Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-07-07 / 27. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. július, 7, !► 13 Józan ébresztő a 2011. évi népszámlálás adatai láttán Népszámlálásból megújulás ► Úgy tűnik, sokunkat meglepett, másokat egyenesen sokkolt a legutób­bi népszámlálás némely adata. Társadalmunk több mint negyedmilli­ónyi fogyása (257 687 fő mínusz) - a bevándorlás ellenére - elgondol­koztató. Némelyek mégis a családtámogató rendelkezéseket kifogásol­ják. Még erőteljesebb motivációt kell biztosítania kormányunknak, hogy a népesség fogyása mérséklődjék. Még mindig magas - kontinensün­ket tekintve is - az abortuszok száma, mintegy évi 44 ezer. Nyilván mind­nyájunkat megdöbbentett az evangélikusok összesített száma (214 965) is. Lehetne még más számok felett is meditálni (alacsony házasságkö­­tési mutató, a szingli életformában élők növekvő aránya, együtt élők szá­ma stb.). Magam az alábbiakban néhány megjegyzést kívánok fűzni a különböző mutatókhoz, a részletes értékelés igénye nélkül. ■ D. Szebik Imre 1. Egyházunk fogyása a népesség fo­gyásából is következik. Ez a fogyás nemzeti szinten 2,4%. Hozzá kell ten­nünk, hogy a bevándorlók között alig van evangélikus, minthogy többségük a környező országokból érkezik, ahol alacsony az evangélikusok száma. 2. Feltűnően magas a felekezeti hovatartozásukat meg nem adók száma, majdnem 400 ezerrel többen vannak, mint tíz évvel ezelőtt. Akik a „nem kíván válaszolni” lehetőséget választották a népszámláláson, azok száma még ennél is nagyobb növeke­dést mutat: 1,1 millióról majdnem 2,7 millióra ugrott ez a szám. Igaz, hogy önkéntesen lehetett nyilatkozni, de sokan mondták, hogy az összeírok csak azokat a kérdéseket tették fel, amelyekre kötelező volt a válasz­adás. Természetesen ez a sajnálatos jelenség valamennyi felekezet adata­ira hátrányosan hatott. A felmérés megállapításának tendenciái így is ér­vényesek. A kimutatás számai azon­ban vitathatók. 3. Egyházon belül is vannak kimu­tatásaink évente. Három adattal ren­delkezünk: a) az általunk ismert evangélikusok száma az adott gyüle­kezet területén; b) az egyházfenntar­tói járulékot fizetők száma; c) a gyü­lekezet életében részt vevők száma. Ezek együttes halmazát összehason­líthatjuk a népszámlálás adataival. Könnyű megállapítani a fogyás mér­tékét, amely messze nem olyan ma­gas, mint a népszámlálási kimutatás. Tény azonban, hogy felnőttkereszt­­ségekkel együtt sem tudjuk utolérni az elhalálozások miatti kiesést. Ennek alapján mintegy 240 ezer evangéli­kusról tud nyilvántartásunk. 4. El kell gondolkoznunk az evan­gélikusnak megkeresztelt gyerme­kek, illetve családjaik elvilágiasodá­­si tendenciájánakfelerősödésén és a gyülekezeti élettől való távolmaradás okain. Sok jó kezdeményezés látha­tó gyülekezeteinkben (baba-mama kör, totyogók istentisztelete, keresők istentisztelete, szabadegyetem igé­nyes előadókkal, egyéb rétegalkal­mak, szeretetvendégségek, nyugdíja­sok köre stb.). Igaz, hogy a hétközi al­kalmakon részt vevők már korántsem biztos, hogy a vasárnapi istentiszte­leten is láthatók. Vajon miért nem? (Régimódi az istentisztelet? Életide­gen a prédikáció?) Az új kezdeményezések jelzik, mennyire fontos a személyes megszó­lítás. A kisebb közösségben észreve­szik, számon tartják, meghallgatják az embert. Kérdezni lehet. Hiányzik, ha egy-egy ismert arc nem jön el. Az adott közösség, annak összetartó és hordozó ereje lehet igazán vonzó. Ez­zel a ténnyel magyarázható a ki­sebb, úgynevezett neoprotestáns egyházak növekedése. 