Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-07-28 / 30. szám

Evangélikus Élet MOZAIK 2013. július 28. *• 13 Egymásra találnak a szívbetegek ► A pesthidegkúti evangélikus gyülekezet régóta aggódva figyelte lel­késze, Fodor Viktor harcát alattomos szívbetegségével. Nemrég örömmel hallhatta, hogy javulás tapasztalható: Viktor hangja erőtel­jesebb lett, jobban be tudja osztani a belélegzett levegőt, igehirdetés­kor szinte szárnyaltak a korábban néha akadozó mondatok. A túlélés­be vetett hitről, a gyógyulásért folytatott közös küzdelemről szól cik­künk, amelyet Széles László, a Veleszületett Szívbetegek Közhasznú Egyesületének elnöke küldött szerkesztőségünknek. A Gottsegen György Országos Kardio­lógiai Intézet (GOKI) illetékes orvos­csoportjának szervezésében 2010 nya­rán - mintegy felvilágosító jelleggel - edzésprogram indult a veleszületett szívbetegek számára. Ennek keretében az érintett betegeknek (köztük az egyesület későbbi alapítóinak) és csa­ládtagjaiknak lehetőségük nyílt arra, hogy megismerjék egymást, és a szak­értőktől válaszokat kapjanak min-' dennapos problémáikra. Az akkor még újdonságnak számí­tó program az első pillanattól nagy ér­deklődésnek örvendett. Hamar nyil­vánvalóvá vált, hogy a hosszú, kelle­mes beszélgetések mögött segítő szándék húzódik meg. Ezt követte a felismerés: létre kell hozni egy civil szervezetet, amely a kezdeményezés folytatója és összetartója is egyben. Hosszas tervezgetés következett, majd az országos kardiológiai inté­zet orvosainak javaslatára megalapí­tottuk a Veleszületett Szívbetegek Közhasznú Egyesületét. Ezek után nagy erőbedobással kezdtünk neki a szervezésnek. Az egyesület a veleszületett szív­betegek összetartását, lelki támoga­tását, társadalmi életbe való beil­leszkedésének elősegítését tűzte ki legfőbb céljául. A GOKl-ban 2012 szeptemberé­ben egy rövid dokumentumfilmet is forgattunk egyesületünkről, mely­ben betegek és kardiológusok fejtet­ték ki véleményüket a betegek társa­dalmi életbe való beilleszkedésének fontosságáról. Később elkészült hon­lapunk is, mely a www.egyszivdobba­­nas.hu címen érhető el. Tavaly sikeresen megtartottuk egyesületünk első találkozóját. A je­les alkalomnak Fodor Viktor beteg­társunk, evangélikus lelkész paróki­ája adott otthont. A találkozó csalá­diasán, oldott hangulatban telt. Az összejövetel alkalmával folytatott kellemes beszélgetésekből csakhamar kiderült, hogy a tagok életében mennyire fontos szerepe van a gyó­gyulásba, a túlélésbe vetett hitnek. Noha nem mindenki gyakorolja a vallását aktívan, majd mindenki egyetértett abban, hogy az ember számára létfontosságú a hit. Ez egy­fajta kapaszkodó betegségeink le­küzdéséhez, elviseléséhez, másrészt pedig „étel” gondoskodás a Lélek szá­mára, annak megerősödésére. Miután a találkozóra meghívott két kiváló orvos előadását meghall­gattuk, elfogyasztottuk a házigazda gondoskodó szeretetével készült fi­nom ebédet. Késő délutánig beszél­getett, ismerkedett a kis közösség, amely egyesületként itt, a nem hiva­talos közegben szilárdult meg igazán. Első nagyobb szabású, országos or­vos-beteg találkozónkat 2013 őszén tervezzük megtartani. Ezen három szakmai előadást hallgathatnak meg a meghívottak, valamint kötetlen beszélgetéseken vehetnek részt. Hely­színe a hűvösvölgyi Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon temp­loma lesz. Ennek létrejöttéért ezúton is köszönjük az evangélikus egyház és sorstársunk, Fodor Viktor evangé­likus lelkész támogatását! Reméljük, az előzőekhez hasonló­an ez a találkozó is sikeres lesz, az egyesület újabb tagokkal bővül, és új barátságok szövődnek. ■ Széles László Kórházi lelet, avagy a jobb lábam Mindenkinek van gyenge pontja. Az enyém bizonyosan a jobb lábam. Foly­ton éri valami: lehorzsolom, kificamí­tom, megcsípi egy darázs, ismeretlen eredetű dudorok és foltok nőnek raj­ta, kétszer el is tört. Már gondolkod­tam rajta, hogy le kellene cseréltetni, de hát össze vagyunk nőve. Mi több, jó szolgálatot is végez ez a láb. Mindig elvisz engem a megfelelő helyre. Ez a hely nemrég a kórház volt. Magamtól sose mentem volna arra, de a lábam odahúzott. Szabályos kalandba keveredtem. A végzősökhöz hasonlóan én is tablót készítettem magamnak a kórházi há­rom nap szereplőiről emlékbe. Ez a tabló az én kórházi „leletem” vagyis an­nak listája, mi mindent leltem benn. Hála Istennek a műtét előtti