Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-08-04 / 31. szám

Evangélikus Élet

KULTÚRKÖRÖK

2013. augusztus 4. !► 7

Széli Kálmán tér. Kora reggel, indul az emberpiac, a lopott dolgok árusítása. Nyitnak a büfék, a könyvesbódék. A pusztuló, piszkos betonállomás mögött hajléktalanok kecmeregnek, néhányan az utcai fényképezőfülkében találtak menedéket. A szemeteskonténerek dugig tele vannak, a harmadik mellett üres ásványvizes palackok.

Mindenki siet a metróba. Az apró kocsma már hangos: hideg volt az éjszaka, fogy a pálinka és az unicum. Sok az idős ember, a botladozó férfi. A szegénység olyan nagy és mély, hogy nem lehet beszélni róla. Szegények, mint a törött kavics. Kemények a szenvedéstől, mint az eldobott kő. # * *

Bach-hét. Hallgatom a Bartók rádiót, az emlékezést a Deák téri nagytemplom sorozatára. A dicséret hangján szól, hogy tizennégy éve létezik, anyagi nehézségek ellenére is színvonalas. Talán ezért van, hogy telt ház előtt zajlanak a hangversenyek.

Johann Sebastian Bach

Megemlítettem mindig Kamp Salamon karnagy és a Lutheránia énekkar áldozatvállalását. Most a kantáták új és új rétege lepett meg, fölzengő ereje. A Du Friedefürst, Herr Jesu Christ indítása igazi remeklés, dallam és szöveg tökéletes egysége. Szinte versengnek a hangok: „Uram Jézus, béke Fejedelme, / Igaz ember és igaz Isten, / Halálban és életben / Hatalmas segítőnk vagy. / A te nevedben egyedül Atyádhoz kiáltunk.”

/. S. Bach evangéliumi művész volt, és beteljesítette küldetését: Isten dicsőségére alkotni. Szenvedő volt és fölemelő. Örök gyógyító. Üzenete átível évszázadokon, és ma is a legmodernebb szerző. A zene nyelvén felel kérdéseinkre, s ahogy Pilinszky írta: „Műveiben mintha Isten szívverését hallanánk.”

Üzenet. A család kérésére én is ott vagyok egy weboldalon. Boldog lehetek, sok új barát szegődik mellém. Olvasók és tisztelők. Régi, elveszettnek hitt ismerősök tűnnek föl a feledés homályából. De a jó mellett egyre szaporodnak a meghökkentő dolgok.

Tegnap késő este S. O. S. felhívást fedezek föl: „Ha magyar vagy, állj közénk!” Előző nap a magányosok klubja értesített, hogy beválogattak a vezetőségbe. Gondoltam, visszaüzenek, hogy hál’ Istennek, nem vagyok egyedül, aggódó emberek vesznek körül, de végül lemondtam szándékomról. Néhány óra múlva egy fenyegető sor: „Küszködj magányosan. Dögölj meg!” Ebben maradtunk. Ahogyan eddig is, teszem a dolgom, kínlódva és reménykedve.

# * #

Természetgyógyász. Nézem este a televíziót, a stúdió idős vendégét. A nyolcvannégy éves férfi a gyógyfüvek legnagyobb hazai mestere. Régi javasasszony őseiről beszél, apjáról, akit szintén több falu becsült tudásáért. Lassan mondja a neveket, ismerteti a Bükk lejtőin és a kertjében található egyszerű növényeket. Bármilyen hihetetlen, de pontosan adagolva csodákra képesek.

De nem csak ezekért érdemes kimozdulni, járni az erdőket, a mezőket, patakok mentén bolyongani. Apró szépségekért. „Hegyi zergevirág: olyan, mintha földi nap lenne. Gilisztaűző varádics: sűrű koszorúval a fején; havasi gerebcsin: lila fészket emel magának, várja a zúgó méheket... Campanula glomerata, Veronika officinalis: fürtökben ragyogó, lilásfehér szívvirágok” - mondja csendesen, és odavarázsol bennünket a homályban kanyargó ösvényekre.