5. Ennek a személyességnek az ál­talános érvényesítése lehet kitörési pont a gyülekezet életében. Megis­merni a gyülekezeti tagokat, gondol­kozásukat, kegyességi sajátosságukat, kérdéseiket igen fontos lehet. Ha ez érvényesül az igehirdetésben, a lelki­gondozásban, netán a hitoktatás­ban is, akkor azt élik meg, hogy va­laki törődik velük, érdemes, jó dolog a gyülekezethez tartozni. 6. Az igényesség lehet az a másik szempont, amelyet joggal vár el a gyülekezet, a betévedt vagy korábban elkóborolt testvér. Egyik ismerősöm így véleményezte a prédikációinkat: többségük megreked a tíz-tizennégy éves gyermekek szellemi színvonalán. Ennél pedig képzettebbek felnőtt híveink falun és városon egyaránt, de lelkészeink is. 7. Az emberi közvetlenségről is em­lítést kell tennünk. Az új pápánál rögtön észrevette az egész világ. Fon­tos lehet kedves, gesztusértékű emberi szóval köszönteni az istentiszteletre ér­kezőket s aztán elköszönni tőlük kéz­fogással. A kemény szó, a dörgedelmes prédikáció idejétmúlt stílusát az elgon­dolkoztató, érvelni tudó evangélikus teológiai gondolatsor válthatja fel. 8. A gyülekezetért az egész gyüle­kezet közössége hordoz felelősséget. Kiemelten a lelkész és a felügyelő, a gondnok és a pénztáros, a kántor és a hitoktató, de minden keresztény testvérünk is. „Egymás terhét hordoz­zátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Gál 6,2) A városi gyüle­kezet a falusiért, a kicsi a nagyobb gyülekezetért, az anyagyülekezet a fi­­liáért és a szórványokért és viszont. Ennek szép példája a budai gyüleke­zetek imádkozó és támogató vállalá­sa a borsod-hevesi evangélikus kö­zösségekért. 9. Egyházunk, gyülekezeteink hí­vei többféle kegyességi gyökérből táp­lálkoznak. Találunk köztük az evan­­gélizációs időkből érkezőket, találunk köztük mélyen biblikus elkötelezett­ségű testvéreket, mások az evangé­likus hagyomány hűséges őrzői, ta­lán családi származásuk okán. Töb­ben evangélikus iskolában, gimnázi­umban tanultak. Ismét mások az evangélikus kulturális örökség, egy­házi zene és irodalom elkötelezettjei. Bizonyára vannak keresők, egyhá­zunk életével most ismerkedők, akik valamely intézményünk dolgozói. A vegyes házasságokban élő házastár­sak gyakran elkísérik egymást az is­tentiszteletre. Erre mindnyájunknak gondolni kell. 10. Evangélikus egyházunk mindig befogadó egyház volt. Énekeink is jól tükrözik ezt. Vannak mélyen pietisz­­tikus szövegűek (381), mások a luthe­ri tanítást (320) fogalmazzák meg. Né­melyek az egyház adott korszakának jellemzőit tükrözik vissza (523), vagy a hagyomány folyamatosságának őr­zői (254). Egymást jól kiegészítik, és a változatosságot is biztosítják. A sort lehetne folytatni, amint híveink sokféle elvárását is. Fontos, hogy lel­ki otthonunk legyen a gyülekezet s evangélikus egyházunk egésze. Egy­más elfogadása a közösség építését erősíti, még ha nézeteink nincsenek is minden kérdésben szinkronban. * * * Az egyház története arra tanít mind­nyájunkat, hogy a sokszínűségben egyet mindenképp meg kell őriznünk: Jézus Krisztust, a mi Urunkat s Meg­váltónkat. Őt hirdetjük, amíg élünk, di­csérjük s követjük, amíg tart a ma. Egy­házunkat és gyülekezeteinket is ő te­remti, tartja meg, s ő hívja életre az új generációk sorát. Ezt soha ne feledjük! A népszámlálás elgondolkoztató, netán sokkoló adatai így segíthetik szolgálatunk elmélyültebb végzését, és serkenthetik az egész gyülekezetei vonzó közösség formálására, amelyért szüntelen szabad imádkoznunk. A szerző egyházunk nyugalmazott püspöke ■ Ribár János Nagycsütörtök óta ki-ki a maga ízlése, meglátása szerint magyarázhatja a 2011-es népszámlálás vallási vonatko­zású adatait. A kárörvendőkkel most ne foglalkozzunk, hiszen az adatok mögött sokkal nagyobb és végzetesebb tragi­kum