Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-03 / 44. szám
ÚT/TfíRSm 2013. november 3. *3 Múltidéző Az evangélikus lelkészképzés története két rendkívüli állapot között (1945-1956)- V. rész Sorozatunk befejezésnek szánt részében a ma Evangélikus Hittudományi Egyetemként működő intézmény 1956-os eseményeit vesszük górcső alá. Négy korábbi írásunkban szót ejtettünk a háború utáni nélkülözés időszakáról, majd a lelkészképző intézmény mindennapjairól az 1947—48-ban megszilárduló diktatúra idején. Viszontagságos évek következtek ezután. A teológiai akadémia tanárainak és hallgatóinak élete folyamatos költözésekkel és „felsőbb” utasítások teljesítésével telt. Az ötvenes évek elejére egyértelművé vált, hogy nincs visszaút. Ám 1956 októberében felcsillant a remény: esetleg másként is lehetséges volna... A történet folytatását azonban jól ismerjük. November 4. után már senkinek sem maradt kétsége afelől, hogy az események milyen irányban fognak alakulni. Az 1956 októberében bekövetkezett enyhülés légkörében a teológiai hallgatók is bátrabban emelték fel szavukat, és igyekeztek érvényesíteni akaratukat a tanári karral és az egyházvezetőséggel szemben. Az 1956. október 22-i ülésen többek között ezeket kérelmezték: „1. Az ifjúság kimondja, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően az elkövetkezendő időben fokozottabb mértékben részt kíván venni az Intézet életének irányításában. Önkormányzati szervként egy kibővített ifjúsági tanácsot jelöl meg. 2. Az ifjúság kéri egyházunk vezetőségét, hogy tegye lehetővé, hogy végzett hallgatók külföldi tanulmányútra mehessenek. (...)” (Evangélikus Élet, 1956. november 4.) Október 23-án ismét összeült az ifjúság, és az előző napinál radikálisabb követelésekkel állt elő. Ezek között szerepelt többek között az időközben feloszlatott Ifjúsági Kör újjászervezése is. Az ülést az ebédidő szakította félbe, amikortól kezdve már alig követhető nyomon a teológus ifjúság „mozgása”. Nyilván sokan voltak olyanok, akik részt vettek a tüntetéseken, erről azonban számadatok nem állnak rendelkezésünkre. * * * Az Evangélikus Élet 1956. november 4-én megjelent számában a következő ünnepélyes nyilatkozat jelent meg: „A budapesti evangélikus lelkészek, teológiai tanárok és teológiai hallgatók nyilatkozata Mi, budapesti evangélikus lelkészek, teológiai tanárok és teológiai hallgatók az evangélikus egyház tanításához és hagyományaihoz hűen teljes szívvel azonosítjuk magunkat a magyar nép hősies szabadságharcával, amelyet hazánk függetlenségéért vív. Örömmel vesszük tudomásul, hogy népünk szabad választásokon dönthet éle formája felől. Készek vagyunk részt venni a rend helyreállításában, a megbékélés előmozdításában és népünk jövendőjének építésében. Kegyelettel emlékezünk meg a szabadságharc áldozatairól. A fájdalmas sebeket a szeretet cselekedeteivel és Isten vigasztaló igéjének hirdetésével igyekszünk gyógyítani. Részt veszünk mindenfajta segítő tevékenységben, amely a gyászolók, sebesültek és kárvallottak szenvedéseit és gondjait enyhíti. Meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nemzet kivívott függetlenségével együtt a teljes vallásszabadságot is elnyeri, és az egyháznak teljes szabadság biztosíttatik arra, hogy Istentől rendelt mindenfajta szolgálatát korlátozás nélkül végezhesse. Felhívjuk egyházunk minden tagját, hogy velünk együtt könyörögjenek a hazáért, a népért, annak boldog és békés jövendőjéért Jézus Krisztus nevében, aki út, igazság és élet minden ember és minden nép számára. Budapesten, 1956. október 31. ” (Bár az események sodrása nyilvánvalóan magával ragadta az evangélikus lelkészeket és a teológus ifjúságot, mégis meglepő, hogy egy október 31-én megfogalmazott deklarációban egyáltalán nem történik utalás a reformáció ünnepére.) * * * Az időközben Pesthidegkútról az Üllői út 24.