* * #

Halott a járdán. Megyek a metróhoz, a kis utca végén a forró betonjárdán fekszik egy ember. Emlékszem, pár évvel ezelőtt valaki megállt, és megnézte: él-e? Tavaly két fiatal fa alá húzta a szétvetett lábbal, ájultan kinyúló férfit. Most teljes a közömbösség, van, aki rálép, van, aki próbálja arrébb rúgni, mások boszszankodnak, hogy miatta nem érték el a rozsdás szerelvényt. Ruhája rongyos, cipője lukas. Úgy hever az út mellett, mint eltaposott gyíkok a közeli parkban.

* * *

Iránytű. Böjté Csaba ferences szerzetest jó látni, jó hallgatni egyszerű és bölcs szavait. Régi följegyzéseimet olvasom, fotósorozatát nézem. Mint mindig, most is hét-nyolc gyerek veszi körbe: kettő az ölében, egy a

Jegyzetlapok

Napló, 2013

vállán, szép arcú kislány, nagy szemű fiúcska figyeli.

„Gyerekek között élek - mondja mosolyogva -, őket hallom egész nap. Nekik prédikálok, pontosan tudom, mikor unják a szövegemet. Ha előveszik a mobilokat, megindul az sms-küldés, akkor nem érintettem meg a szívüket.”

Mit tesz ilyenkor? És ha felnőttekkel találkozik? Nincsenek előre kigondolt válaszai, az élet fölülírja a hétköznapokat és az ünnepeket. „Nem a múlt idézése a feladatom - mondja a könyvbemutatón. - Istennek minden alkalommal meg kell születnie.”

Közösen idézzük meg a régi évszázadokat a jelen segítségével. A végén csendesedjünk el, forduljunk befelé, induljunk el a magunk pusztaságán a találkozás reményében.

# * &

Almok, tervek. Még szeretnék könyvet írni szülővárosomról, Vásárhelyről. A szegénységről és a kis csodákról. A máig nem szűnő félelemről, barátok árulásáról. Különös város: szent és átkozott. Körben hatalmas tanyavilággal, amelynek a nagyobb részét az ötvenes években elpusztították. Nyolc kilométerre a Holt- Tisza omló partjával, vén fűzfáival. A lemenő nap bearanyozza a tájat, a nagy égi galambdúcra: a holdra különös madarak szállnak.

* * *

Lopott kincsek. A tegnap esti társaságban az öreg festőtől érdekes dolgokat hallottam. Közel századik évéhez mindent látott, ami a távoli múltban történt. Most éppen a Sárospatakról elrabolt régi könyvekről mesélt.

1» tftitó jf

ÍSTFNNECé ES wv testament vm'anac

P-ROBHF/T A'C ES AP"5TOL0C áicalmcg unott iienc konyuei.

-MAíjVaR.'nTELVKF.

An^ra Eme Egyházi. 'Í-C-I.

t*6 *Vt mtft 1*

J yágre* Mafjtt i, Prof tirítoetz6Ut,crr.

VISOLBAN

»YOWTATTATOTT »AWTS*©Vfr BtllMT ALTAI.

A vizsolyi Biblia egy példányának címlapja

A vizsolyi Biblia első kiadása véletlenül maradt itthon. A könyvtárosok szinte könyörögtek az orosz katonának, hogy ezt az egyet ne vigyék el.

Nem akart megenyhülni, fölszállt a hosszú szerelvényre, és maga mellé, a nyirkos szalmára dobta az értékes kincset. Már indították a tehervonatot, mikor fölmutattak két pálinkásüveget. „Vodka! Vodka!” - kiabált az idős restaurátor.

És csodák csodája, Szergej megenyhült, gyorsan kikapta kezéből az üveget, sáros csizmájával pedig lerúgta a kopott kötetet. Sokáig kereste a kis csapat a töltés oldalán a kora alkonyaiban.