rejtőzik, semmint bárkinek is za­vartalan oka lehetne - úgymond - a val­lásosság csökkenése miatt örvendezni. Merthogy sokkal inkább szíven ütő a magyar nemzet drámai fogyása. S ez az elszomorító tény nem tekinthető függetlennek a vallásosság látható csökkenésétől. Bizonyára kimutatha­tó lenne az istenfélő szülők „gyermek­­vállalási öröme” a hitüktől megfosztott, csak az anyagiakra néző, a materialis­ta korszellem fogságában élő állampol­gárokkal szemben. A nemzet fogyása és a vallásosság látszólagos vagy látha­tó csökkenése között van egy óriási kü­lönbség, amely egyúttal lényegi össze­függésre is rámutat. Nem lenne célravezető magatartás, ha a népszámlálás riasztó vallási ada­tait látva passzívan a mélabúnak enged­nénk át magunkat. A másik végzetesen hibás lelki viszonyulás viszont a nyug­talanító adatok tagadása lenne: ha úgy viselkednénk, mintha nem történt vol­na semmi, és továbbra is ugyanúgy ten­nénk (vagy nem tennénk) a dolgunkat, mint eddig - aminek mégiscsak ez a le­hangoló adathalmaz lett az eredménye. Az adatok mint tünetek láttán egé­szen bizonyosan az Isten színe előtti alá­zattal kell a lehető legpontosabb diag­nózis felállítására törekednünk, mert az igazi missziói akcióterv csak ennek felismerése révén készíthető el. Az is egészen bizonyos, hogy az adatok puszta szemlélésénél vagy tagadásánál sokkal többre van szükségünk, méghoz­zá gyülekezetekre lebontva - a lelkészi, presbiteri, igehallgatói küldetéstudatot újra átgondolni szent kötelességünk. Isten ügye soha nem fog eltűnni eb­ből a világból, mert Isten ügye! Olyan ez, mint az óceán - mondta Meres­­kovszkij orosz vallásbölcselő -, van dagály és apály, de a hatalmas óceán lé­te kétségtelen. így van ez a vallással, az istenhittel kapcsolatosan is: sokszor volt már dagály (ezek voltak az ébredések korszakai), és hasonlóképpen sokszor volt már apály (ezek pedig a lehango­ló adatok időszakai), de a szent ügy mindenkor létezett, és éppen a titokza­tosan szent isteni háttér a biztosítéka. Persze az óceán apály-dagály jelen­ségét aligha hozhatjuk összefüggésbe az emberi magatartással, ám ugyanezt nem állíthatjuk az istenhit apálya és da­gálya kapcsán. A hatalmas óceán holdtól függő ritmusa és az istenhit történelmi megnyilvánulása között az emberi valóság (Isten szolgáinak va­lósága) jelenti az óriási különbséget. Ezért lenne szükséges most nem ré­mülten szemlélnünk a közzétett ada­tokat, hanem a bűnbánat alázatával, Is­ten színe előtt imára kulcsolt kézzel, ebből a látószögből felismerni a felada­tunkat, küldetésünket, missziónkat. Nagyon sokan nyilatkoztak úgy a népszámlálás alkalmával, hogy nem tartoznak egyik felekezetihez sem, még többen egyszerűen kikerülték a kérdést, nem kívántak felelni rá. Tekintsünk el az adatgyűjtés személyi és technikai ne­hézségeitől, és figyeljünk fel arra, hogy itt egy hatalmas, pásztor nélküli tömeg! Tagjai bizonyságot tettek lelkűk fájdal­mas állapotáról, amelyet csak sejtet egy hárombetűs, dacos szó: „Nem!” Nem tartozunk sehova, nem kívánunk a kér­désre felelni - üzenték -, mert nem bí­zunk a kérdésre adott válaszunk po­zitív következményében, vagy mert nem érdekel semmi. A tudatos ateisták száma az adatok szerint rendkívül csekély. A nemet mondók nem ebbe a kategóriába tar­toznak - bár Istennek van olyan cso­dálatos módszere, amely által akár a tudatos ateista is egyszer csak hitval­ló gyermekké válhat. Hiszen régen közismert a lélektanban: a tudatos is­tentagadás az istenszomj fordított megjelenése. A nemet mondók sokkal inkább azok közé tartoznak, akikre az Úr Jé­zus megrendült lélekkel tekintett: „Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és