Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-21 / 29. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. július 21. *• *3 Időről időre ellepik a világhálót a világvége-híradások, s azt hihetnénk, hogy ez korunk sajátja. Nincs így: jóval több mint fél évezrede esett meg hogy napra pontosan kiszámították a világvégét: 1533. október 19-én kellett volna bekövetkeznie. Az alábbi novella ebbe az időbe - nem mellesleg a reformáció korába - röpíti vissza az olvasót. Bálint, a magyar reformátor kitalált személy, ez a bizonyos világvége-prófécia azonban történelmileg hiteles. m k.l. Istenkeresés A ló duzzogva húzatta magát a tutaj után. Haragudott a révészre, mert már majdnem fenn volt az első két patája a kompon, mikor az végigvágott rajta az ostorral. Pedig a lelkész mellett volt még hely. Bezzeg mikor elindultak Wittenbergből, még nem sajnálta tőle Bálint a hídpénzt! Holott az Elba keskenyebb, sodra sem erősebb, mint itt, Frankfurtnál a Majnáé. Most meg sokallta érte a három haliért. A ló tévedett. Dehogy sajnálta Bálint, a frissen végzett teológus! Csak a fejében akarta a kusza gondolatokat szállá fonni a lomha folyón. Észre sem vette a tutaj után a vizet kapáló, duzzogó paripát. Mint ahogy a dómot sem, amint szürke záporral vigasztalja az áprilisi hajnal. Csak szomorúan bámulta a közömbös Majnát. A Kassáról jött kereskedő szavain töprengett, akivel a kocsmában hozta össze a véletlen. Elkeseredett. Hát apja azért hagyta életét Mohácson, hogy most egymás vérét ontsák amiatt, hogyan kell helyesen az Urat imádni? Na meg égetni, ölni, pénzért testvért, asszonyt eladni? Persze jól jön a templomrablás is, mert biztosabb kincs, mint a birtok. Azt el is lehet ásni. A lelkész szeme könnybe lábadt; gyengének érezte magát. Hogyan szóljon a szószékről, mikor néhány nagyúr hatalomért hitet és gazdát cserél? Többször is, ha megéri. Igaz, van választék: királyból is kettő. Meg egy nagy hatalmú szultán is, ha kell. Talán rosszul tette András úr, hogy tanulni küldte külhonba? Csak azért, mert elragadta a lantos prédikátor, akitől először hallott Lutherről strófázni meg a wittenbergi tételeit magyarázni? Bálint elszégyellte magát egy pillanatra, és gondolatban bocsánatot kért gyámjától. Igazságtalan volt a kérdés. Hiszen ki tanítana, s ki adna reményt, ha tudatlan szolgái lennének az Úrnak? Na meg bajnak ott van még Miska, akit nagybátyja vele küldött tanulni. Benne is csalódott. A fiú váratlanul mindent otthagyott, s idő előtt hazament prófétának népet riogatni. De csak azért, mert megvadította Michael Stiefel tavaly kiadott számtankönyve, amelyben ki van számítva a világvége idén 1533. október 19. napjára. Reggel nyolcra. Talán azért ilyen pontosan, nehogy valaki is lekésse... Mindez a bibliai szöveg számértékei alapján. Az Stiefelt nem zavarta, hogy nem ismerte sem a héber, sem a görög írást, nem is beszélve a kabbaláról. Miskának meg hiába idézte Bálint az írást: „Azt a napot és azt az órát nem tudja senki, még az ég angyalai sem...” Hát hogy jön ahhoz Stiefel, hogy okosabbnak higgye magát Mihály arkangyalnál? Bálint ezért vette útját Frankfurt felé: hogy tanácsot kérjen Bernhardtól, aki már régóta az itteni gyülekezetben hirdeti az igét. Most meg kiderült, hogy radikális útra terelte a nyáját, s a képrombolást Istennek tetsző dolognak vélte. Ezért is kezdték