Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-21 / 29. szám
ÉLŐ VÍZ Evangélikus Élet 2013. július 21. !► 11 Párbeszédes igehirdetés ► Pécsett régi hagyományt támasztott fel július 14-én Ócsai Zoltán és Németh Zoltán evangélikus lelkész, amikor íMóz 3,20-24 alapján tartott igehirdetésükben ketten beszélték el a paradicsomból történő kiűzetés drámai történetét. Az istentiszteletet a Magyar Rádió is közvetítette, ezzel hallgatók ezrei ismerhették meg a régi prédikációs rendet, a párbeszédes igehirdetést. Szövegét az alábbiakban - terjedelmi okokból némileg rövidítve - közöljük. Ádámot és Évát, az embert látjuk közvetlenül az édenből való kiűzetés után. A különböző képi ábrázolások közös motívuma, hogy az emberpár, illetve egyikük eltakarja arcát, lehorgasztja a fejét, kifejezve ezzel a fájdalmat, keserűséget, reménytelenséget. (...) A názáreti Jézus egyik legszebb mondata egy ijesztő, félelmet keltő szöveg szövetébe illeszkedik bele. Jézus az utolsó idők megpróbáltatásairól beszél, a félelemről, amelynek következtében az emberek összegörnyednek, eltakarják arcukat, lehorgasztják a fejüket. És akkor hangzik el a mondat: „...egyenesedj etek fel, és emeljétek fel a fejeteket.." Azt gondolom, Jézusnak ez a mondata és végső soron ő maga a lehorgasztott fejű kezdet ellenpólusa. Különös ívet, a felemelkedés ívét rajzolja elénk a Biblia. Megmutatja, hogyan és honnan indulunk. Kitaszítva. A földre vetve. Ha születésünk pillanatában azonnal nem emelnének fel és nem ölelnének át bennünket, akkor mindjárt születésünk napja egyben halálunk órája is lehetne. De felemeltek. Megöleltek. Nem hagytak sorsunkra minket. Ahogy az Felemelt fejjel édenből kitaszított Ádámot és Évát sem hagyta sorsára az Isten. (...) A nyolcvanas évek végén, még a rendszerváltás előtt történt, hogy sok másik korombeli fiúval együtt katonai sorozásra hívtak be. Az éjszakát is ott kellett tölteni. Egy ajtó előtt kellett sorakoznunk, a cipőnk orrával a járólapok közötti réshez igazodva egyenes vonalban. Percekig várakoztunk így, az ajtón felirat, egyetlen szó: „Sorozóbizottság”. Az ajtó egy idő után kivágódott, és egy szigorú tiszt lépett elő határozottan és ingerülten. Másnap reggel ugyanígy kezdődött minden, cipők orrával a réshez igazodva, egyenes vonalban az ajtó előtt. Egyszer csak azt vettük észre, hogy valaki közöttünk kuncogni kezd. Aztán egyre többen csatlakoztak a derültséghez. Egyikünk az ajtóra mutatott. Akkor vettük észre mindannyian, hogy valaki - talán az éj leple alatt - néhány ponttal és egy ékezettel kiegészítve átírta az ajtón olvasható feliratot, és a sorozóbizottságból reggelre sörözőbizottság lett. Csak ennyi történt, semmi több. Mégis abban a pillanatban minden megváltozott. Elveszítette minden szorongást keltő hatását a helyzet, amelyben voltunk, a rideg folyosó, az egyenes vonal, de még a nem sokkal ezután az ajtón kilépő tiszt határozottsága és ingerültsége is. Nem történt semmi, mégis minden megváltozott. Derű és szabadság érzése töltött el minket. Elég volt hozzá négy apró pont és egy ékezet. Amikor a megváltás szó elhangzik, nekem mindig ez az élmény jut eszembe. A názáreti Jézus eljött, és látszólag nem változtatott meg semmit. Nem törte meg a nagyok hatalmát, nem állt az elnyomottak élére, nem adott nekünk halhatatlanságot, és nem mutatott az édenbe vezető titkos bejáratot. Nem törölte el és cserélte le a régi szavakat, mégis új tartalmat és értelmet adott mindennek. Felülírta