a bő termésért. Meg sem kell osztania senkivel a termését, amelyet nyilván a saját szorgalma eredményének tekint, és csak a maga jólétének biztosítására szán. Ha nagyon tudományoskodni szeretnék, akkor azt kellene mondanom, hogy prototípusa ő az énközpontú, egocentrikus embernek. Olyan valaki tehát, akinek egész hozzáállása és viselkedése mutatja, hogy mindent kizárólag saját magára vonatkoztattettel lennie senkire. Az említett esperessel mondhatná: „Legjobb társa magamnak én vagyok...” így, gazdagon, megtelt új magtárakkal, bebiztosítottam mindenkitől függetlenül. S öntelten és magabiztosan saját magát értesíti is erről: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál.” Ki ne ismerne esetleg önmagára ebben a görbe tükörben? 2. Félreértés ne essék! Nem célja sem a példázatnak, sem ennek az írásnak, hogy rossz színben tüntesse föl az önhibájukon kívül egyedül maradiakat, magányosokat, kirekesztetteket! Az sem, hogy megvizsgálja, hogy miért olyan magas a nagyvárosokban a magányos emberek száma, szemben a vidéken lakókkal, akik kevésbé látszanak veszélyeztetettnek ebben a tekintetben. Inkább érdemes most teremtéstörténetünk egyik sarkalatos „melléküzenetére” gondolnunk: „Nem jó az embernek egyedül lenni...” Ha pedig lat von maga köré, és hovatovább igyekszik ennek értelmes voltát igazolni mások, sőt saját maga előtt is. Robinsont utánozni nem fizetődik ki, az egyedüllét hamar válhat magánnyá. Hamis pótlékot talál ki példázatunk gazdagja is: váratlanul nagy vagyoni gazdagságát és a vele való kizárólagos ügyködést tekinti mintegy a „partnerének” és egyedül ebben bízik. Nekiesik meglevő magtárának, szétrombolja, és különösebb tétovázás nélkül vág bele a nagyobb építésébe. És a „dialógus” tovább is folyik. Egészen addig, amíg sikerül meggyőznie a saját lelkét, önmagát. Önbizalma nem ismer határt, mindenre gondol: „Én lelkem..., egyél, igyál.. ” Bizony ennek az alapvető szükségletnek a hiányát a saját bőrén érzi ma is millió kortársunk. Megrémülünk, amikor halljuk, hogy világunkban hány gyermek nem éri meg az ötéves kort alultápláltság miatt. És hány gyermek nő fel anélkül, hogy valaha is jóllakhatott volna. Közben ugrásszerűen szaporodik a dúsgazdagok problémákról. Egészen pontosan úgy, ahogy példázatunk gazdagja gondolta. Legjobb társa magamnak én vagyok! Vajon az előbb említett esperes tőle tanulta volna ezt a furcsa kiszólást? De hát gazdagunk ebbe belebukott! 3. Határtalan szorgalmában és lelkendezésében egyvalamiről megfeledkezett a gazdag: hogy az emberi élet viszonyokban, kapcsolatokban teljesedik ki. Ezeket pedig normális és hasznos módon csak más emberekkel lehet teremteni. A kapcsolatokról azonban szó sincs a példázatban: nincs szó feleségről, gyermekekről, rokonokról, barátokról, gazdatársakról. No és mindennek a tetejébe nincs szó Istenről sem. Velük — úgy tűnik - nem is tartotta fontosnak a kapcsolattartást. Személyek helyett a tárgy lett a legfontosabb: a lerontott és megnagyobbított magtár. Ám tárgyakkal nem lehet érdemleges párbeszédet folytatni... De hogy a példázatban senki más személyről nincs szó, az talán arról is árulkodik, hogy gazdagunk a bő termés betakarítása, a régi magtár lebontása és az új felépítése idején annyira el lehetett foglalva, hogy rá se ért velük szóba állni, netán fontos kapcsolatot tartani. A tárgy körüli kizárólagos forgás előbb-utóbb magányossá teheti az embert. Mert soha nem ér rá. Nem ér rá ápolni a kapcsolatokat. Csak a magtár jár az eszében. Hány ilyen emberrel találkozunk, aki beleszerelmesedett valami tárgyba, ügybe, elképzelésbe, és mindenki másról teljesen megfeledkezett! Még az Istenről is. Ezzel a példázattal Jézus görbe tükröt tart elénk. Érdemes beletekinteni, mert életünk folyamán annyi tárgy, dolog köt le bennünket, hogy megfeledkezünk barátokról, rokonokról, gyerekekekről vagy szülőkről, házastársról. S egyszerre nőni kezd a magány, amelyet az első pillanatokban észre sem veszünk. Csak amikor megmerevedtek körülöttünk a falak, begubóztunk. De lehet, hogy addigra a természetes kapcsolatok megszakadtak, esetleg örökre visszahoz - hatatlanok. De nem így van ez Istennél, aki az élet és a halál Ura. Ő esetleg így gondolkodik: „Ha ez a gazdag kizárt is az életéből, én a halála fölött is rendelkezem. Ezzel a hatalmammal nem élek vissza. De kötelességem figyelmeztetni ezt a beképzelt gazdagot, hogy elvétette az életét. Amit ő a lelke biztosítására gondolt ki, egyből semmivé válhat, ha a lelkét visszaparancsolom: »Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?« Akiket elhanyagoltál, azok nem foglalkoznak veled, legfeljebb az örököseid verekszenek össze azon, amit te biztosítékul összekapartál. Csakhogy amit felhalmoztál, az most mutatja meg igazán, hogy mennyire rossz lapra tettél, amikor kizárólag vele foglalkoztál. Tudhattad volna a régi bölcseséget: »...mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.« (íTim 6,7) Vagyonod nem bánkódik utánad. Elhanyagolt embertársaid sem igen, hiszen te már életedben törölted őket. Marad az elhagyatottság, a felejtés...” Talán érdemes ezzel a vadul építkező emberrel szembeállítani egy másik embert Jézus egy másik példázatából. Aki bölcsen arra figyelt, amit Jézus annak érdekében mondott, hogy a normális élet sikerülhessen. Ez az ember erre építette föl a maga házát, így az biztos alapokra épült, s az életnek semmilyen vihara nem tudta összerombolni. Mert nem igaz, hogy a legjobb társa magamnak én vagyok. De magtáraim, bankbetétjeim, felhalmozott anyagi értékeim sem. Amíg időnk van, emberi kapcsolataink tartanak, védenek és erősítenek. Ezeket pedig ápolni, gondozni kell, mert nem állnak elő automatikusan. Mint ahogy Istent sem érdemes leírnunk s várnunk, amíg a legváratlanabb pillanatban szólít meg: „Bolond, még az éjjel elkérik tőled a lelkedet..!’ Talán bölcsebb a próféta tanácsára figyelni: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van!” (Ézs 55,6) Nehogy a legválságosabb pillanatban ránk szakadjon az ember-telen és Isten-telen örök magány. ■ Gémes István