-be költözött Lelkészképző Intézet lakóira - a háború utáni időszakhoz hasonlóan - a forradalom leverése után nehéz hónapok köszöntöttek: belőtt falak és hiányzó ablakkeretek látványa fogadta az arra járókat. Ebből az időszakból külön is meg kell említeni Wiczián Dezső és felesége áldozatos munkáját, akik teljes odaadással a teológusotthon lakói mellett álltak. Wiczián Dezső az 1956/57-es tanévben nemcsak a dékáni feladatokat látta el, hanem átmenetileg a Lelkészképző Intézet vezetői funkcióját is betöltötte. Ordass Lajos Önéletrajzi írások című könyvében hivatkozik Wiczián Dezsőmnek Amerikában élő bátyjához írt levelére, mely szerint volt olyan hallgató, akinek egyetlen ruhája sem maradt ekkor. Az akadémián egyébként egész félévben szüneteltek az előadások, a hallgatóknak - egy akkori teológus, ma professor emeritus visszaemlékezései alapján - a tanév végén két féléves anyagból kellett vizsgát tenniük. * * * Ami az országban ezután következett, az már ismert történet... A „bekeményítés” a teológián is megmutatkozott. Ennek illusztrációjaként álljon itt egy mai ésszel szinte elképzelhetetlen, ám akkor igen komoly konzekvenciákat is magában hordozó történet. Az alábbiakban szó szerint idézzük a jegyzőkönyvet. „Jegyzőkönyv az Evangélikus Teológiai Akadémia és a Lelkésznevelő Intézet elsőfokú fegyelmi bizottságának (..) üléséről A dékán bejelenti, hogy [1957.] december 5-án a kínai egyházi küldöttség két tagjának az Akadémián tett látogatása alkalmával az egyik kínai vendégünknek, Shen Tsu-Tung egyházi lapszerkesztőnek előadása alatt az Akadémia hallgatóinak egy része tiszteletlenül viselkedett, nyugtalan mozgásával zavarta az előadás egy részének menetét. (...) A dékán bejelenti továbbá, hogy még a vizsgálat alatt az ifjúság háromtagú küldöttsége kereste fel, és elmondották, hogy az ifjúság a maga egészében (...) saját indításukra mélyen sajnálják a történteket, helytelenítik és elítélik azt a tiszteletlen magatartást, és készek megfelelő módon bocsánatot kérni érte. ” A fegyelmi bizottság határozata értelmében enyhítő körülménynek számított, hogy az ifjúság megbánta tiszteletlen magatartását. „Viszont súlyosbító körülmény, hogy az első előadás egy részét megzavaró tiszteletlen viselkedést az említettek éppen a kínai egyházi küldöttség tagjainak egyházunk és Akadémiánk számára annyira jelentős látogatása alkalmával tanúsították. Ezért X. Y. hallgatókat - [itt 21 név következik] az 1957/58. tanév II. félévére minden tandíjkedvezménytől megfosztja, és javasolja a tanári karnak, hogy részesítse őket nyilvános megrovásban a történtekért. ” * * * Befejezésül engedtessék meg egy személyes megjegyzés. A cikk írása során egy alkalommal megkérdezték tőlem: „A tények ismeretében vajon mikor lehetett jobb teológusnak lenni: akkor vagy mostanában?” Válaszom egyértelművolt: „Mostanában.” Nekünk ugyanis teológusként nemcsak virtuálisan adatott meg a sonka és a kolbász, nem kellett jeges vízben mosakodnunk a süvöltő szélben, nem kellett attól rettegni, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal egy ártalmatlan megjegyzésünk miatt ellehetetlenítheti további sorsunkat, és nem kellett totálisan kiszolgálni egy olyan rendszert, amellyel - sem ideológiáját, sem módszereit tekintve - nem tudtunk azonosulni. Azt azonban mindenképpen hozzá kell tennem, hogy kicsit irigylem azokat az embereket, akik a 20. századi magyar történelemnek ebben az emberpróbáló idejében váltak lelkésszé: ők nekem egyértelműen a bibliai „szent mag” gondolatát példázzák. Úgy érzem, ők már bizonyítottak... Szűcs Petra Mi a neve? A Szentírásban szereplő sok-sok név közül - már csak a gyakorisága miatt is - messze kimagaslik a Jézus név. S ahogy itt gyakori, ugyanolyan gyakran használta a régi zsidóság is. A héber Jehosú vagy Jesúa nevet sok-sok fiú viselte; a jelentése: ,Jahve segít, megment”. Ha tehát egy fiúgyermek ezt a nevet kapta, szülei már ezzel is komolyan vallottak a hitükről: Isten segítségébe ajánlották gyermeküket. Ennek megfelelően tehát találkozunk vele már az Ószövetségben is legalább háromszor: üyen nevű Mózes egyik hadvezére (2MÓZ 17.9). egy főpap (Zak 3,2) és egy lévita (2Krón 31,15). Magyar fordításainkban Józsué formában