a valóságot. Megnyitotta felettünk az eget. Nekünk, az édenből kivetetteknek, akiknek élete a föld porához tapad, lehetővé tette, hogy az ég vonzásának engedve felegyenesedjünk, és felemeljük a fejünket. Hogy az élet gyakran rideg folyosóin céltalanul bolyongva vagy a szigorú vonalakhoz igazodva váratlanul és újra meg újra a derű és szabadság érzése tölthessen el minket. ■ Németh Zoltán Kiűzetés Ez mindannyiunk története. Tévedés lenne azt gondolni, hogy egy olyan régi történet, amely csak egyszer régen történt meg, akkor sem velünk. Az pedig különös igazságtalansága az életnek, hogy mi e régi történet miatt szenvedünk. A hiány, a veszteség mindannyiunk élménye. Életünk sok-sok eseménye lehet kiűzetés számunkra, amikor minden megváltozik, amikor szétválik az előtte és az utána, amikor azt éljük meg, hogy ezentúl már semmi nem lesz olyan, mint eddig volt. Amikor elkezdtük a várva várt iskolát, néhány héttel később vágyakozva néztük az udvaron játszó óvodásokat: milyen könnyű nekik! Minden egyes ballagás valami nagynagy világvége-hangulatot is jelentett, de így nézhetünk az első szerelemre, a házasságra vagy éppen a válásra. Semmi nem az már, mint előtte volt, minden megváltozott. Egy barátság, egy közösség szétbomlása is ilyen érzéseket vált ki belőlünk. Tegnap még volt, még működött, most egyik pillanatról a másikra széthullott. Tegnap még értettük egymás nyelvét, ma már vádaskodunk. Megjelent köztünk a bűn, a te bűnöd vagy az én bűnöm, most már végül is mindegy, a mi bűnünk lett, mert minket szakított szét. így a bűnünk előtti állapot mindannyiunk számára az édent jelentette. (...) Talán a legfájdalmasabban és a legvalóságosabban a gyászban éljük meg mindezt. Egy szeretett ember elvesztése tényleg azt jelenti, hogy kiűzettünk a paradicsomból. (...) Lángpallossal álló angyalok vagy hatalmas lakatok vagy egy nagy függöny, mely a szentek szentjét takarja szemünk elől - végeredményben ugyanaz, mint a letépett naptárlap: nem lehet már visszaragasztani. Mint a kimondott szó, melyet nem lehet visszaszívni. Tudjuk, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul kiűzettünk. De mintha ez a lehetetlenség nemcsak tapasztalatunk, hanem hitünk egyik legfőbb tétele is lenne. De amikor Jézus azt mondja, hogy az Isten országa közöttetek van, akkor vajon miről beszél? Amikor a sürgő-forgó Mártának azt mondja, hogy Mária, aki a lábánál ülve őt hallgatja, a jobbik részt választotta, akkor vajon miről beszél? A négyezer ember egyszerűen elfogadta kezéből az ételt, de a nagy vacsora példázatában lévők épp munkájukra hivatkozva mondják le a meghívást, mint Márta. Dolguk van! Olyannyira megigézett minket az édenbe való visszajutás lehetetlensége, hogy magának Jézusnak sem hiszünk, amikor hív. Amikor Jézus a vízen járt, akkor Péternek is megadta ezt a lehetőséget, egészen addig, míg az nem gondolt ennek az egésznek a lehetetlenségére. Ugyanilyen hitetlenkedve, félmosollyal vagy legyintve fogadjuk Jézus szavát a bűnbocsánatról, a kegyelemről, az újrakezdésről, a vele való közösségről, a bűntelenségről - hisz ez lehetetlen. Talán azért van mindez így, mert nemcsak mi lettünk kiűzetve az édenből, hanem mi űztük ki az édent a jelenből, mi száműztük a múltba, nosztalgiába. Ezért mindig csak visszafelé tudunk gondolni rá, mindig vissza akarunk menni, nem pedig előre. De úgy is lehet fogalmazni, hogy a tegnap megélt hiány egy másik értelemben mára édenné vált. Amit tegnap átéltünk, arról