rögtön a dóm oltártábláin. Ezek után nem volt mit beszélni vele. Bálint biztos volt benne, hogy Luther szigorú, dorgáló levele már útban van Wittenbergből. Erről újra eszébe jutott Stiefel, az ártalmatlan, kósza agyú lelkész. Beszélik, micsoda szerencséje volt, hogy a reformátor megmentette a börtöntől. Ugyanis Jámbor Frigyes herceg le akarta csukatni. Nem a könyve miatt, hanem mert a pártfogóját és barátját, Luthert, aki parókiát is szerzett neki asszonyostul, Heródesnek titulálta. De csak azért, mert a wittenbergi reformátor nem akart előszót írni az apokalipszist beharangozó könyvéhez. Sőt ellenezte, hogy a makacs pásztor a szószékről hirdesse a világvégét. De már késő volt. Elterjedt a Hiób-hír. A nép ugyan megrémült, de vezeklés helyett sokan elkótyavetyélték a házat, telket, s minden bűnt, amely kellemes, buzgón űztek, ha már úgyis vége lesz a világnak. A termőföld meg vetetlen maradt. Egyesek végrendelkeztek. Stiefel maga is szétosztogatta drága könyveit; igaz, kétes érdem, mert mit csinál vele az ajándékozott? Azért mégsem volt olyan mosolyogtatóan ártalmatlan a tudós próféciája. Az akkor még a jövő titka volt, hogy egy paraszt majd az apokalipszis előestéjén kiirtja a családját, aztán magát is megöli, hogy első legyen a sorban. Egy hibbant nő meg puszta kézzel elkaparja a földet részeges férje sírjáról, hogy segítsen neki kimászni a gödörből, ha hívja a harsona... Stiefel életét is csak az mentette meg, hogy a herceg aztán mégis lecsukatta... * * * Bálint hirtelen megszédült. Érezte, ahogy rátör a rettegés; Krisztus tán elhagyja lagymatag hitéért?- Oldja el a lovát! Hisz már leér a lába! Összerezzent, váratlanul érte a révész ordítása. A lelkész csak most vette észre, hogy partot értek. Az eső is elállt, s a napsugarak előbújtak tócsát szárítani. A kiszállásnál az ifjú lelkész elköszönt, mire a révész csak sercintett egyet a vízbe. Erre a ló sem nyerített búcsút, csak egy illetlen hanggal jelezte megvetését. Később, mikor már megbékélve legelészett, Bálint egy jószívű fa alatt térdelt. A bükk azért vette fel már most a nyárra való lombját, hogy ha valaki templomnak nézi, meg ne ázzon. A lelkész a lomb alól kérte az Urat, fogja a kezét, le ne tévedjen a hozzá vezető útról. S ha netán megroggyan, emelje fel, ha méltónak tartja rá. Nem szóval szólt, csak a szíve formálta imává a könyörgést. Már dél felé járt, mire útra keltek. Bálint vidám szívvel könnyű zsoltárt nótázott, hisz Krisztus is kedveli a dalos kedvű hívőt. Lassanként a jóllakott paripán is erőt vett a derűlátás. Regensburgban biztos a kőhídon mennek át, s nem kell neki még a Dunát is átúszni. Hisz ki akar odahaza rozsdás patkóval a lábán legelni? * * * Sok víz lefolyt a Dunán, mióta Bálint maga mögött tudta a lovával. Mire megérkezett, már májusi szél borzolta a kócos bokrokat, s bazsarózsa bólogatott jó napot az arra járó vándornak. A romvár tornyáról eltűnt a gyászlobogó, mert már négy hete volt, hogy András úr a családi kriptába költözött. Azóta az öreg várnagy mindennap a szakállszárítóból leste, mikor tűnik fel Bálint úr az úton. Csak egyszer szunyókált el, akkor is arra riadt, hogy a hajdani szoknyás kisgyerek öleli, akinek kardot faragott a pogány ellen. Tíz percre rá már összecsődült a nép, és sokáig eltartott, míg az utolsó ujjongót is aludni nem küldte a bor. A lelkész - most kényszerű földesúr - nem csodálkozott, mikor megtudta: amidőn Miska először hirdette a közeli világvégét, kihallatszott a jajveszékelés a templomból. András úr nem húzatta deresre, csak elküldte a várból. Az apokalipszis másnapján visszajöhet a szószékhez. Még kábult volt Bálint az esti ünnepléstől, mikor szokatlan lármára ébredt. Dühösen lerohant az udvarra. A várnépség körében egy toprongyos alak szónokolt, társa, egy lánghajú némber időnként elrikkantott egy-egy halleluját. A próféta Bálintra pislogott, de folytatta:- Aztán megjön az Enoch és az Elias nevű tűzokádó szörny, akik elpusztítják az egész világot. Csak Strasbourg éli túl. Az lesz az új Jeruzsálem. Ez még az idén történik, az Úr 1533. esztendejében... Ez már túl sok volt Bálintnak. Intett két katonának, mire azok lefogták a szónokot.- Nem húzlak deresre, ahogy magyarnak járna. De hogy te se érj időre Strasbourgba, huszonötöt kapsz a talpadra istenkáromlásért - evvel otthagyta a meglepett népet. Rá egy órára kordéra tették a véres talpú mártírt, és a lompos asszony szitkozódva kitolta a várkapun. Bálint csurig töltötte a poharát, és felsóhajtott:- Uram, milyen nagy is a te állatkerted! Egy hajtásra lehúzta a bort. A kordé már nem nyikorgott a távolból, és lassan a próféta káromkodását is elnyelte a szél. ■ Kisslaki László Kettős elhivatottsággal, III. Válogatás somogy-zalai evangélikus lelkészek irodalmi munkáiból: Sárkány András Tibor-----------------------------------------t— THESAURUS ► A somogy-zalai lelkész alkotók pályáját bemutató közleménysorozat harmadik írását adjuk közre rovatunkban. Kutas Kálmán, majd Jakus Imre után Sárkány András Tibor pályáját ismertetjük. Rovatgazda: Kovács Eleonóra Sárkány András Tibor 1916. szeptember 16-án született Budapesten. Apja, Sárkány (Brusznyitzky) Pál iskolaigazgató volt Kecskeméten. Édesanyja, Nagy Emma református lelkészcsaládból származott. Gyermekéveit András Tibor Kecskeméten töltötte két korán elhunyt leánytestvérét követő bátyja és húga testvéri közösségében. A kecskeméti Gróf Tisza István Református Reálgimnáziumban érettségizett. A teológiát Sopronban végezte apai nagyszülei lelki-anyagi támogatásával. Raffay Sándor püspök avatta lelkésszé 1938. február 9-én a budapesti Deák téri templomban. Az alföldi Szentetornyán, Szentesen és Tiszaföldváron volt segédlelkész, majd 1942. november í-jétől 1946. március 18-ig tábori lelkészként szolgált különböző állomáshelyeken, közöttük orosz harctereken is. Az orosz frontról hazatérve Szegedre, majd Újvidékre vezényelték, katonakórházi lelkészi szolgálatot teljesített. Itt ismerkedett meg Runity Ivánkával, akivel Kecskeméten 1944 márciusában házasságot kötöttek. A lelkész főhadnagy a visszavonuló csapatokkal és ifjú hitvesével Németországba került. A bajorországi Ingolstadtban - bombatámadások közepette - született Krisztina lányuk 1944 decemberében. A család a háború befejezése után - sok megpróbáltatást átélve -1946 márciusában visszatért Kecskemétre, a bizonytalanba. Ott, idegen családnál kapott szálláshelyen született meg András fiuk 1946 májusában, mert a szülői ház szovjet katonák lakhelye volt. A tábori lelkészség megszűnése után segédlelkész lett Kiskőrösön, majd 1948. február í-jétől parókus lelkész Őriszentpéteren. Öt évet (1948- 1953) töltött a vasfüggöny melletti határsávban, a