Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-27 / 43. szám
io -m 2013. október 27. FÓKUSZ Evangélikus Élet német vezetőség és különböző népekhez tartozó segítőtársaik elkövettek Európa zsidósága ellen, eléggé el nem ítélhető. Éppen ezért kell idéznünk /. F. Montgomery amerikai diplomatát, aki Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvében ezt írta: „Magyarország többet tett, mint amire erkölcsileg kötelezve volt, amikor saját zsidói mellett menedéket nyújtott külföldi zsidóknak is.” Montgomery szerint Magyarországot nem Angliával kell összehasonlítani, hanem szomszédaival. Ő maga írja, hogy 1938 márciusában Benes rendőrei a cseh határt átlépő osztrák zsidókat „visszaadták” a Gestapónak. Fél évvel később ugyanazt tették a Szudétaföldről menekült zsidókkal is. Magyarország azonban minden további nélkül beengedte az Ausztriából, majd később Szlovákiából elűzött zsidókat. Vagy említsem a semleges Svájc önvédelmét? 1938. augusztus 18-án lezárta a határt, és nem fogadott többé zsidó menekülteket. # * * A több mint ötven év előtti magyar forradalom és szabadságharc óta különösen is emelt fővel lehetünk magyarok! Mert 1956-ban egy történelmi gyökerekből táplálkozó új politikai, társadalmi és gazdasági rend körvonalai bontakoztak ki. A forradalomban csodával határos emberi és társadalmi szolidaritás, erkölcsi emelkedettség nyilvánult meg. Ide kell visszanyúlnunk! Ezeket a gyökereket kell keresnünk. Akkor a követelések jelentős mértékben a keresztény humanizmus reformgondolatait vetítették ki a magyar fejlődés horizontjára. Ma sem lehet kevesebb az igényünk, elkötelezettségünk és népünkért való felelősségünk. Minden ország, minden nemzet történetének vannak pillanatai, amikor felülemelkedik önmagán. Ezek a pillanatok nem avatják szentté, nem teszik másoknál nemesebbé, de megbékéltetik önmagával, és példaképül szolgálnak büszkeségre kevésbé jogosító időkben. Számunkra ilyen történelmi pillanat volt 1956 forradalma és szabadságharca. A szerző az Egyesült Angol Nyelvű Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke. Az írás Albertirsán 2013. október 23-án elhangzott ünnepi beszédének szerkesztett változata. Post mortem Fél éve Gaál Gáborral kezdtem egy beszélgetést, de torzó maradt. Készültem a befejezésre, mikor hallottam halálhírét. Emlékezve rá fölidézem életútját, felforrósodott szavait a forradalomról. Gaál Gábor 1957. február végén ikertestvérével a megtorlás elől Ausztriába menekült. 1957-63 között az egyetemen geológiát tanult, 1963-ban doktorált. Egy pályázattal Finnországba került: több éven át tudományos igazgató volt, a Helsinki Egyetemen tanított. Munkája elismeréseként megkapta a rangos Eskolamedált. (Olyan személyeket jutalmaznak ezzel, akik Finnország alaphegységének kutatásában komoly érdemeket szereztek.) Két évig Brazíliában, négy évig Ausztráliában volt vendégprofesszor. Pályafutásába belefért többévnyi „vendégeskedés” Magyarországon: 1991-96 között a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója volt. Hallgatom az elárvult kazettát, ahogy a történteket felidézi: „A parlamenti sortűz után másnap beálltunk nemzetőrnek. Kaptunk zubbonyt, karszalagot. Kiképzés nélkül tettük a dolgunkat. Én megsebesültem, és bekerültem egy közeli kórházba. Talán ez volt a szerencsém, hogy életben maradtam. Testvérem november 6- ig harcolt a legnehezebb helyeken. Nagyon sok fiatal társa meghalt a Déli pályaudvar környékén. Tiborral