Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-22 / 51-52. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2013. december 22-29. ► 5 Hozzatok szavakat! Nagyon megérintett az advent 1. vasárnapi igehirdetési alapige. Elképzeltem a szavak karácsonyát. Az adventi kalendáriumot, amelynek zsebeiből csokoládé vagy játék helyett mindennap egyetlen szó bújik elő. Még csak nem is egy idézet, egy szép vagy bölcs gondolat. (Lassan azok is tömegcikké válnak, főleg karácsonykor.) Csak egyetlen szó. Szenteste pedig mindenkinek egyetlen szót adnánk ajándékba, mindenkinek mást, miután félrevonultunk, és kitaláltuk, hogy családtagjaink, barátaink közül kinek melyik szó lenne a legmegfelelőbb. És vajon kitől milyen szót kapnánk mi magunk? Ünnepek múltán nem az ajándékokat rendezgetnénk, hanem kiterítenénk magunk elé a kapott szavakat. Mit üzennek nekünk? Mit mondanak rólunk? Egymás előtt is kiteríthetjük kártyáinkat, és játszhatunk karácsony- vagy szilvesztereste a kapott szavakkal. Játszhatunk a szavakkal párkeresőt. Csak a játék kedvéért csereberélőst: ki milyen kapott szót cserélne el valakivel egy másik szóra? Valamilyen memóriajátékot is kitalálhatnánk, vagy egy nemszeretem szóval játszhatnánk Fekete Pétert. Amikor e sorokat írom, még advent eleje van. A fiunk reggel lelkesen ugrik ki az ágyából, és szalad az • adventi kalendáriumhoz. A feleségem felolvassa hangosan a gyülekezetnek készített felnőtt adventi naptárból az aznapi idézetet és a hozzá tartozó lelkiségi feladatot. Én a szavak kalendáriumán gondolkodom. Huszonnégy szó. Mi kerüljön bele, mi maradjon ki belőle? A derűt beletenném. A megrendülést is. És a lemondást is biztosan. Derű Kedvenc szavam. Nem felszínes, népszerű, hivalkodó és harsány, mint az öröm vagy a vidámság. Sokkal mélyebbről fakad, sokkal többet mond, és sokkal időtállóbb. Nem a pillanatnyi hangulattól függ, hanem a szív tartós állapotától. Ezért az öröm és a vidámság számára kedvezőtlen életkörülmények között is létezik. A földi pokolban is kivirágzik. Súlyos betegségben is megőrizhető. Leginkább az öregeké, rájuk jellemző. Nem múlik el az ifjúsággal, sőt! Az idő múlásával egyre tisztább fénnyel ragyog. Az arcot vizsgálva a szemben és a száj sarkainál látható. Egészen különös finom, halvány mosoly, illetve nem szúrós, de eleven fényű tekintet formájában. Az arcnak az állandó huncutság kifejezését kölcsönzi. A derű csak Istenben gyökerezhet, mert nyilvánvaló, hogy a látható, anyagi világ gyűrűinél, valamint az egyes ember sorsának kellemes és kellemetlen történéseiből képződő felszínénél mélyebbről ered. A derű az egyeben bizonyítéka Isten létezésének, és az egyetlen hiteles megnyilvánulása a hitnek. Ha Istent keresed, olyan helyet keress, olyan embert, olyan közösséget, ahol érezhető a derű. így sem ígérhetem, hogy rátalálsz Istenre, de ott, ahol nincs derű, biztosan nem. (Hóseás 14,3 nyomán) Megrendültség Miért fontos ez? Éppen itt, második helyen? Mert azt gondolom, minden attól függ, hogy meg tudunk-e rendülni. Megérint-e minket valami? Szíven talál-e? Adventben azt szeretem a legjobban, hogy érződik az embereken, hogy szeretnének megrendülni. Érződik a megrendülés utáni vágy. Az érintődés igénye. A szíventaláltság utáni sóvárgás. Szerintem ezért kerülnek ilyenkor jobban a figyelem előterébe a hajléktalanok, az árvák és általában a megrendítő sorsú embertársaink, mert akiket nem akarunk látni egész éven át, azokat hirtelen keresni kezdjük, hogy segítségükkel megrendülhessünk. Nem elegendő magyarázat erre az egész éves közönyünk miatt érzett bűntudat és az annak okán gyakorolt kompenzáció. Ha nem rólunk lenne szó, decemberben is közönyösek maradnánk. De rólunk van szó. Érezzük, hogy ezt az ünnepet nem lehet megrendültség nélkül megcsinálni. Mondhatnám: „megúszni". Meg lehet, de nincs értelme. A hajléktalanok és árvák éppen olyan eszközei számunkra a kívánt megrendülésnek, mint bedehemes jeleneteinkben a boci leheletével fűtött hideg istálló és a szalmával bélelt jászol, benne az újszülött gyermekkel. Hogy nem tisztességes a hajléktalanok és árvák „eszközként” való használata megrendültségünk ércekében? Lehet. De legalább