Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-01 / 35. szám
6 4i 2013- szeptember i. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Jóízű egyház Egy kis ízelítő (egy)háztáji ízeinkből ► Rendhagyó könyvet mutatott be nemrégiben a Luther Kiadó, olyat, amely profiljától látszólag teljesen eltérő. Elsőre csak az éles szeműek találják meg a sorok közt megbújó bibliai idézeteket vagy lutheri mondatokat. Merthogy az ízlelő című kötetben alapvetően ínycsiklandó receptekkel, evésre csábító képekkel találkozhatunk. A kiadvány története a papnék egyik rendes éves találkozóján kezdődött, ahol a környezettudatosság témakörét bejárva az egészséges étkezésre is odafigyeltünk. Ekkor - szokásunktól eltérően - nagy receptcsereberélésbe kezdtünk. A lelkesedés végül megszülte egy papnészakácskönyv ötletét is. Buday-Malik Adrienn (képünkön) vette kezébe a szálakat, és ezzel egy időben koncepciót is talált a szakácskönyvhöz. Nem egyszerűen az volt a célja, hogy a szeretetvendégségek süteményeit gyűjtse egy „tepsibe” hanem a különböző tájegységekre jellemző kincseket, szokásokat szerette volna bemutatni. A könyv első felében receptekkel fűszerezett gyülekezeti történetek, szokások adnak bepillantást sokszínű egyházunkba. Jól megfér egymás mellett a gödöllői komatál a szász adventtel, a pilisi lakodalmas kuglóf a budahegyvidéki bográcsozós takarítással. Mind azt mutatják, hogy mennyi alkalom adhat okot a terített asztalra és az azt körülülő közösségre. A másik nagy fejezetben a papnék által összegyűjtött hagyományos receptek kaptak helyet - maivá és egyúttal egészségesebbé alakítva, mint ahogy azt az ötletadó találkozón is megtapasztalhattuk. Ez a gyűjtemény csupa kipróbált „darabból” áll, a szerkesztő becsületesen megfőzte, illetve megsütötte, majd „kompozícióba állította” és lefényképezte mindegyiket. A képek nagyon igényesek lettek, a receptek helyett is beszélnek, és fakanálért kiáltanak. Nem egyszerű szakácskönyv született tehát, hanem egy nagyon mély gyökerű, az összetartozást erősítő kiadvány, melynek minden sorában ott van a szív, a lélek és az íz. Egyetlen apró hibája van csupán: a sokféle íznek véget vet az utolsó lap, ezért sokan már a folytatást várják. ■ Barthel-Rúzsa Barbara ízlelő - (egy)háztáji ízeink. Rendhagyó szakácskönyv nem csak evangélikusoknak. Szerk. Buday-Malik Adrienn. Luther Kiadó, Budapest, 2013. Ára 2980 forint. HIRDETÉS Nyugdíjas ieikészcsaládok találkozója A Deák téren a nyugdíjas lelkészcsaládok szokásos havi összejövetelét szeptember 6-án fél 10-kor rendezzük. Az áhítatot Smidéliusz Gábor lelkész, az előadást Merre tart ifjúságunk címmel Csizmadia Nóra ifjúsági referens tartja. HIRDETÉS A jelenések könyvének mai aktualitása Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) és a Budavári Evangélikus Egyházközség rendezésében minden hónap második csütörtökén a Jelenések könyvének mai aktualitása témát járjuk körül. Előadó: dr. Dér Katalin egyetemi docens, klasszika-filológus, teológus, az irodalomtudományok doktora (ELTE). Az alkalmak 17 órakor kezdődnek az egyházközség gyülekezeti termében: Budapest I. kér., Táncsics M. u. 28. Szeptember 12. ♦ Áhítat: Balicza Iván - Előadás: A Jelenések könyve értelmezésének irányai és nehézségei. Miért olyan fontos ma ez a könyv? Október 10. ♦ Áhítat: dr. Fabiny Tamás - Előadás: Mi az igazság a Napkecöközött 'asszony körül?.(12. fejezet) ß ‘November 14. »Áhítat: Bencéimre - Előadás: A két fenevad: az antikrisztus és a hamis próféta. Mit jelent az, hogy a fenevad száma 666? (13. fejezet) December 12. ♦ Áhítat: Bencéné Szabó Márta - Előadás: Krisztus és övéi ezeréves uralma (20,1-10) A tanító néni teljesen érthetetlen volt. Úgy érkezett a faluba egy hátizsákkal meg egy bőröndnyi könyvvel, mint akit a szél fújt ide és pottyantott le. Fizetést nem tudtak neki adni, de arra is csak azt mondta, nem baj, tanítani szeretne, meg magába szívni ezt a tiszta csendet itt. Furcsa szavakat használt, az igaziakat meg alig értette. A pityókát krumplinak hívta, és hiába próbálta kimondani a rendes nevét, egyre csak kacagott. Sötét színű hajával, fényes fekete szemével is kitűnt a sok kalászszőke hajú, világos szemű falusi közül. A ruhái is mások voltak. Nem vett fel annyi szoknyát, mint a helybeli lányok, és az istentiszteletre is kosztümben ment, nem fodros ruhában. Minden mozdulatát kíváncsian figyelték, szokásait megrökönyödve vették tudomásul az emberek. Szinte már aggódva lesték, mennyire keveset eszik. Akkor is leginkább csak gyümölcsöket. A jó húsos szalonnát nevetve hárította el, ha kínálták.- Jó lesz az Zsiga bácsiéknak. Én aligha mozognám le - tolta el bocsánatkérő mosollyal az ajándékot. Minden reggel nyitáskor ott állt a pékség előtt - amelyet holland segélyből alapítottak munkahelynek a fiatalok számára - a többi asszonyokkal, akik kilós, kétkilós kenyeret vettek a családnak. Ő egymagának csak két szeletet kért, mint a bódorgós szatyros ember meg a túlvégi szótalan kapás.- Ha lehet, a végéből, mert az a ropogós korca, az az igazi csemege - mondogatta. És mivel rajta kívül senki más nem pályázott a kenyerek farára, ez valóban mindig jutott neki bőven. Köszönettel fogadta a csöppnyi kivételezést, kicsit pirulva pakolt el, és kívánt derűs szép napot mindig mindenkinek. Az iskolában aztán már nem volt tovább furcsa benne semmi. A gyerekek szerették, figyeltek rá. A lemaradókat ügyesen felzárkóztatta, gyakorolt a bukdácsolókkal, és mindig volt biztató szava az igyekvő diákhoz, bármilyen lett is az a fránya érdemjegy. Jó tanító néni volt, igazi tyúkanyó. Csak azt nem értették, hogy ha szép is, tanult is, kedves is, mit keres itt éppen náluk, az Isten háta mögötti, kicsiny, félig román, félig magyar faluban ez az anyaországbeli lány. És miért nem ment még férjhez, holott betöltötte már a huszonegyet is. Mi elől bújik? Vajon meddig marad? És hát boldog-e itt közöttük? Egyszer még egy lakodalomba is meghívták, hogy kicsit kiismerjék. Jó zimankós tél volt, igazi disznóvágó idő. Az a lány, aki férjhez ment, éppen csak végzett az általános iskolával. Kicsike volt, vézna, megszeppent tekintetű. Lenhaját két hosszú fonatban hordta. Az öreganyjáról rámaradt menyasszonyi ruhát is úgy kellett ráigazgatni, hogy álljon valahogy. Az egyik falubeli lány pirosítóval, rúzzsal felnőttesítette ki a sápadt arcocskát valamelyest. A vőlegénynek is épphogy csak serkent a bajusza, de a bocskaiban, kalapban mégis idősebbnek látszott. Ráadásul elszántan, komolyan, megfontolt képpel vonult a templom felé, karján a szégyenlősen tipegő menyasszonnyal. A tanító néni a kórust vezette. A kis csapat éneke után is közöttük ült le, onnan nézte mosolyogva, könnyes szemmel a szertartást. A lakodalmas asztalnál szerény volt, kicsit meghatott, csöndes, de kedves. Semmi kü-Füller Tímea Útravaló lönöset nem láttak rajta. Nem volt csapodár, de elutasító sem. Titokzatosan, segítőkészen és érthetetlenül élt közöttük mindvégig. Aztán május végén, néhány héttel az évzáró előtt bejelentette az iskolában, hogy június végén elköltözik. A gyerekek megszeppenve ültek a padokban. Még aki eddig a lógásra gondolt, most az is elkomorodott egy kicsit. Mi lesz velük a tanító nénijük nélkül?