otthon bujkáltunk a közeli rokonoknál. Édesanyám arca most is itt van előttem, ahogy hallgat bennünket. Mondjuk, elmenekülünk Nyugatra. Megölelt, és mi elindultunk a sötét éjszakában. Nyolc évig nem láttuk egymást, pedig ott éltem a közelében. És elérkezett a hazatérés ideje is, találkozás a régi társakkal. Sokan eltűntek, meghaltak, börtönben raboskodtak. Megkoptak emlékeink, de a forradalom napjai elevenen ragyognak bennem, mintha tegnap történt volna, és győzelemre áll minden!” ■ Fenyvesi Félix Lajos Maléter-emléktábla-koszorúzás Emelt fővel ► Folytatás az 1. oldalról A forradalmat és a szabadságharcot a Szovjetunió leverte, de az eseményekben és követelésekben felvillant politikai, vallási, társadalmi és gazdasági program erkölcsi és eszmei tartalma ma is hat. Az ország helyzetét akkor is a külpolitika határozta meg, az pedig korántsem adott okot az optimizmusra. Szabadságküzdelmünk újra elbukott, de alapjaiban bontotta meg a szovjet rendszert. Bizonyította a rendszer csődjét és azt, hogy annak valódi társadalmi bázisa Magyarországon nem volt. Világossá vált, hogy a nemzeti összetartás és a nemzeti érzés még mindig a legerősebb erő a társadalomban, amelyet ápolni kell. A magyar forradalmakban az a különös, de egyben fájdalmasan lelkesítő is, hogy a börtönökben, bitófákon és harctereken, pesti utcákon, vidéki városokban elveszett életek mégis a győzelem hiteles és egységes képévé állnak össze. Ezt mondhatjuk ’56-os forradalmunkról, szabadságharcunkról is. 1956 októbere - 1848. március idusa eseményeivel vetekedve - népünk, nemzetünk egyik csillagórája lett. Az összefogás, az egység, a nemzettudat, az akarat nagy erőpróbája. Negyvennyolc óra alatt elsöpörte Moszkva magyarországi helytartóinak uralmát. * # # ’56 eredményeként lett - több mint negyvenévi szünet után - ismét szabadon választott parlamentje Magyarországnak. A Moszkva vezette politikai, katonai és gazdasági tömbök feloszlatásával és a szovjet csapatok kivonulásával 1990-1991-re helyreállt az ország függetlensége. Nagy érdeme az első szabadon választott magyar parlamentnek, hogy 1990 májusában első törvényhozó cselekedetével törvénybe iktatta és ünneppé nyilvánította 1956. október 23-át. Ezzel 1956 múltba ágyazott történelmi rögzítést kapott, és - különösen, ha a forradalom követeléseire gondolunk - tapasztalhatjuk, hogy a magyar október lassan elveszítette korábbi erős hatását a jelenre. Itt ma a mi feladatunk elsődlegesen nem az, hogy a rendszerváltás után bekövetkezett hazai politikai meghasonlást, a magyar társadalom szegényedését, a politikai és gazdasági korrupció tényét és az ország erkölcsi meggyengülését tárgyaljuk, vagy mindezek felett siránkozzunk. Ehelyett 1956 októberének példáját kell magunk elé állítanunk: akkor a katonai vereséget erkölcsi győzelem ellensúlyozta. ’56-nak ez a példázatos jelentése abban állt, hogy a nemzetnek ellenálló erőt, bizonyos politikai immunitást és erkölcsi tartalmat adott. Ennek a példázatos és lelki tartalomnak örökösei a külföldön élő magyarok is. Hazafiságunk nem pusztán arra a tényre támaszkodik, hogy magyarnak születtünk, hogy vannak közös tradícióink, örömeink és félelmeink, hanem az a komoly politikai tartalma is van, amelyet befogadó, nekünk otthont adó országunktól tanulhattunk, nevezetesen: a szabad társadalom intézményei iránti hűséget, a tradíció őrzését, a nemzettudat vállalását. Ez azt is jelenti, hogy van valami morális közünk egymáshoz, amely túlmegy a törvénytiszteleten: ragaszkodunk ahhoz a politikai tartalomhoz, amely a haza intézményeiben ölt testet. Nyilvánvaló, hogy 1956-ban - hiszen olyan gyorsan, váratlanul, szervezetlenül történt minden - nem volt egységes jövőképünk, de abban egyetértettünk, hogy nem akarunk olyan rendszert, amelyben csak egyetlen jövőképnek van helye. Hazánk lakosságának túlnyomó többsége olyan rendszerre vágyott, amelyben az egyet nem értés jogát többpárti demokrácia garantálja. Lehet, hogy emlékeink más és más személyes élményekből táplálkoznak, de mindannyian pontosan tudjuk, hogy akkor melyik oldalon álltunk, azóta melyik oldal igazát erősítették meg számunkra fél évszázad hazai eseményei, és a mai Magyarország politikai arénájában küzdő felek melyike képviseli szerintünk leginkább a forradalom annak idején teljes tisztasággal meg nem fogalmazott eszméit. Melyik próbál, ha botladozva és olykor taktikai kerülőkkel is, de nagyjából a forradalom által megjelölt ösvényen haladni. * # * Ezt persze megnehezíti az, hogy 1956. október 23. klasszikus forradalom volt, nem államcsíny, nem titkos bizottságok, összeesküvők eleve megbeszélt terveinek végrehajtása, hanem egy végletekig feszített húr elpattanása, egy megkínzott, megalázott nemzet felhördülése. Számomra az az igazi forradalom, amely csak abban biztos, hogy mit nem akar. Az ’56-os forradalom tudta, hogy nem akarja tovább tűrni a nemzeti és egyéni megaláztatásokat, a hazudozást, minden önálló gondolat meghurcolását, a nemzet infantilizálását, kulturális hagyományainak meggyalázását. Hogy ezek helyébe mit kívánt, annak megfogalmazására tíz nap nem volt elegendő. Minden történész tudja, hogy milyen ingoványos területre visz a „mi lett volna, ha...” kérdésfelvetés. Az azonban bizonyos, hogy valamennyiünk jelenlegi politikai gondolkodását befolyásolta, formálta az, ami ’56 őszén történt. Nemcsak az otthon élőkét, nemcsak a miénket, akik külföldi szórványban élünk, nemcsak azokét, akik már éltünk a forradalom idején, és cselekvő részesei voltunk a történéseknek, elég idősek voltunk ahhoz, hogy megértsük, ami körülöttünk történik - hanem az egész ma élő magyarság minden tagjáét, otthon és külföldön, politikai állásfoglalás nélkül is. Cs. Szabó László mondotta egy rádióbeszédében a forradalom eltiprása után: „1956-tól fogva krisztusi ünnep is a halottak napi emlékezés: olyan áldozat ünnepe, amelyet egy nép hozott, hogy kiontott vérével tisztábbra mossa a világ lelkiismeretét; s puszta mellel a fegyverek elé ugorva meghirdesse, hogy a bűnnek nincs igazi hatalma.” Áldozata révén nemességet kapott a magyarság. Albert Camus Nobel-díjas francia író így értékelt minket: „Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” Háromszáz évvel korábban Zrínyi Miklós pedig ezt mondotta - talán jó, ha ’56 fényében újra elismételjük magunknak -: „...egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók...” * * * Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc számomra egyértelműen azt jelenti: emelt fővel lehetünk magyarok! Emelt fővel vállalhatjuk múltunkat, emelt fővel nemzeti hagyományainkat, emelt fővel kultúránkat. Az 1956-os tépett lobogókhoz való ragaszkodásunk, a magyar ’56 emléke és öröksége adjon erőt ahhoz, hogy olyan hazafiságot hordozzunk magunkban, amely nem diszkriminatív, nem rasszista, nem elnyomó hazafiság, hanem a nemzeti érzés megszilárdulásához nyújtott támogatás, mások hasonló jogainak tiszteletben tartásával. „Pedig nem könnyű manapság Magyarországon hazafinak lenni, annak ellenére, hogy az 1989-90-es demokratikus fordulat után visszanyertük szuverenitásunkat” - olvasom az egyik legtekintélyesebb hazai napilapban. Majd folyik a lamentáció arról, hogy 1989 előtt azt tanították a népnek, hogy a hazafiság a Szovjetunió szeretetével kezdődik, a fordulat után pedig szorgalmas értelmiségiek azt számolgatták jobb ügyhöz méltó buzgalommal, hogy a Magyar Televízióban hányszor hangzik el a „magyar” szó. A vitában valóban nagy integritással részt vevő, önmeghatározása szerint szabadelvű és liberális konzervatív Tamás Gáspár Miklós egy interjúban azt mondta az első szabadon választott magyar kormányról, hogy „akármennyire nem értek egyet a fórumistákkal, el kell ismerni: ők legalább megpróbálkoztak egy demokratikus patriotizmus megteremtésével”. Történelmünk sommás, apologetikus elintézése, sok esetben dicstelennek minősített múltja késztette arra, hogy kimondja ezt a súlyos mondatot, számomra igen értékes kijelentést: „Meg kell szűnnie ennek a végtelen unalmas magyar kisebbrendűségi-érzésnek és önlebecsülésnek.” Nos, talán néhányat érdemes felidézni „dicstelennek” is mondott történelmi megmozdulásainkból. A Kárpát-medencében az egyetlen olyan nép vagyunk, amely immár több mint ezer éve államot tart fenn. Megállítottuk a törökök európai hódító rohamait. 1848-ban Európa népei között mi is ott voltunk a barikádokon, vállaltuk a hatalmas túlerővel szemben a szabadságküzdelmet Aradon ezért akasztották legjobbjainkat! Az első világháború kirobbanását Tisza István igyekezett megakadályozni. A második világháborúban miközben a szovjetek ellen harcoltunk, a másik diktatórikus nagyhatalmat, a hitleri Németországot bosszantottuk azzal, hogy menedéket adtunk a lengyeleknek, hollandoknak, franciáknak. Személyes tapasztalatom, hogy apám az erdélyi Szászrégenben adott ideiglenes megpihenést Magyarországon átvonuló lengyel katonáknak, foglalkoztatta őket. Ezért írhatta a Neues. Wiener Tagblatt 1939. október 27-én: „Nem tűrhetjük sokáig, hogy a magyarok tüntetőleg dédelgessék a demoralizált lengyel csürhét.” Ki tud arról, hogy a Barátok a bajban - Lengyel menekültek Magyarországon 1939-1945 című könyvben egykori lengyel menekültek emlékeznek vissza hálásan a magyar segítségre? Vagy ki tud a franciák elismerő memoárjáról: Ego sum gallicus captivus, a Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezéseiről? Vagy említhetem igaz szerepünket az emberi történelem egyik legembertelenebb fejezetével, a holokauszttal kapcsolatosan is. Amit az akkori Egyházunk mindhárom püspöke, az országos felügyelő és helyettese, valamint az országos iroda több munkatársa jelenlétében Végh Szabolcs megbízott országos irodaigazgató koszorúzta meg október 17-én a Maiéter Pálnak emléket állító márványtáblát az Üllői út 24. falán. ’56 mártírsorsú honvédelmi minisztere a harmincas években az egyházunk mai székházában működő Luther Otthonnak volt lakója. Fabiny Tamás püspök rövid beszédében kiemelte annak fontosságát, hogy ne csak a gondokkal terhelt tragikus sorsú politikusra, hanem az Üllői úti épület függőfolyosóján csoportképhez pózoló, társának szamárfület mutató vidám diákra is tudjunk emlékezni, hiszen csak akkor értékelhető az emberi nagyság, ha az emberséget is észrevesszük. A rövid megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult. ■ Kiss Tamás felvétele
