Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-27 / 43. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2013. október 27. «► 9 KÖZT BRAZÍLIÁBAN visznek minket, akkor az úgy hangzik, mintha Szentendrét mondanának. A Dunakanyar hangulatos központja helyett azonban egy több százezres városba megyünk, ahol a szegénynegyed és az elegáns városrész határán álló evangélikus templomban veszünk részt istentiszteleten. A családias hangulatú alkalom után megnézzük a gyülekezet két diakóniai projektjét. Az egyikben rászorulókat fogadnak és látnak el tárgyi és lelki segéllyel. Az egyik teremben rengeteg játék, a másikban Ids könyvtár fogadja a betérőt, a harmadikban lelkipásztori beszélgetésre nyílik lehetőség. A másik projekt hasonlít a Magyarországon is nagy sikerrel futó Kontrasztkiállításhoz. A különálló épületben úgy rendezik be a szobákat, hogy ott minden a családok hétköznapjaira emlékeztet, amelyeken bizony rendszeres az asszonyok és a gyermekek bántalmazása. Egy másik alkalommal további diakóniai munkaágakat ismerünk meg több csoportban. Magam egy olyan katolikus közösségbe jutok el, ahol menekülteket fogadnak be, munkát adva a felnőtteknek, védettséget kínálva a gyermekeknek. A házigazda olasz papon, mint egy kis majom, csüng egy venezuelai kislány, az édesanya szelíd mosollyal nyugtázza a jelenetet. Megtudom, hogy majdnem egy évig egy hazánkfiát is befogadott ez a közösség. A fiatalember kábítószercsempészet miatt éveket ült börtönben, és szabadulása után nem volt pénze a hazaútra. Munkát adtak neki, így segítve őt, hogy összegyűjtse a szükséges reált. Különösen tanulságos az a látogatás, amelyet egy hajléktalanszállón tettünk. Az épületet szó szerint a híd alatt alakították ki. Néhány éve ugyanis egy jezsuita szerzetes elkezdte látogatni és támogatni azokat az embereket, akik Säo Paulo egy soksávos útja alatt éltek, az ágyként szolgáló kartonpapírokon. Az egyházak és a város összefogásával valóságos krízisközpontot alakítottak itt ki. Fegyelmezetten állnak sorban az ételre váró emberek: többségében fiatal férfiak, de látni köztük asszonyokat, terhes nőket is. Szociális munkások és lelkigondozók foglalkoznak velük. A folyosóról nyíló fülkékben zuhanyozásra is van lehetőség. Az egyik helyiségben számítógépek: akik nem épültek le teljesen, azok itt ülhetnek. Egy másik helyiségben ruhákat kapnak. Mivel azonban mosógépek nem állnak rendelkezésükre, gyakori jelenség, hogy a viseltes holmikat egyszerűen szétdobálják az utcán. A kijáratnál egy hobószerű alakkal elegyedek beszélgetésbe. Próbálom vele megértetni, hogy magyar vagyok. „Puskás!” - mondja boldogan. Legnagyobb elképedésére nem azt válaszolom, hogy „Pelé” hanem felsorolom az 1970-ben világbajnokságot nyert teljes csapatot: „Felix, Brito, Piazza, Carlos Alberto, Clodoaldo...”Boldogan átöleljük egymást. Na jó, mezt éppen nem cserélünk. „Szorult helyzetemből szabadíts ki” Az egyik este én tartom az áhítatot. Igehirdetésem erről a zsoltárversről szól: „Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” (Zsolt 25,17) Olyan életképeket villantok fel, amelyekben erőszak áldozataivá váló emberek szorult helyzetét láthatjuk. A kislányt gonosz emberek rabolják el, és egy bezárt lakásban szexuálisan zaklatják. A segélyszervezet munkatársát terroristák ejtik túszul, és váltságdíj reményében egy föld alatti üregben tartják fogva. Egy magyarországi autópálya parkolójában félholt afgán menekülteket találnak egy furgonban, amely a szabadság ígéretével indult velük Nyugatra. Amszterdam piros lámpás negyedében, a „Nyíregyháza utcában” keletmagyarországi romák ülnek a kirakatokban. Észak-Koreában a Biblia birtoklása miatt ítélnek halálra egy fiatalasszonyt, Szudánban és Irakban a kivégzés árnya lebeg egy misszionárius és egy pap fölött. Szomáliában azért ül börtönben egy sokgyerekes apa, mert elhagyta az iszlámot, és keresztény hitre tért. A világ számos országában fogalmazódik meg a segélykiáltás: „Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” Elmondom továbbá: sokan jöttünk olyan országokból, amelyeknek lakói történelmük során sokat küzdöttek a szabadságért. Végül felteszem a kérdést: Luther nem beszélhetne ma is „az egyház babiloni fogságáról”? Nem mutatna-e rá az egyház merev és élettelen struktúráira? Nem mondaná-e el rólunk is, hogy nem élünk helyesen a szentségekkel, és foglyul ejtjük az evangéliumot? Nem zárjuk-e be magát Jézust templomainkba, jól megfogalmazott teológiai tézisekbe? Ha nagyhangú nyilatkozataink után végre elhallgatunk, meghalljuk-e végre a Názáreti szavát, aki így könyörög: „Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!”