Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-08-18 / 33-34. szám
io -m 2013. augusztus 18-25. KRÓNIKA Evangélikus Élet Ryn - egynapi járóföld A régiek egyik távolságmeghatározása volt ez a szép szó: járóföld. Azt a távolságot jelentette, amelyet az ember egy nap alatt meg tudott tenni. A Szentírás ismeri még a szombatnapi járóföld fogalmát is, amely a megszentelt napon megtehető távolságot jelentette. Járóföld - ez a szép szó jutott eszembe akkor, amikor finnországi barátaink és testvérgyülekezetünk meglátogatására készültünk. így találtunk rá — már tervezés közben - a lengyelországi Mazuriai-tóhátság közepén fekvő kicsiny városra, Rynre és evangélikus gyülekezetére. A lutheránus gyülekezet, amely több településen él, százhatvan lelkes. A régi parókiát a rendszerváltás után- német segítséggel - úgy alakították át, hogy az emeleten egy apartman, a padlástérben pedig három - fürdőszobával felszerelt - vendégszoba várja az utazókat. A gazdagsági épületből fiataloknak alkalmas szálláshelyet alakítottak ki, huszonöt-harminc fekvőhellyel. A parókia tágas udvara akár táborozásra is alkalmas. A fedett közösségi étkező mellett tűzrakóhely, röp- és kosárlabdapálya, pingpongasztal is található. A gyülekezet valamikor nagyobb volt, s a keletporosz vidékek német ajkú lakosai lelkes gyülekezeti életet életek. Az egykori templom azonban a második világháborúban leégett, és- a történelem számunkra is ismert fordulatai miatt - nem tudták újjáépíteni. jelenleg is egy kicsi, de szépen, ízlésesen kialakított gyülekezeti házban tartják az istentiszteletet. Évente egy-két keresztelő nem biztosítja a közösség növekedését, de vannak olyan újonnan bekapcsolódó családok, amelyek a „nagy lengyel katolikus tengerben” az evangélikusok családias közösségét keresik. Ökumenikus kapcsolataik igen elevenek. A kicsiny közösség szeretné, ha a vendéglátás és a szobák kiadása révén is bekapcsolódhatnának a nemzetközi vérkeringésbe. Egynapi járóföld - immár nem gyalog, hanem autóval - ideális pihenőhelynek tűnik a Via Balticán Finnországba igyekvők számára. De azoknak is, akik a Mazuri-tavaknál akarják eltölteni a szabadságukat. Ryn kedves kis város, két tó partján fekszik. A nagyobbik a Ryni-tó. Vízi sportokra, vitorlázásra, strandolásra alkalmas. A kisebbiken, az Olowtavon hangulatos szabad strand és horgászási lehetőség várja a pihenni vágyókat. A kastély mellett több apró látnivaló (szélmalom, őrtorony) található még a városban. A városka kulturális élete is viszonylag gazdag. Jan Neumannban, a németül jól beszélő lelkészben és feleségében - nyitottságuk és evangéliumi gondolkozásuk révén - igaz testvérekre találtunk. Finnországi látogatásunkkor jövet-menet két-két éjszakát töltöttünk a ryni vendégszobákban, igazi felüdülés volt ez a hosszú úton. De úgy látjuk, hogy nemcsak átutazóban, hanem célzottan - a táj szépsége és a környék turisztikai lehetőségei miatt - is érdemes Ryn városát és kicsiny gyülekezetét felkeresni. Egynapi járóföldet érdemes megtenni Rynért! S fontosnak érzem azt is, hogy a kis evangélikus közösség életét imádságban is hordozzuk minél többen. ■ Bence Imre A ryni kastély díszterme Az evangélium szabadsága Ötven évvel ezelőtt -1963 nagypéntekén - történt a tengerentúli Birminghamben: az amerikai hatóságok őrizetbe vették a neves baptista prédikátort és polgárjogi harcost, Martin Luther Kinget. Az ellene felhozott vád: erőszakmentes tüntetés a faji megkülönböztetés ellen. A letartóztatott tiszteletest teljesen elzárták a külvilágtól. Az akkori amerikai elnöknek, John F. Kennedynek azonban sikerült elérnie, hogy King szigorú fogsága fogházi felügyeletre változzon. Ezt követően az egyre híresebbé váló prédikátornak még egy teljes hetet kellett rács mögött töltenie, s akkor még nem sejthette, hogy milyen gyümölcsei lesznek eme kényszerfogságnak. Nem tétlenkedett. Egy hosszú levél megírásába kezdett, melynek témájául az evangélium szabadságát választotta. Gondolatait jobb híján újságszélekre, toalettpapírra és borítékok hátsó oldalára vetette. Az így született töredékeket