ki­merült” (Mk 9,36) Igen, Jézus szemé­vel kell látnunk a nemet mondók tö­megét: elcsigázottak és kimerültek - az anyagi és a lelki gondok miatt. E sorok írója nem bátorkodik recep­tet adni - de afelől bárki bizonyos le­het, hogy Isten hatalma nem csorbult, mutassanak bármit az adatok. Vi­szont a nemet mondó elcsigázottak és kimerültek lelkében rettenetes a hiány­érzet, amelyet olykor haragos indulat is áthat, miképpen az éhes vagy dider­gő embert is elkaphatja az indulat. Most kell egy „szent műhelyben” Is­ten igéje fölé hajolni és krisztusi lelkű­­lettel azok felé fordulni, akik - bármi­lyen okból is - nemet mondtak. Mert ez a nem - provokációs nem! Fogadjuk el Isten előtti alázattal és hálával ezeket az adatokat! Bűnbánat­tal és misszióra kész hálával. Ebben a helyzetben legyen az apostolok egykori kérése a mienk is: „Növeld a hitünket!” (Lk 17,5) Ha mindent megteszünk, a többi Isten Lelkének titka! A szerző nyugalmazott evangélikus esperes A Szentírás Isten népének megszámlálásáról ^ A jó pásztor vasárnapjának ige­hirdetési alapigéjében (Jer 23,1- 4) az Úr népéről elhangzott egy mondat, amely azóta is ott mo­toszkál a fülemben: „...nem kell többé félniük és rettegniük, számba sem kell venni őket - így szól az Úr!’ Mivel erről a té­máról még nem hallottam és nem olvastam sehol prédikáci­ót, úgy gondoltam, minden kommentálás és aktualizálási szándék nélkül „csak” közre­adom a legfontosabbnak ítélt tucatnyi igét Szentírás-beli elő­fordulásuk sorrendjében. „Vegyétek névjegyzékbe fejenként Izráel fiainak egész közösségét, nem­zetségenként és nagycsaládonként egytől egyig minden férfit, húszéves­től fölfelé minden hadkötelest Izrael­ben! Vegyétek őket számba seregen­ként, te és Áron! (...) Úgy vették őket számba a Sínai-pusztában, aho­gyan az Úr megparancsolta Mózes­nek. (...) akiket számba vettek, össze­sen hatszázháromezer-ötszázötve­­nen voltak. De a léviták ősi törzséből származókat nem vették számba kö­zöttük.” (4MÓZ 1,2-3.19.46-47) „És a te szolgád választott néped között van, amely olyan nagy nép, hogy nem lehet számba venni; nem számlálható meg a sokasága mi­att.” (íKir 3,8) „A Sátán Izráel ellen támadt, és rávette Dávidot, hogy megszám­lálja Izraelt. Dávid ezt mondta Jóáb­­nak és a hadinép parancsnokainak: Menjetek, számláljátok meg Izráelt Beérsebától Dánig, és terjesszétek elém, hadd tudjam meg a számukat!’’. (iKrón 21,1-2) „Azután jelentette Jóáb Dávidnak a besorozott hadinép számát: egész Izraelben egymillió-százezer kard­forgató ember volt, Júdában pedig négyszázhetvenezer kardforgató ember. Lévit és Benjámint azonban nem sorolta közéjük, mert utálatos­nak tartotta Jóáb a király parancsát.” (iKrón 21,5-6) „Dávid pedig ezt mondta Istennek: Hiszen én mondtam, hogy számlál­ják meg a népet! Én magam vagyok az, aki vétkeztem, és nagy gonoszsá­got követtem el. De az én nyájam nem követett el semmit! Uram Iste­nem, sújtson le kezed inkább énrám és az én rokonságomra, de népedet ne bántsd!” (iKrón 21,17) „Ezek után láttam: íme, nagy so­kaság volt ott, amelyet megszámlál­ni senki sem tudott, minden nem­zetből és törzsből, népből és nyelv­ből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezük­ben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak: »Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!«” (Jel 7,9-10) A számomra legfontosabb üzenet a jó pásztor hetének vezérigéjében található. Jézus nemcsak a számát tudja juhainak, hiszen az egy is hi­ányzik neki a százból, de - ami öröklétkérdés a számunkra - is­meri is őket: „Én örök életet adok nekik..." (Lásd Jn 10,11.27-28) ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom