Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-15 / 37. szám
Evangélikus Élet Fókusz 2013. szeptember 15. » 9-ÁLATÁRÓL - SZEMÉLYES HANGON Ajándék! Feltehetjük a kérdést: mi is a szupplikáció egy evangélikus teológus, egy egyetemista életében? Talán egy kötelező gyakorlat, melyből egy előírt mennyiséget el kell végezni az ötéves elméleti képzés során? Egy olyan esemény, amely miatt fel kell áldozni legalább két szabad hétvégét félévenként? Azt gondolom, már az első szupplikációs szolgálat alkalmával kiderül minden teológus számára, hogy bár kötelező, mégis jóval több egy egyetemi előírásnál. A szupplikáció mindenekelőtt lehetőség a gyakorlásra. Amit a teológián elméletben megtanultunk, azt „élesben” is kipróbálhatjuk. Gondos kezek formálják prédikációinkat az ellenőrzés folyamatában, és így gondos kezek csiszolnak bennünket is. Segítő, bátorító szavak és építő kritikák hangoznak el egy-egy prédikáció után a házigazda gyülekezet részéről, melyek nagyon hasznosak a fejlődés, előrehaladás útján. Gyakoroljuk, hogy milyen érzés az, amikor összeszorul az ember gyomra, mert el kell indulni fel, a szószékre, és meg kell szólalni annyi ember előtt. És megtanuljuk, hogy mindez egyedül nem megy, vagy csak emberi próbálkozás lesz. Erre csak Istennel együtt lehetünk képesek. A szupplikációban ott van a találkozás lehetősége is a gyülekezetekkel, a valós élethelyzetekkel. Meglátni, hogyan élnek egyházunk tagjai túl a tankönyvek lapjain és túl az annyit emlegetett, a teológia épületei körül álló szürke kerítéseken. Hogyan élnek gyülekezetek az Alföld tengersík vidékein vagy a messze setétedő Ság lábánál? Városban, faluban vagy a fővárosban? Találkozhatunk lelkészekkel, akik példává válhatnak számunkra. Mosolygós, biztató tekintetű gyülekezeti tagokkal, izgő-mozgó gyermekekkel és őszinte felügyelőkkel. Az ő arcukban pedig azzal a felismeréssel, hogy igen, ezekért a találkozásokért érdemes annyit küzdeni és tanulni. De a szupplikáció ajándék. Minden teológus magában hordoz olyan emlékeket, melyek egy-egy ilyen szolgálathoz köthetők. A templom illata, a szószék korlátjának érintése, egy idős ember kézszorítása, egy gyermek mosolya. A küzdelem az igével a készülés során, a felismerés öröme, a megszólítottság magával ragadása. A szupplikáció kötelező gyakorlat? Hiszem, hogy nem az, hanem igazi ajándék. ■ Halasi András negyedéves teológus Sola TiDó Az Agape zenekar története a tanulmányaikat az EHE-n elsőévesként 2005- ben megkezdőkkel indult, és baráti együtt zenéléseken és sok-sok gyülekezeti és közegyházi szolgálaton keresztül érkezett meg 2011 őszéhez, amikor is ezzel a névvel megalakult a zenekar. Azóta is számos tag fordult meg a csapatban, hiszen két alapszabályt fektettünk le már a legelején: 1. Csak teológusokból áll a zenekar. 2. Sohasem koncertezünk, csak szolgálatot vállalunk, közös éneklést vezetünk. Én vagyok az egyetlen kivétel, aki megszegte a szabályt, hiszen időközben végeztem, és lelkész lettem, mégis a zenekarban maradtam... Az Agape megalakulása óta rengeteg helyen szolgált, belföldön és külföldön egyaránt, de mindig kiemelt helyet kaptak azok a szolgálatok, amelyeket a teológia égisze alatt végzünk. Ilyenek a házon belüli egyetemi alkalmak és a teológusnapok. Ez utóbbiak a legnagyobb élményeink közé tartoznak, hiszen a gyülekezet az a közeg, ahol igazán ott van az egyház, ahol igazán meg lehet tapasztalni a mai magyar evangélikus valóságot, emberi gyengeségeivel és a Lélek felszabadító munkájával együtt; azt a szeretetet és hálát, amellyel a gyülekezetek fogadnak bennünket. Amikor nem számítanak a társadalmi vagy éppen politikai nézetek, mert Krisztusban egyek vagyunk mindannyian (Gál 3,28). A zenekar mindig is igyekezett lépést tartani a korral és egyúttal hagyományt is ápolni. Játsszuk az Új ének füzet és a Zarándokének című kiadvány dalait ugyanúgy, mint Evangélikus énekeskönyvünk énekeit. Emellett van egykét fordításunk a legfrissebb „divatos” dicsőítő énekekből is. Ebben a látszólag (hallatszólag) eklektikus repertoárban is az egységet találtuk meg, azt a harmóniát, amelyet a Lélek munkál egy istentiszteleti közegben, ahol az együttlét, a közösség és az Isten jelenléte