? Hangsúlyozom: jó, ha ismerjük azt a közeget, amelyben élünk - ám még jobb, ha ismerjük azt a Jézust, aki képes széttörni az adott kereteket. Igehirdetésem végén javaslom, hogy mutassuk be bátran országunkat és egyházainkat, de még bátrabban beszélgessünk a Jézussal kapcsolatos megtapasztalásainkról. Mert ő a maga radikalizmusával nem tűri, hogy emberek és népek erőszak áldozataiként és nyomorúságban éljenek. Ő valóban enyhítheti szívünk szorongását, és kiszabadíthat szorult helyzetünkből. Mint oldott kéve? Az ilyen tudósításokban idézni szoktam íMóz 37,14-et mint belső késztetést: „Menj, és nézd meg hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj!’ E bibliai mottó jegyében kötelességemnek érzem, hogy a távolba szakadt magyarokat is felkutassam, lehetőség szerint velük is találkozzam. Nos, nem hittem volna, hogy Brazíliában ez olyan nehéz lesz. A Santo Andréban tartott istentiszteleten ugyan boldogan lép hozzám „Isten hozta!” köszöntéssel egy évtizedek óta itt élő házaspár. Annak külön örülök, hogy egyetemi oktató fiuk is tökéletesen beszél magyarul, sőt még ő is anyanyelvén szólongatja kicsi fiát. Annál nehezebb kibogoznom, mi is történt Säo Paulo egykori magyar evangélikus gyülekezetével. Pedig micsoda múltja van ennek a közösségnek! Nem sokkal az 1956-os forradalmat követően Gémes István gyűjtötte össze szívós lelkesedéssel a magyar lutherániát. Egyszer elmondta nekem, hogy az emigráció jellegzetesen konzervatív képviselői milyen fenntartással fogadták őt, a kommunista Magyarországról ideérkezett fiatal lelkészt. Ám amikor felolvasta Ordass Lajos püspök személyes ajánlólevelét, azonnal megszűnt a bizalmatlanság. Később a Chiléből érkezett dr. Kadicsfalvy József volt a gyülekezet lelkésze. A hetvenes évek végén az immár Németországban szolgáló Gémes ajánlására Reisch György lett a Säo Pauló-iak pásztora. A Kádár országából elmenekülő fiatalember nagy lelkesedéssel fogott az akkor még mintegy háromszáz lelkes gyülekezet gondozásába. Cserkészcsapat, színjátszó kör és énekkar működött a közösségben, és még a vidéki filiákra, így Rio de Janeiróra és Belő Horizontére is volt gondjuk. A sportban is sikereket elért lelkész vezetésével rendezték meg Brazíliában „a bevándorló nemzetek olimpiáját”. Miután Reisch György visszatért Európába, egy ideig Szúnyog Erzsébet vezette a gyülekezetét, majd a Magyarországi Evangélikus Egyház gondoskodott lelkészről, előbb BenkőIstván, majd Görög Tibor személyében. Az igazi fellendülést azonban Bolla Árpád szolgálata hozta a Säo Pauló-i magyar evangélikusoknak. Ő feleségével együtt nemcsak a gyülekezet életét szervezte meg, de egyházi óvodát is indított. Ezzel megteremtette a lehetőségét annak, hogy a többedgenerációs magyarok is megtalálják helyüket ebben a közösségben. Kár, hogy a Bolla házaspár hazautazása után a széthullás jelei mutatkoztak a gyülekezetben. Magam már hírmondónak is alig találok valakit. Az építész Kenéz Sándor még vállalja az áldozatot, hogy sokórás autózás után találkozzon velünk. Ő maga sokat tesz ugyan a magyar és az evangélikus hagyományok ápolásáért, szervezett gyülekezeti életről azonban már nincsen szó. A templom üresen kong, az egykori óvoda tulajdonviszonyai körül sok a vita... Mint oldott kéve, széthull nemzetünk? Barát és testvér A rendkívül tartalmas konferencia végén, ahogy ilyenkor szokás, összegezzük a tapasztaltakat. Hálásak lehetünk bajor partnereinknek, hogy e hálózatosság jegyében össze akarják ismertetni a számukra különösen fontos evangélikus egyházakat. Dél-Amerika a maga radikális társadalmi átalakulásaival és sokszínű egyházaival igen vonzó földrész. A hívek diakóniai elkötelezettsége példamutató. Az alkalmat szervező Michael Martin egyházfőtanácsos azt kéri, hogy minden résztvevő röviden foglalja össze élményeit, tapasztalatait. Hirtelen a Példabeszédek könyvének egyik verse jut eszembe, ezt idézem: „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik!’ (Péld 17,17) A konferencián Zöldségpiac Ételosztásra várakozó hajléktalanok Ismerkedés a teafogyasztás brazil szertartásával . FABINY TAMÁS ÉS CSELOVSZKYNÉ TARR KLÁRA FELVÉTELEI