kitelepítések miatt egyre fogyó gyülekezetben. Az Őrség vándoraként járta a falvakat, mert gyülekezetét a helyben lakó híveken kívül tizenegy szórványfalu evangélikusai alkották. Isten segítségével megoldhatatlannak látszó feladatokon jutott túl ezekben a nehéz években. Az akkori társadalmi viszonyok, a vallásellenesség ugyanis még az általánosan ismertnél is erősebben érvényesült a hármas határ közelében élő, hitüket nyíltan megváltó hívekkel szemben. Különösen egy szerb származású papfeleséget nem néztek jó szemmel a jugoszláv határ mellett. Befelé fordulással, a jó szándékú emberek egymásba kapaszkodásával lehetett ezt az időszakot túlélni. Az őrségi faluból 1953 februárjában a Veszprém megyei Kerta gyülekezete hívta meg lelkészéül Sárkány András Tibort, feleségét pedig kántorának választotta. A komfortosabb körülmények nemcsak a családja számára biztosítottak a korábbiaknál jobb feltételeket, hanem a gyülekezetben végzett szolgálata számára is. Az itt töltött tizenhat esztendő alatt (1953-1969) a lelki építkezésen túl a kiskamondi filia düledező temploma helyett új, világos lelki otthont építtetett 1967-ben. A Kertán töltött évek során szabadabbá, kiteljesedettebbé váltak emberi kapcsolatai. A dimbes-dombos Őrség után a Kisalföld pereme, az itteni táj kissé „hazatérést” jelentett az Alföldön nevelkedett lelkész számára. Ám nagyobb hatást mégis a Dunántúlt jellemző tájjegyek gyakoroltak rá. Élményvilága gazdagodott, s ez irodalmi munkáiban is megmutatkozott. Már ifjúkorában is tollforgató volt, de költői munkássága élete delén Kertán fordult a legtermékenyebbre. Családi, alkalmi, elmélkedő és tájversei mellett jelentős helyen szerepelnek istenkereső és a papi szolgálatról írt versei, valamint prédikációi és imádságai. Már nem csak magának írt, egyre többször meg is jelentek alkotásai. Sokat publikált az Evangélikus Életben, és írásai olvashatók voltak a korabeli Evangélikus naptárakban is. Pusztaszentlászló volt utolsó szolgálati helye (1969-1981). A kis zalai falu, „a festői szépségű zalai táj egyik gyöngyszeme” - részben helyi adottságai, részben a társadalmi visza-f. nyokban bekövetkezett változások eredményeként - minden korábbinál magasabb életminőséget nyújtott számára. Onnan alapítottak családot gyermekei, míg ő békésen készült a nyug-' díjas évekre. Házat is épített a templom közelében. De az Úr másképpen rendelkezett: 1980 karácsonyán magához szólította harmincnyolc éven át hűséges társát, szeretett feleségét. Egyedül maradt. Kereste a helyét, v 1981-ben, negyvenhárom évi szolgálat után nyugállományba vonult. Hátralévő éveit Pécsett töltötte második feleségével 1990. november 12-én bekövetkezett haláláig. Versei, prózai írásai és fordításcfT nyomtatásban az Evangélikus Életen és az Evangélikus naptáron kívül a Somvirágban, az evangélikus lelkészek szépírásaiból 1966-ban megjelentetett - finn és német nyelven is kiadott - gyűjteményes kiadványban olvashatók. írásai ma is élményt nyújtanak az olvasónak gondolati gazdagságukkal és változatos formai megoldásaikkal. Kéziratban maradt írásait vaskos családi gyűjtemény őrzi nemrég eE hunyt lánya, Fürjesné Sárkány Krisztina gondos összeállításában. Tőle származik az alábbi idézet: „Élete és szolgálata nehéz gondjait hittel hordozta, és mindig tudott szépet álmodni.” ■ Dr. Jani János EVANGÉLIKUSÉLET.HU