felülírja az emberi konvenciókat, a liturgiái vitákat, és a kegyelem és szeretet (agapé) szintjére helyezi a közösséget. És ez a szeretet átsugárzik a gyülekezeteken, amelyek aztán ebben a szeretetben hordoznak bennünket és a teológiát akkor is, amikor imádságról, közösségről, a fiatalok teológiára küldéséről vagy éppen anyagiakról van szó. Örülök neki, hogy ezeken az alkalmakon nem vagyunk olyan képmutatók, hogy ne tudjunk arról beszélni, hogy a legfőbb pillér, amelyen a teológia mind anyagi, mind lelki értelemben áll, a gyülekezetek közössége. Az evangélikusság számára mindenkor fontos volt a zene, amelynek - minden máshoz hasonlóan - újra és újra meg kell újulnia az egyház életében, visszatérve a Krisztushoz, az Isten dicséretéhez, a megtartó és előremutató hagyományokhoz, ugyanakkor vállalva az új kor kihívásait, felhasználva annak lehetőségeit, hogy az evangélium átadása a lehető leghatékonyabban történhessen meg a zene által is. Ezt igyekszünk mi is megszólaltatni a szolgálatunkkal. ■ Kovács Viktor lelkész Isten komolyan veszi 1999 decemberében, a karácsonyi műsor után az evangélikus templom legelső padjában ülve kikerekedett szemekkel néztem föl a magasba a fekete ruhás bácsira, aki a szószéken beszélt. Még tengernyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végül magam is ott állhassak abban a bizonyos „magasban”. Erről a „magasról” pedig nem könnyű írni, ha az ember maga sem érti igazán. Hogy van az, hogy én, aki kétszer is meggondolom, hogy el merjek-e indulni a sarki boltba, a legkisebb bizonytalanságot sem érzem, amikor Sopron környéki létemre baranyai, békési, fejéri szupplikációs helyszínek mellé írom föl a nevemet? Erre még nem jött válasz. Mert ez nem bevásárlás. Ez „valami más” Tizenhárom éves voltam, amikor elvesztettem a látásomat, és csak négy év elmúltával, tizenhét évesen tettem meg a legelső utat a falunkban egyedül. Amikor alig öt évvel később már a rongyosra „tökéletesítgetett” szupplikációs igehirdetéssel a táskámban először szálltam vonatra egy minden tekintetben jóval távolabbi cél felé, eszembe jutott az az első önálló út az otthontól az utca végén álló templomig. Csakhogy az már régen volt, és immár öt év elmúltával a cél nem ötszáz méterre, hanem kétszáz kilométerre van, az út pedig nem a jól begyakorolt szakasz, hanem egy teljesen ismeretien táv. Mégis amikor felszállók a vonatra, az a bizonyos legelső tűnik nehezebbnek. Valami ilyesmi az, amikor az embernek egy szupplikációs megbízólevél lapul a táskájában. Amikor az első szupplikációmon először álltam ki a szószékre, és zakatoló szívvel vártam, hogy a főének utolsó strófáját játszó orgona elnémuljon, eszembe jutott az a régi karácsonyi műsor. Hirtelen nagyon szerettem volna elbújni az egykori karácsonyfa árnyékában, de akkor egyszerre az ének is véget ért. Én pedig ott voltam fönt, a „magasban”, azokat az ősi szavakat pedig immáron a saját hangomon hallottam viszont: „Kegyelem néktek és békesség...” Pontosan úgy hangzott, mint amikor egy fogaskerék a helyére kattan, és beindul. Ma már érteni vélem azt a bizonyos ábrahámi mondatot, amellyel ekkor csak vaktában nyugtattam magam: „Isten majd gondoskodik róla.. hogy előttem, ott szemben az a sok kis fogaskerék is a maga helyére kerüljön, és hogy én magam ezekbe a finom kis szerkezetekbe ne „port hintsek” hanem jótékony olajat. Az istentisztelet után csak akkor ocsúdok föl igazán, mikor elköszönéskor a könnyeikkel küszködő emberek a kezemet szorongatják, és csak ezt ismételgetik: „Köszönöm...” Az első alkalommal, mikor elköszönéskor egy dédapám korú bácsit sírni hallottam, meg is rémültem: „Istenem, mit csináltam? Istenem, mit bíztál rám?” Szupplikánsként először ekkor kezdtem kapiskálni, hogy tulajdonképpen mit is jelent a szupplikáció. És ez az a bizonyos „valami más”. „Uram, tégy engem igéd eszközévé!” - ezt ismételgetem magamban, mielőtt kitenném a lábam a teológia falai közül, hogy nekivágjak a nagyvilágnak. Mikor pedig a „hatás” visszaköszön, például egy őszinte köszönetben, mégis meglepődöm. Netán nem veszem komolyan, hogy Isten márpedig komolyan veszi? Talán erről szól a szupplikáció: ráébredni, hogy Isten bizony komolyan veszi... „Aki