ilyenkor meglátszik rajtunk, hogy maradt még bennünk valami emberi. Lemondás Éppen adventben, karácsony előtt? Amikor minden az ellenkezőjéről: a fogyasztásról, a vásárlásról, az ételekről, a felhalmozásról szól? Igen, és éppen azért. Mert az a gazdagság, amelyet egyre növekvő fogyasztással, vásárlással, felhalmozással próbálunk sikertelenül elérni, lemondással megvalósítható. Még a legradikálisabban környezetvédő, vásárlási szokásainkon változtatni kívánó, „menteni a menthetőt” típusú kezdeményezés legszigorúbb képviselőitől is felmentést kapunk ünnepek előtt: jól van, csináljátok, éljétek ki vágyaitokat, majd januárban beszélünk róla, mit hogyan kell másképp csinálni, hogy a Föld megmenthető legyen. Lehet, hogy éppen ezt az őrületet, amely hatalmába kerít bennünket ilyenkor, ezt kellene kihasználni, ennek segítségével felszínre hozni, hogy mit is keresünk, mire is vágyunk valójában? A világtól elfordult, magányban, lemondásban élő sivatagi és athoszi atyák mondásait, írásait tanulmányozva megértettem valamit a lemondás, az önkorlátozás lényegéből. Csak az érti meg ezt igazán, aki megtapasztalta már a valamiről való lemondás következtében a kezdeti elvonási gyötrelem utáni szabadság felszabadult boldogságát. A szerzetes nem azért étkezik szerényen, visszafogottan, mert érdemet, engesztelést akar ezzel szerezni, hanem hogy megtapasztalja az evés, a zabálás kényszere nélküli jóllakottságot, megelégedettséget. A szegénységet is azért vállalja, hogy a birtoklás, a felhalmozás, a gyűjtögetés kényszere nélkül valóban gazdag legyen. A lemondással élő tehát ugyanazt a célt tűzi ki maga elé - megelégedetten, gazdagon élni -, mint amely a zabáiét, halmozót, gyűjtögetőt mozgatja, csak vele ellentétben el is éri a célját. A cél tulajdonképpen ugyanaz, csak az irány ellentétes. Az egyik közelít hozzá, a másik egyre távolabb kerül tőle. Az egyik egyre „kevesebbet” eszik, és egyre jóllakottabb; a másik egyre többet, mégis egyre éhesebb. Az egyik egyre kevesebbet birtokol, és egyre gazdagabb, a másik egyre többet szerez, mégis egyre több hiányzik neki. Ugyanaz működik itt is, mint amit Jézus mond az evangéliumokban: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt” (Lk 17,33) Azon túl, hogy saját boldogságunkat is így találjuk meg, ráadásul - mintegy járulékosan - ez a szemlélet enged másokat is odaférni a készletekhez, és segít a teremtett világot is kímélni. Talán nem is különös, inkább logikus, hogy az evangélium nem csupán az üdvösségünkre nézve, de földi, mindennapi életünk vonatkozásában is működőképes, mondhatni tökéletes megoldást, életvezetést kínál nekünk. Három szó a huszonnégyből Még hiányzik huszonegy. Hozzatok szavakat. ■ Németh Zoltán Otthontalan emberek műhelye Beszélgetés Román Péterrel, a Fedél Nélkül önkéntes fotómunkásával „Ezt jól kifőztük” Háromszáz adagos konyha épült Kiskőrösön ► Telente nem csak a hideg hajnalok miatt figyelünk az utcán felbukkanó hajléktalanokra. Az életvitelszerű közterületen tartózkodást a vonatkozó jogszabály közelmúltbeli módosítása után különféle szankciók sújthatják. Ez a változás a közvéleményt erőteljesen megosztja. Hiszen sokan vannak olyanok, akik elfogadják, ha nem kell szembesülniük a földön heverő emberek szívszorító látványával, ugyanakkor aggódnak elhelyezésük, lakhatásuk megoldatlansága miatt. A hajléktalanok egy - jogos szimpátiával kezelt - csoportját a Fedél Nélkül (FN) című újság terjesztői alkotják, akik nem süppednek bele a reménytelenségbe, hanem erőfeszítéseket tesznek sorsuk jobbra fordítása érdekében. Az újságot kiadó Menhely Alapítvány a lapot példányonként harminc forintért adja át a terjesztőknek, akiket a vásárlóktól kapott adomány teljes összege megillet. Idén nyár óta rendszeresen jelennek meg a lapban Román Péter amatőr fényképésznek, a józsefvárosi evangélikus gyülekezet tagjának munkái.- Egy nemzetközi nagyvállalat alkalmazásában logisztikai feladatok megoldásával foglalkozik. Honnan származik a fotózás iránti érdeklődése?- Lassan egy évtizede foglalkoztat a fotográfia, bár eleinte egész más témák mozgattak. Nem ebből élek, mert a professzionális fotózás sokkal inkább üzlet, mint művészet. Noha idén március óta tanult szakmám lett a fényképészet, de sosem a pénzkereset volt az ambícióm, sokkal inkább a kép, és ez mit sem változott.- Fehér galléros alkalmazottként valószínűleg kevéssé érintkezik a hajléktalanokkal. Hogyan került mégis az FN látókörébe?- Három éve élek Budapesten: itt ne találkoznék hajléktalanokkal? A szegények jelenléte az utcán bántóan szembetűnő. Egyszer láttam a villamoson egy utast, aki épp az FN-t forgatta. Első gondolatom az volt, hogy akár az én fotóm is lehetne a címlapon. Jobban átgondolva azonban ráébredtem, hogy az FN értékes segítséget kínál a rászorulóknak, így aki hiteles igazolvánnyal terjeszti a lapot, biztosan nem lesz a koldusmaffia áldozata. Március tájékán megkerestem a szerkesztőségnek otthont adó Menhely Alapítványt, ahol szívesen fogadtak, és azóta az FN önkéntes fotómunkása vagyok.- Van valami távolabbi célja a fotózással, vagy hobbiként űzi tovább?- Ez messze nem hobbi, inkább misszió, és rengeteg munka van benne. 2008-ban még Sopronban volt egy önálló kiállításom. Szokványos amatőr kiállítás volt, de a látogatóknak azt írtam a kísérőszövegben, hogy itt lenne az ideje a fotográfiával valami komoly célt szolgálni. Sokéves tanulás és identitáskeresés után jutottam az FN-ig. A minap arra ébredtem rá, hogy a kiállításon megfogalmazott ködös cél ebben a formában végre megvalósul, s ekkor értettem meg, hogy ez nagyon fontos projekt lesz. Még nem tudom pontosan, hova vezet, de az irány jó, mert az emberek, akiknek és akikről szól, szeretik...- Hogyan érti azt, hogy ez misszió?- A munka lényege egyrészt abban áll, hogy magam is rengeteget tanulok az emberektől, akik között forgolódom. Másrészt látom az FN szerkesztőségének - jórészt egykori hajléktalan - tagjain, hogy örülnek az eredményeknek, így erősödik a kölcsönös elfogadás. S talán a legfontosabbak a külső érintettek: az olvasók és az interjúalanyok. Az utóbbiak között gyakran felbukkannak művészek, véleményformáló személyek. Azt reméljük, hogy rajtuk keresztül erősíteni tudjuk a társadalom szociális érzékenységét. A magam részéről tudatosan döntöttem e mellett a munka mellett, hiszen véleményem szerint a szociális problémák iránti közömbösség a keresztény ember számára vállalhatatlan végkifejlethez vezet. ■ ZSUGYEL JÁNOS A gyülekezeti fenntartású Jó Pásztor Szeretetotthon már 1998 tavasza óta működik és folyamatosan fejlődik Kiskőrösön. Kezdetben a helyi evangélikus egyházközség megszervezte - az országban elsőként - a gyülekezeti nővérszolgálatot, amely alapítása óta önerőből működik töretlenül, majd felépült a Jó Pásztor Szeretetotthon, s így beindult a városban az intézményes evangélikus diakónia is. Mára az otthon négy lábon áll: a bentlakásos intézmény mellett népszerű lett a városban az idősek napközi otthona is. Emellett megszerveztük a házi beteggondozást és az ebédszállítást. Ez idáig az otthonnak azonban nem volt saját főzőkonyhája, a meleg ebédet a Kurta Kocsma étterem szállította. Most azonban nagyot léptünk előre az étkeztetés területén: teljesen új épületben saját konyhát létesíthettünk. Ezt avatta föl Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke az advent 3. vasárnapját megelőző szombaton Radosné Lengyel Anna kerületi felügyelő és Buda Annamária diakóniai osztályvezető jelenlétében. A kiskőrösi gyülekezet egy pályázat keretében majdnem ötvenmillió forintot nyert a konyha felépítésére. A saját erővel együtt összesen közel hatvanegymillió forintba került a beruházás. Az új épületben a legkorszerűbb, EU-szabványnak megfelelő koracél berendezések segítségével naponta háromszáz adag étel elkészítésére lesz majd alkalmas a konyha. így lehetséges lesz a városban még többeket kiszolgálni naponta meleg ebéddel. Nem mellékes az sem, hogy a Jó Pásztor Szeretetotthon így már harmincöt embernek ad munkát, ami nem mellékes egy olyan településen, amely folyamatosan küzd a munkanélküliséggel. Reménység szerint a gyülekezet ezután majd meg tud jelenni a városban húsvét és karácsony táján úgy is, hogy ingyenes étellel kínálja meg a szegény, elesett embereket. Istené a dicsőség mindezért! ■ Lupták György igazgató lelkész