idő­ért, amikor nagyot pihenhettem egy szép tiszta ágyban. Hála Istennek a kórház szép kert­jéért, a csendes zugokért, ahol zavar­talanul figyelhettem a rigókat meg a mókusokat. Hála a fáradhatatlanul derűs, em­patikus nővérekért, akik mindig ké­szek voltak segíteni, ha kellett, és még egy-egy mosoly, jó szó is jutott tőlük az infúzió meg a lázmérő mellé. Hála a figyelmes konyhalányokért, akik a diétás ételeket is olyan szíve­sen szolgálták fel, hogy az ember el is felejtette, mi mindent nem ehet. Hála a csodás pszichológusi képes­ségekkel bíró betegszállító fiúnak, aki a huszonnegyedik szolgálati órájában az utolsóként szállított beteget - engem - is megnevettetett és ellazí­tott, míg a műtőbe értünk. Hála a biztatóan rám kacsintó alta­tónővérért, a becsületesen dolgozó or­vosokért, akik segítették a gyógyulá­somat, és még humorérzékük is volt. Hála a gyors és hatékony altatósze­rekért; jó, hogy ma már nem fejbe vágják műtét előtt az embert, mint a filmekben... Hála az ébredésért. Néha elfelej­tem, hogy ez mekkora csoda! Hála az infúziós állványért, amely­ről annyi jó játék jutott az eszembe - ezeket majd közelgő táborunkban fel tudjuk használni. Hála az ébren töltött éjszakáért: végre minden ismerősömnek jó lel­kiismerettel elmondhatom, hogy imádkoztam érte. Hála az egyetlen fáradt nővérért, aki nem mosolygott, de hihetetlenül gyorsan és ügyesen adott injekciót. Hála sokat beszélő szobatársam­nak, aki elterelte a figyelmemet az otthoniak miatti aggódásról. Hála az ablak alatt nőtt fáért, amelynek a lombja olyan szépen táncolt a szélben, hogy szabályosan el lehetett benne gyönyörködni, míg az ember nem tudott mozdulni. Hála a néniért, akinek kinyithattam a mosdó ajtaját, így hasznos lehettem. Ráadásul megláthattam azt is, milyen jó nekem másokhoz képest. Hála a gyógytornásznak, aki le tudta nekem fordítani a járókeret használatának fortélyát érthető nyelv­re: „Egy-két-hár) mint a keringő.” Hála a férjemnek, aki nem hagyott vagánykodni, hanem autóba ülte­tett, bevitt és hazahozott. Hála az itthoni ágyamért, amely - most tudom csak igazán, mennyire - kényelmes! Hála a barátokért, rokonokért, akik távollétemben helytálltak helyet­tem, és vigyáztak a csemetéimre, sőt egy kicsit el is kényeztették őket. Hála a jobb lábamért, amellyel Isten megint oda terelt, ahol mind­ezeket az ajándékokat elrejtette a szá­momra. ■ Füller Tímea Tolerancia az egyházban? A tolerancia ma pozitív hangzású fo­galom. Jó, ha toleránsak vagyunk. A Biblia azonban ezt így nem ismeri. Jahve nem toleráns! Nem tűri a ha­zugságot, az önzést, a képmutatást, még akkor sem, ha az a helyes isten­­tisztelet mellett fordul elő (lásd Ézs 1,13 és Ám 5,21-24). Jézus sem volt toleráns. Nemcsak az árusokat űzte ki a templomból, de nem viselte el a képmutatást sem, és világossá tette, hogy az ítélet napján zéró tolerancia lesz - sírás és fogcsi­­korgatás. Ez a mai korban, mikor em­beri jogokra hivatkozunk, nagyon el­lenszenves kijelentés. Az egyház is igyekszik a toleran­ciára. Fogadjuk el egymást a békes­ség kedvéért, csak semmi vita ne le­gyen, inkább hunyjunk szemet afö­lött, ami helytelen. Jézus nem volt toleráns. Élesen fo­galmazott, és követőit arra tanította, hogy szeressék embertársaikat, sőt el­lenségeiket - és ez sokkal nehezebb, mint a tolerancia. Isten nem toleráns. Ütötte-verte népét, mert szerette. Ha toleráns lett volna, a zsidó nép már ré­gen eltűnt volna a népek sokaságában. Én sem lehetek toleráns! Küzde­nem kell minden ellen, ami hazug, önző és képmutató. Nem tudok min­dent elfogadni úgy, ahogy van, csak azért, hogy békesség legyen. ■ Szilas Attila nyugalmazott evangélikus lelkész Avatás felsőfokon a Pázmányon Múlt pénteken két munkatársunk is átvehette diplomáját a Pázmány Pé­ter Katolikus Egyetemen. Kinyik Anita a Bölcsészettudo­mányi Kar esztétika szakán végzett; ez már a második diplomája a ma­gyar szakos oklevél után. Anita osz­tatlan képzésben tanult, ötéves egye­temi tanulmányait zárta le. Szerkesztőségi titkárunk péntek­től jogi doktor: dr. Bállá Mária. Gyakorlati idejét az Alkotmánybíró­ságon töltötte. Családjában a jogász­pálya iránti fogékonyság természetes: felmenői között többen is jogászok voltak, unokatestvére is jogi egyete­met végzett. N EvÉlet-infó Kinyik Anita, kezében frissen megszerzett bölcsészdiplomájával Dr. Bállá Mária átveszi diplomáját

Next

/
Oldalképek
Tartalom