egyszer útnak indul, nem fordul, meg se fordul” - énekli a népdalénekes. Hiszek neki. ■ Tóth Vivien másodéves teológus Közösségre hangolva Adni és kapni a teológusnapokon ► Egy szombat késő délután, belépve az Evangélikus Teológusotthon (ETO) üvegajtaján, halk zene szivárog le az első emeletről. Gitár, klarinét és cajon. Kisvártatva felhangzik a dicsőítő ifjúsági ének is a jól összehangolt kis kórus torkából. Valószínűleg nem először éneklik így együtt. Egy fiú és egy lány fekete mappával, papírhalmokkal a kezében siet el teológustársuk mellett, kérdésére pedig, hogy hova is rohannak, így hangzik a válasz: „Tartunk egy főpróbát, mert holnap teológusnap lesz, hajnalban indulunk” - és eltűnnek a lépcsőfordulóban. Lázas készülődés, délutánonkénti próbák, zenés-verses irodalmi összeállítások, némi feszültség, de legfőképpen jókedv és vidámság előzi meg az egyhangúnak aligha nevezhető teológusnapokat. A különböző helyek különböző gyülekezeteivel való egy- vagy akár kétnapos találkozás és együttlét maradandó élmény minden hallgató emlékezetében. Az elsősöket már a második héten azzal biztatják, milyen jó is lesz teológusnapra menni, illetve arra készülni. Mindegyik kis csapat, amely adott teológusnapra jelentkezik, valamiért különleges. Az összetétel mindig változik. Hol a zenei „részleg” miatt, hol az irodalmi műsor, hol a különösen jól sikerült prédikáció és/vagy áhítat, hol pedig az adja a „dolog” különlegességét, hogy egy évfolyam kilenc hallgatója vesz részt egy teológusnapon. Mindannyian a legjobbat akarjuk kihozni magunkból, egymásból, és a lehető legtöbbet szeretnénk adni a minket szeretettel fogadó gyülekezeteknek. Aki először jár hallgatóként teológusnapon, kicsit úgy érezheti magát, mint a testvérével vagy testvéreivel együtt új közegbe került, pár éves kisgyerek: ismeretlen környezetben, ismeretien emberek között van, mégis mindenhol szeretet és elfogadás veszi körül, barátsággal és érdeklődve közelednek felé, lesik minden kívánságát. Neki pedig „csak” annyi a feladata, hogy szolgáljon azon a napon a gyülekezetben, és ott tudjon hagyni valamit mindenki szívén abból, amire oly lázasan készült a többiekkel együtt legalább egy-két héten keresztül. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha odaadással és alázattal viseltetünk a teológusnapi szolgálat iránt. Ismeretien gyülekezetnek prédikálni mindig nagy feladat a teológushallgatóknak. „Vajon hogyan és mennyire érinti meg őket, amit mondani szeretnék? Vajon mit ragadnak ki belőle, mit visznek magukkal? Egyáltalán, lesz-e valami, amit én helyezhetek a szívükre, és elfogadják, befogadják-e? Vajon reagálnak-e rá, és elmondják-e az igazi véleményüket?” - rendszerint ilyen kérdések kavarognak a teológusnapi csapat tagjainak fejében, még akkor is, ha van, aki nem prédikál, hanem liturgizál, verset mond vagy zenél. A gyülekezet(ek) tagjaival, illetve a lelkészekkel való beszélgetések egyenként - és összességében is - mind fontos pillanatai a teológusok életének. Irányt és célt adhatnak, nem utolsósorban pedig az új emberekkel való megismerkedés, egyegy mondat vagy szó, amely elhangzik, vagy egy-egy közösségélmény maradandó lehet a későbbi szolgálatra nézve. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak lesznek - vagy már voltak is - olyan pillanatai, amelyekről még az unokáinknak, netán dédunokáinknak is mesélni fogunk: „Azon a teológusnapon az a valaki azt mondta nekem, hogy...” A kellemes fáradtság egy ilyen, hosszúnak érzett nap után olyan kényelmesen ül a lelkűnkben, hogy ha akarnánk, se tudnánk onnan kitessékelni. A tudat és az érzés, hogy adhattunk valamit a gyülekezetnek, rendszerint boldog mosolyt csal az arcunkra, hiszen van és lesz is eredménye és értelme annak, amire elhivattunk. Csak egymásra nézünk, és a tekintetekből olvassuk ki, hogy mindenki hasonlóan érez: van valami - és talán nem is az egyetlen -, amit közösen csinálhattunk elejétől a végéig. Ilyenkor az élménykavalkáddal a fejünkben pihenünk egy kicsit, majd - reménység szerint - minden kezdődik elölről, mindig valami újat, valami különlegeset hozva magával, és valami maradandót helyezve a hallgatók szívére. ■ Németh Kitti elsőéves hallgató