csak ma látom, hogy jó volt, talán túl későn. Akkor döbbenek rá, hogy mi volt, amikor már kívül vagyok. A gyerekkori szegénység, a falu sivársága vagy épp apám szigora mára vágyott távolságba kerültek. Akkor még nem is tudtam, hogy az édenben vagyok. Mint ahogy most sem sejtem, sőt el sem hiszem, hogy bizonyos értelemben a mai nap is éden. Ahogyan itt ülünk, énekelünk, akik itt vagyunk, éden, legalábbis a holnap veszteségeihez képest. De abban az értelemben is, hogy ma a holnap elkövetendő bűn előtt vagyunk még. Ma még nem tettem meg, amit holnap talán meg fogok tenni. A jelen a holnap édene. Nézd gyerekeidet, hogy játszanak, nézd az óvónőt, aki téged is nevel, nézd öreg édesanyádat, milyen szép, nézd betegeidet, ahogy utolsó erejüket is összeszedve gondoskodnak rólad, horgolnak vagy sütnek neked, pénzüket kuporgatva adnak neked, vagy akár még aratnak is, ha kell. És nézd ezt a gyülekezetét, és bármily furcsa, nézd ezt a világot minden hiányosságával együtt, ez éden, a holnap édene! ■ Ócsai Zoltán Élő vizet ígér Nyári hőségben különösen törekednünk kell arra, hogy bőségesen vegyünk magunkhoz folyadékot. Bizony, még a Bibliában is szó van szomjúságról, a kiszáradás veszélyéről és arról, hogy eleget kell inni. Persze mondanom sem kell, hogy ennek metaforikus tartalma is van. János evangéliumának 4. részében olvasunk Jézus és a samáriai asszony találkozásáról egy kútnkl. „Szomjas vagyok és fáradt...’.’- ez jellemzi Jézust. Ezért inni kér az asszonytól. Az ártalmatlannak tűnő kéréssel Jézus háromszoros határátlépésének lehetünk tanúi. Akitől segítséget kér, az ugyanis először is samáriai, másodszor nő, harmadszor feslett életű. Nem nehéz kitalálni, hogy az asszony miért déltájban, szieszta idején megy vízért. Nyilván azért, hogy ne találkozzon senkivel. így most csak a nap tüzel rá, úgy viszont a szégyen égetné. Napról napra így tesz, megszokta már ezt az utat, ezt az életet, ezt a sorsot. Figyeljük akkor Jézus módszerét. Úgy olvassuk, hogy Jézus leült a forrásnál. Ez pedig - túl a fáradtságon, mert bizony még Jézus is lehetett elcsigázott - az állandóságot és a stabilitást jelenti. Nem fél lábon állva, sietősen mond valamit. József Attila nem véletlenül írja: „Ülj le közénk és mesélj” (Thomas Mann üdvözlése). Gyakorló apaként ismerem azt az érzést, amikor odaülhetek egy gyerek ágya szélére, aki várja a mesét. Vannak olyan nagyszívű emberek, akik oda tudnak ülni a hajléktalanok mellé is az aluljáróban, így is közösséget vállalva velük. Vagy eszembe jut egy evangélikus ifjúsági ének: „Telepedj mellém, Istenem...” Az így kezdeményező és az asszony-HETI ÚTRAVALÓ „Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság igazság és egyenesség’.’ (Ef 5,8-9) Szentháromság ünnepe után a 8. héten az Útmutató reggeli és heti igéiben Isten a sötétségből világosságra hív, hogy a világosság gyermekeiként éljünk. Pál kijelenti: „...világosság vagytok az Úrban..” (Ef 5,8a) Szeretet által leszünk« Isten gyermekeivé, akik Jézus Krisztus szeretetével szeretnek, aki mennyei Atyja újjáteremtő szeretetének tanúja e világban. És „a mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta” (GyLK 759,7) „Az Isten szeretet: és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (íjn 4,16; LK) Csak ha Jézus - a világ világossága - él bennünk, akkor érvényes reánk is az ő kijelentése: „Ti vagytok a világ világossága’.’Ez követőinek küldetése: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat’.’ (Mt 5,14.16) És zeng a riadó: „Ébredjfel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus!’ (Ef 5,14) A hit és a cselekedetek viszonyában Jakab nézete: „Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül’.’ (Jak 2,26) S ismerhetjük a páli megigazulástant is: kegyelemből van üdvösségünk hit által, nem cse-*lekedetekért. Ám a jó cselekedeteket Isten előre elkészítette, hogy azok szerint éljenek a világosság gyermekei (lásd Ef 2,8-10). Luther véleménye: „Nem Istennek van szüksége jó cselekedeteinkre, hanem a felebarátainknak. A hit egyedül Istent illetheti. Ebből születik a cselekedet, mellyel felebarátainknak szolgálunk.” Pál tanácsa a világosság gyermekeinek: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz... a világosságnak a sötétséghez?” (2Kor* 6,14) Kérjünk mennyei bölcsességet, mert „afelülről való bölcsesség... jó gyümölcsökkel teljes... Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek’.’ (Jak 3,17-18) így örömmondó békekövetek leszünk. Jézus követői világítótornyok, mert befogadták az életükbe, s ő ragyog át rajtuk, ezért sokan láthatják a világosságot. „Ha tehát az egész tested világos..., akkor olyan világos lesz az egész, mint amikor a lámpás megvilágít téged a fényévelT (Lk 11,36) Jézus nem rejtette véka alá szavait: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam..., titokban nem beszéltem semmit!' (Jn 18,20) Fogságából kéri Pál: „...félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően!’ Tudván, hogy gyermekeit Lelke által vezérli Isten, akik ragyognak, „mint csillagok a világban”, ha Jézusra, az élet igéjére figyelnek. Érette kész a mártíromságra is, és kéri: „...örüljetek velem együtt’.’ (Fii 2,12-18) Valljuk reformátorunkkal s vele: „Már megyek békén, örömmel, / / Ezt Jézus Krisztus végzi el, //Őt adtad világosságul / A világnak, / Hogy ő legyen megváltott népednek / Vígsága dicsősége!” (EÉ 500) ■ Garai András ra időt szánó Jézus aztán rátapint életének válságára. Olvasóként betekintést nyerhetünk az asszony magánéleti krízisébe: öt férje volt már, és akivel most együtt él, az nem a férje. Ez a sors kísérte és kísértette őt. *. Jézus az élő vizet ígéri, amely a képekben gazdag keleti nyelvben elsősorban a forrást jelenti. Itt azonban további meglepetést tartogat Jézus: ő nem egyszerűen valami titkos forrásvizet ismer, hanem annál sokkal többet tud nyújtani. Az élő víz a Szentlélek ajándéka. Aki a forrásból iszik, az megszomjazik újra. Ha nem iszik eleget, könnyen kiszárad. Ám aki a Lélek ajándékát kapja, az nem szomjazik meg soha, sőt másokat is felüdíü- A Biblia archaikus nyelvén szólva: belsejéből élő víznek forrásai fakadnak. Nevezhetjük ezt újjászületésnek, megtérésnek. Ez történik a samáriai asszonnyal is a Jézussal való találkozás nyomán. Aki - lássatok csodát - mégiscsak megszabadulhat múltjának terhétől, átlépheti saját árnyékát. Hogy miként? Úgy, ahogy egy kisgyerektől hallottam egyszer, aki így szólt édesanyjához: „Vegyél le az árnyékomról!” vagyis azt kérte: „Emelj föl!” Az újjászületés ezt is jelenti: Jézus lehajol hozzánk. Aztán fölemel. Levesz az árnyékunkról. Magasba emel. Ott, a magasban aztán igazán átélhetem a határtalanság érzését. Újjászülethetek, Isten által irányított, élő vízzel megáldott ember lehetek, akit Jézus levett az árnyékáról, és fölemelt. Aki megtapasztalja a megtérés örömét. ■ Fabiny Tamás Elhangzott a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorának július 7-i adásában 1