jelennek meg. Ugyanúgy említ az Újszövetség is embereket, akiknek ez volt a nevük: Eliézer fiát (Lk 3,29) és Pál egyik munkatársát (Kol 4,11). Mivel az Újszövetség kifejezetten Jézus-könyvnek mondható, nem csoda, ha Jézus neve - eltekintve János harmadik levelétől - minden egyes iratában előfordul. Nem kevesebb mint hatszáz helyen csak a Jézus név, további háromszáz helyen ilyen hozzátétellel: názáreti Jézus, Jézus Krisztus, Krisztus Jézus, Úr Jézus stb. Csúcsot jelent János evangéliuma: csaknem harmadfélszázszor áll Jézus neve a középpontban. Máté evangélistától tudjuk meg, hogy a betlehemi újszülött angyali utasításra kapja Józseftől a Jézus nevet. Mert „ú szabadítja meg népét bűneiből” - s ezt érdekes módon egy ószövetségi idézettel indokolja meg. Ezsaiás azt jövendölte, hogy egy fiatal lány szülöttjének Immánuel lesz a neve, ami annyit tesz: „ Velünk az Isten. ” (Mt 1,21-23) Már ebben a névadásban is Isten kettős terve lesz látható: egyrészt Isten megmentő szándékát kell ennek a gyermeknek megvalósítania. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. ” (Jn 3,16) Másrészt a „siralmak völgyében” zarándokoló és botladozó népnek azt vési a szívébe, hogy sem kísértések között, sem gondokkal terhelten nem marad magára, mert Isten vele van. Mert Jézus az, aki tökéletesen és hűségesen „kép”-viseli az Atyát ebben a világban, és megbízásából maga menti és őrzi teremtményeit. Itt kell egy félreértést is tisztázni. A názáreti Jézust sokféle névvel illetik, közülük való a Krisztus szó is. Magyar nyelvünkbe a görög Khrisztoszból került át. A görög nyelv ezzel a szóval fordította a héber hammasiah, vagyis magyarosan a messiás szót. Ennek jelentése: „valaki, akit felkentek”. Királyokat, papokat, prófétákat volt szokás „felkenni” Izráelben, amikor szolgálatába vette őket Isten. Pál apostol munkájának „célközönségét” legnagyobbrészt az akkor pogányoknak nevezett népek jelentették. Ezek persze nem ismerték a zsidó hagyományokat. Ezért ő mindkét szót egymás mellett, együtt használta: Jézus Krisztus vagy Krisztus Jézus. Innen terjedt el azután a félreértés, mintha ennek a názáreti neveltetésű férfinak Jézus Krisztus lenne a neve. A Krisztus nem személynév, a szó nem nevet, hanem tisztet, rangot jelent. S amikor Pál magát Jézus Krisztus apostolának, foglyának, rabszolgájának nevezi, ezzel azt hangsúlyozza, hogy ő igazán foglya, apostola stb. a messiási, tehát Isten közvetlen szolgálatában álló és cselekvő Jézusnak. Igen jellemző, hogy leveleiben soha nem is nevezi Jézust názáretinek! Mert az Isten által felkent Jézusnak, azaz a Messiásnak a rabszolgája ő. így árulja el a „mellékneve” azt, akit „amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát..., hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Gál 4,4). Figyeljük meg, hogy missziói útjain se prédikálta a názáreti Jézust, hanem kifejezetten azt, hogy Jézus a Krisztus, azaz - héber szóval - a Messiás (ApCsel 18,5). Aki pedig ennek nevét hívja segítségül, aki az ő nevében fordul bizalommal az Atyához, az megtartatik (Jn 16,23). Ezért reménységünk hordozója a Jézus szent neve. Gémes István A szerző úgy tervezte, hogy az ötrészes sorozat itt véget ér. Mivel azonban a megjelent írásokra meglepően sok reakció érkezett - főleg olyanoktól, akik maguk is az események részesei voltak -, az Útitárs következő számában/számaiban tervezünk visszatérni a témára Az érem másik oldala címmel. E cím alatt személyes hangú visszaemlékezések lesznek olvashatók. Biztatjuk olvasóinkat: akik úgy érzik, van mit hozzátenniük az evangélikus lelkészképző intézmény történetének 1945 és 1956 közötti időszakához, írják meg a lap impresszumában található címek valamelyikére. Rejtvény - kiről van szó ? Gyakran hivatkoznak az Újszövetségben ószövetségi eseményekre, történetekre, főleg az egyiptomi rabszolgasorsra és az abból való csodálatos kiszabadulásra. Kitől tudjuk meg, hogy hány főből állt József Egyiptomba behívott rokonsága? (A válasz Az apostolok cselekedetei című könyvben található.)