sikerült kicsempésznie. Nagy meglepetésére a börtönben fogant kiáltványa szabadulásakor már nyomtatásban terjedt, hirdetve biblikus látását a krisztusi szabadságról. A Levél a birminghami börtönből címmel megjelent írásnak óriási hatása volt, ez váltotta ki az afroamerikaiak végleges felszabadítását... Kezdve Krisztussal és az apostolokkal, tovább lehetne sorolni az elmúlt két évezred ehhez hasonló, köztük magyar vonatkozású történeteit. Az ilyen s látszólag teljesen értelmetlen helyzetekre való tekintettel írhatta Pál a korinthusiaknak a következőt: „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is..!’ (íKor 10,13) Amikor kinek-kinek egyéni harcait kell megvívnia a hétköznapokban, amikor testi-lelki gyengeség vesz erőt rajtunk, amikor emberi ellenszenv kereszttüzétől szenvedünk, vagy amikor látszólag értelmetlen „falakba” ütközünk, és a miértek? válasz nélkül maradnak, merítsünk erőt eleink példájából! Higgyük el, utólag majd kiderül, hogy semmi, még a szenvedés sem történik hiába, s végül életünk minden mozaikdarabja a helyére kerül. Sohase feledjük megváltó Urunk bátorítását: „Nektekpedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek...!” (Lk 12,7) ■ Dr. Blázy Árpád In memóriám dr. Makoviczky Gyula (1939-2013) „Nemféleka haláltól. /Megállók vele szemben. /De amikor lesújt rám, /Isten, ölelj meg engem’.’ (Gyurkovics Tibor: Istenem) Búcsúzunk... A köztiszteletben álló pécsi orvos, az evangélikus egyház pécsi gyülekezetének egykori presbitere, a páneurópai mozgalom pécsi alapító és haláláig aktív tagja, a Mecsek szerelmese 2013. július í-jén befejezte földi pályafutását. Családja híres ősökkel büszkélkedhet: a rózsahegyi születésű Dusán Makovicky Jasznaja Poljanában Lev Tolsztoj orvosa volt, nagyapja egykori cukrászdája Nagykanizsán még ma is fogalom. Apai nagybátyja, prof. dr. Emil Makovicky a csehszlovák szociális medicina megalapítója. Édesapja, dr. Makoviczky Gyula Teleki Pál egykori jobbkeze, Göcsej kutatója, Pécsett szeretett pedagógus, nagy természetjáró volt. Makoviczky Gyula 1939. augusztus 24-én, ikertestvérei, Erzsébet és József 1942 decemberében születettek. A család boldogságát beárnyékolta a II. világháború és az azt követő évek. Az édesapa először a frontra, majd négy évre orosz hadifogságba került. Hazatérte után bélistázták. Pécsett kapott állást, vele együtt költözött a család is. Gyula, a legnagyobb gyermek 1957-ben kitűnő eredménnyel érettségizett a helyi Nagy Lajos Gimnáziumban. 1957-1963 között a Pécsi Orvostudományi Egyetem hallgatója - többször évfolyamelső is volt. Kezdő orvosként a mohácsi kórház radiológiai osztályán dolgozott, majd dr. Csete Béla főigazgató irányítása alatt a belgyógyászati osztályon. Ez az időszak szakmailag és emberileg döntő volt, meghatározta orvosi hivatása kiteljesülését. 1969-ben megnősült. Eszter lánya ma Svájcban él, Gyula fia Nagykanizsán lelkész. Boldog volt, hogy megélhette unó-Emlékek nagyszüleimről, a Táborszky házaspárról Nagymamám határozott kívánsága szerint szűk családi körben került végső nyughelyére férje, Táborszky László mellé. A bensőséges légkörű temetés nagy kontrasztban állt egész életével, hiszen az férje mellett igencsak mozgalmas volt, mindkettejüket sokan ismerték és szerették. Ahogy nagypapám kilenc évvel ezelőtt, úgy nagymamám is méltósággal és nyugodtan viselte a halál előtti kiszolgáltatottságot. A közös fényképnézegetések alkalmával elbeszélt történeteik alapján legalább egy rövid kis írásban szeretnék megemlékezni róluk. Nem volt könnyű életük, valóban szolgáltak, s alighanem alázatos hozzáállásuk tette mégis oly széppé - széppé, amint azt nagymamám utolsó hónapjaiban egyre többet mondogatta. Valóban mindent az Isten dicsőségére tettek. Nagyapám egy nógrádi parasztcsalád második gyermekeként látott napvilágot, s a falusi iskolai tanulmányok mellett segített a ház körüli munkákban. Hamar kitűnt, hogy kitartó szívóssága és okossága (amelyből négy testvérének is jutott) érdemessé teszi a továbbtanulásra, így tízévesen Budapestre került. Egy gyermektelen nagynénje