* * *

Érsekújvár. Öregek panaszkodnak: „Az új pap szlovák ember. Nem tud magyarul.” Dől belőlük a keserűség: egy-két mondatot értenek a a prédikációból. Többször elzavarták innen az asszonyokat: ha nem tetszik, menjenek el Magyarországra! És mindig hozzátették: harminc-negyven év múlva nem lesz itt magyar szó.

Sír az idős házaspár, el-elakad a hangjuk. „Talán igaz lesz a jóslat, az unokák már nem beszélik a nyelvünket.” Zokog tovább a fekete fejkendős mamika: amíg volt iskola, vidám gyerekek, a templomban magyar pap, addig a remény éltette őket. De most mindent elveszettnek hisznek. Hosszú csend után így búcsúzik: „Mágá nem tudja, milyen faajdalom ez!”

* * *

Statisztika. Szomorúan olvasom a rövid újsághírt: száz középiskolásból öt tudta, mit jelent karácsony és húsvét. Vallási ünnep: Jézus születése és föltámadása. A legtöbb azt hitte, hogy az egyik a karácsonyfa előtti ajándékozás, a másik meg azért van, mert a természet szép megújulását kölnivel kell köszönteni.

Milyen jó, hogy nem kérdezték a szülőket, a hangos tanárokat. Nem kértek egy Károli fordította Bibliát. Ehhez már csak az erdélyi prédikátor keserűsége hiányzik: a keresztények húsz százaléka vallásos. Tíz százaléka jár vasárnap templomba. (A többit csak megkeresztelték.)

Nem hiszek a kerek számoknak, a kinyilatkoztatásnak. És nem is csodálkozom. Miért lenne másképp? Ha kopott trikóban, strandpapucsban és rágógumival rontanak be a magyarok Isten házába, hangoskodnak Európa fővárosaiban. Az elmúlt ötven év ezt tette: a lélekrombolást. Talán őszintén szembe kellene nézni ezzel és újrakezdeni a krisztusi gyakorlatot.

* * #

Gyorsétterem. Új és tiszta, az Iparművészeti Múzeum közelében. Bő választék, ízes ételek; várakozom a barátomra. Mellettem három fiatalember, egyik sem több, mint harminc-harmincöt éves. Finom, drága

öltönyben beszélgetnek, talán ifjú bankárok lehetnek. Az új, feltörekvő vezető réteg. Kimértek, szakbarbárok, humortalanok.

„Tamás nem jön vissza. A második infarktus elviszi!” - mondja a magas szőke. Még néhány hónap, és ő lesz az elnök. Az arca rezzenéstelen, mozdulata gépies.

Mobillal a kezükben ebédelnek. Nem gonoszság van bennük, csak „egészséges” karrierizmus. Az öregek csak útban vannak, baj van velük. És félelem is megcsillan a szemükben, hogy elvesztik állásukat, s akkor megtervezett jövőjük - nagy ház, drága autó, amerikai utak, minden - összeomlik. * * *

Bara Margit 85. Nemrégiben a rádió és a televízió szép műsorokkal köszöntötte nagy színésznőnket. Kár, hogy nem láthattuk legalább kis időre, súlyos betegsége régóta nem engedi, hogy halljuk kedves szavait, idézze szülőföldjét, soha nem szűnő honvágyát a gyönyörű erdélyi tájak után. Megszokhatta, hiszen alaptalan és rosszindulatú vádak miatt csillagként fölsuhanó pályája kettétört. 1977-ben végleg visszavonult.

Bara Margit a Film Színház Muzsika 1968/41. számának címlapján

A közönség azonban megőrizte emlékezetében, és a magyar filmművészet aranykönyvében is ott vannak a Ház a sziklák alatt, a Pacsirta, az Aranysárkány feledhetetlen képei. A Bakaruhában fájó-szép búcsúja. A Hunyady Sándor novellájából 1957- ben készült filmdráma finom szövése remekmű. Darvas Iván játéka kivételes alakítás. Megcsodálhatjuk Bara Margit tiszta egyszerűségét, arca nemes szépségét, az alig látható rezdüléseket, öröm és bánat végtelen kifejezéseit. Kései elismerését - Kossuth-díj, Magyar Filmszemle életműdíja - a régi szerénységgel és boldogsággal vette át.