- Ne féljetek, szeptembertől biztosan egy kedves új tanító néni lesz majd veletek, aki nagyon fog szeretni benneteket, ti pedig ügyesen tanultok tovább nála - simította végig tekintetével biztatóan a legörbült szájú kis csapatot. Aztán folytatta az órát, mintha mi sem történt volna. A gyerekek azonvették és csodálták, sajnálták, és haragudtak rá, amiért elmegy. Hazaérve aztán ki-ki magában forgatta tovább a gondolatokat. Reggelre, mire a pékség ablaka kitárult, az utcán már mégis beszélték, amire jutottak, s azután nem is esett több szó az egészről, mindenki tette a dolgát, ahogy kell. Csak esténként maradtak fenn az asszonyok egy-egy fertályórával tovább. Közben lassan eljött az igazi nyár. Ragyogott a nap, a lurkókat már kötéllel sem lehetett volna a padban tartani, kinn a diófa alatt ismételték át még utoljára a tanévben összegyűjtött anyagot. A templom előtti járdára aszfaltkrétával írták az ábécét meg a szorzótáblát, és ugróiskolázás közben válaszolgattak az összeadáskivonás feladatokra. ban elmesélték otthon a szüleiknek a hírt, és az egész falu felbolydult. Aznap este a kapálásból hazafelé menet csak úgy sziporkázott a szó az asszonyok között.- Ej, biztosan honvágya van, hát természetes, hogy haza akar menni.- Hát eddig nem volt neki? Mégis maradt. Maradhatna most is, jó dolga van itt, megbecsüljük.- Hiszen fizetést sem kap! Jótékonykodni sem lehet örökké!- Csak adnánk néki valahogyan, összeadnánk, amit megeszik, nem kéne azért rögtön elmennie!- Nem hát! Amúgy is vénkisasszony, mindegy lenne neki, hogy hol lakik!- Vénkisasszony, és az is marad! Képzeljétek, még szőni se tud!- A máiét is alig tudta lehántani! Még ilyen egy tehetetlen leányt!- A rokkára meg úgy bámult, mint borjú az új kapura. Még le is fotografálta!- Nincs ennek semmi stafírungja, az már bizonyos.- Ugyan, ne bántsák! Lehet, hogy annyit járt iskolába, hogy nem maradt neki ideje a ház körüli rendes munkát megtanulni.- Hátha meg édesanyja sincsen, akitől elleshette volna!- Müyen ügyetlenke volt a muroktisztításnál is, he!- Az igaz, de a gyerekek úgy danolnak a keze alatt, mint a csácsogó madárkák!- És még a legcsóróbbnak is volt mindig mivel írnia az óráin, úgy intézte.- No, tanító néninek jó volt, az igaz. S ki tudja, most merre fújja-viszi tovább a szél. Látjuk-e még valaha? így szemezgették a gondolatokat. Nem volt egyszerű eligazodniuk önmagukon. Mert a tanító nénit egyszerre szerették és furcsállották, neAz utolsó nap megvolt a tanévzáró is. A tanító néni előre megmondta, hogy másnap hajnalban indul, senki ne hozzon virágot, mégis annyi margaréta gyűlt az asztalára, hogy alig tudta felkarolni. Pironkodva köszönte meg, és azt mondta a szülőknek, hogy mindenképpen folytassák a gyerekek az iskolát. Tanító biztosan lesz, a könyveit, írószereit meg itt hagyja, benn az iskolában lesznek a kofferében, ősszel megtalálják ugyanígy. A virágot meg átviszi a templomba az oltárra, kár volna érte, hogy tönkremenjen az úton, de azért köszöni. Tudták, hogy vasárnap a nyolcas vonattal utazik. Az állomás alig egy félóra út, de a kocsis azt kérte, menjenek el már hétkor, hogy ő becsülettel visszaérkezzen az istentisztelet előtti imaóra idejére. A tanító néni tehát készen állt az útra a megadott időre, odakészítette az ajtó mellé hatalmas hátizsákját, amelyen azért mégis ott kornyadozott egy szál virág az előző napi csokorból. Amikor a toronyóra elütötte a hetet, a tanító néni nagyot nyelt, és ajtót nyitott a kocsis zörgetésére. A küszöbön azonban megtorpant a meglepetéstől. Mert ott volt a ház előtt a falu apraja-nagyja, mind, aki csak mozogni tudott: a karon ülő kicsinyektől a görbe faágra támaszkodó öreg cigány asszonyig. Egy bőröndöt tettek le elé. Először azt hitte, a könyvvel teli kofferja az, s nem is értette, mit akarnak vele. De amikor felhajtották róla a takarót, láthatta, hogy láda ez, tulipános láda. Minden asszony és lány beletett valamit a tanító néni stafírungjához. És a gyönyörű szőttesek, párnahuzatok, törölközők tetejére a kisdiákok is letették elé búcsúajándékukat: a ropogós pirosra sült hétszirmú - csupa sarok - kenyérvirágót.