■ Fenyvesi Félix Lajos

Fegyvertelenül a keresztúton

Páskándi Géza emlékezete

Az első találkozást idézem: magas volt, vállig érő, sötét hajjal úgy nézett ki, mint a fiatal Rákóczi fejedelem. Arany ősz volt, 1974 októbere. Nemrégen települt át Magyarországra, hosszú vívódás után döntött úgy, hogy otthagyja a halálig szeretett Erdély földjét.

Páskándi Géza 1933-ban született Szatmárhegyen. A kolozsvári egyetemen jogot tanult; 1949-től különböző lapok munkatársa. 1957-ben börtönbe került a Nemzeti dal fölolvasásáért. 1963-tól könyvraktári munkás, majd a Kriterion Kiadó lektora.

Novellái, regényei, drámái, esszéi az avantgárd kísérleteit mutatják. Groteszk látásmódja még a gyerekeknek írt munkáiban is tetten érhető. Verseit legtöbbször megszámozta, így tulajdonképpen regénynek is értelmezhetjük őket: egy indulat, látomás leírásának.

Az igazi verseskötetet éppolyan izgalommal lehet olvasni, mint egy bűnügyi regényt. Abban a tettest fogják meg, a lírai gyűjteményekben a lélek legmélyét érjük tetten.

Nem tévedek, ha azt állítom: Páskándi Géza tápláló forrása a szatmárnémeti, a kolozsvári táj volt. Erdély nehéz történelme, a kisebbségi lét. Itt, Budapesten nem találta erős építőköveit, a magas izzást, gondolati tisztaságot nem tudta elérni. Egyedül

a drámái viaskodtak sikerrel, győzték le a mindent fölfaló idősárkányt.

Páskándi a létkérdéseket vizsgáló abszurd híve, hősei fegyvertelenül állnak sorsuk keresztútján, választani, dönteni nehezen tudnak, vagy nem is adatik meg nekik a döntés, ilyenkor a segítségül hívott Isten fejezi be a sebző történeteket.

A fiatalon elkezdett Erdélyi triptichont befejezte. Be is mutatták, nagy színházakban zengtek veretes, költői párbeszédei. A hármas forma főalakjai: Dávid Ferenc (Vendégség), Apáczai

Csere János (Tornyot választok), Péchi Simon (Szekértől elfutott lovak).

A Vendégség szerint 1578-ban Báthory Kristóf fejedelem meghívja Erdélybe Socini Fausto olasz származású unitáriust, akit Dávid Ferenc házába szállásolnak el, nyilván azért, hogy megfigyelje a vendéglátót.

A történelmi hűséghez nem ragaszkodott a szerző, elsősorban a humanista püspöknek, a hajlíthatatlan hitvallónak akart emléket állítani. A több mint negyven éve írt darab eleven és gondolatébresztő, mint a

legtöbb Páskándi-mű. Mai, zajos világunkban odafigyelhetünk Dávid Ferenc darab végi búcsúszavaira: „Megyek. De előbb befejezzük zsoltárainkat. A hallgatást. Engedjétek meg, hogy befejezzük Isten egyetlen zsoltárát: a hallgatást. (Socino felé.) Socino, énekeljük - a csendet!” Kissé csalódottan látom, hogy a Nemzeti Színház új vezetése is megfeledkezett a sokszínű krónikásról. Jeles írónk ez év májusában lett volna nyolcvanéves, és már 1995 óta nincs közöttünk. Páskándi Géza darabjai nem öncélú, céltalan játékok. Bölcs tudás, amely egyértelművé teszi üzenetét: „Az embernek külső-belső korlátáit leküzdve föl kell nőnie eszményeihez!” ■ - Fenyvesi -