szállásolta el, és tanítgatta a maga módján az élet küzdelmeire. Fülembe cseng egyik későbbi időből való kedvenc története, amikor tizenhét éves korában, a háború alatt Vanyarcra, a családi fészekbe hazatérve visszaszerezte/visszacsalta (egy csizmáért elcserélte) az oroszok által éppen elhajtott teheneiket. Sopronban végezte a teológiát, s itt ismerte meg csendes, de életvidám nagymamámat. A jókedv és a sok nevetés a családban mindig megmaradt körülöttük, akkor is, ha munkájukban nehézségekkel küszködtek. Nagyapámnak tanulmányai elvégzése után két évet segédlelkészként kellett volna eltöltenie. A püspök azonban ismerte nagyszerű közösségformáló képességét, ezért a kommunista városba, Tatabányára küldte hitoktató lelkésznek. így mindjárt feleségül is vehette nagymamámat, Mór Margitot, aki a háztartás vezetése és két gyermekük, Kati és Laci (édesapám) felnevelése mellett mindvégig nagypapám hű segítőtársa lett a szolgálatban is: bibliaórákat vezetett, és gyönyörű hangjával - amelyre később a kántorképzőn is felfigyeltek - vezette az éneket az istentiszteleteken és gyülekezeti alkalmakon, gyakran harmóniumon vagy orgonán is kísérve. A tatabányai gyülekezet nagy szomorúságára a házaspár hamarosan életének következő állomáshelyére, Szákra került. Nagypapám leleményessége nem csak fiatalkorában volt hasznos: itt a kommunisták ’56 utáni bosszújától óvta meg a falut. A lakosság lázadozásainak lecsillapítását követően meggyőzte a megtorlókat, hogy ne a faluban keressék az ellenséget. A püspök a Dunántúl után az Alföldön tartotta szükségesnek nagyszüleim szolgálatát: Kondoroson nagy megosztottság után kellett összekovácsolni a gyülekezetét. Miután ezt megtették, Békéscsabára kerültek, ahol a legtovább, huszonnyolc évig szolgáltak. Ez az időszak sem volt eseménytelen, kihívások mindig jöttek. A Nagytemplomot, Közép-Európa legnagyobb evangélikus templomát 1978-ban földrengés rongálta meg, s a műemléket renoválni kellett. Nagypapám volt az, aki kézbe vette a felújítás megszervezését egy egyházi építési brigád felállításával. Gyakran az állványokon való ellenőrzést is maga végezte. Az ezt követő időszakból már személyes emlékeim is vannak. A Nagytemplom felújításához szükséges állványok a megye más egyházi épületeinek felújításai közti szünetekben még hosszú évekig ott álltak az egyházi udvaron. Nagyszüleim sokszor elvittek Telekgerendásra is, ahol a gyülekezet ébredésének és a templom felépítésének álltak az élére. A következő nagy feladatot a romániai menekültáradat jelentette. Nagyszüleim minden szabad idejükben a hivatalban osztották a ruhákat és a tartósélelmiszer-csomagokat. Emlékszem, hogy gyakran szálltak meg a parókián - nyári ottlétünk alatt is - a Nyugatról segélyszállítmányt hozók. Otthonuk mindig nyitva állt mindenki előtt: hol hivatali időn kívül a lakásra bezörgető rászorulóknak segítettek egy kis sebtiben összeszedett „túlélőcsomaggal” hol magas rangú kái születését, büszke nagyapaként folyamatosan figyelve sorsukat. A természet, főleg a hegyek szerelmese volt. Jól ismerte a történelmi Magyarországot, Európa szinte valamennyi országában túrázott élete során. Az utóbbi években a túrák rö- j vidültek, a „nordic walking” botok el- | engedhetetlen társai lettek. 2012-ben - már nagybetegen - | megvalósult élete egyik nagy álma: I Gyula fia segítségével végigjárta a Luther-emlékhelyeket Lutherstadt Wittenbergben, megismerte a Melanchthon-házat és a Leucoreát. Nyugdíjazása, egyre súlyosbodó betegsége ellenére Pécs város közéletének - különösen az evangélikus gyülekezetnek, a páneurópai mozgalomnak, a Lenau-ház programjainak aktív résztvevője maradt élete utolsó napjáig. Pécsi otthonában, magára maradva érte a halál. Búcsúztatása július 16-án volt a pécsi köztemető kápolnájában. ■ Lovassy Klára személyeket hívtak ebédre, és építették a gyülekezeti kapcsolatokat. Nagymamám csirkepaprikása meszsze földön híres volt, a híre egészen Finnországig eljutott. Nagypapám iratai közül előkerült Habsburg Ottó neki írott levele is, amelyben nagyapának a békéscsabai Nagytemplom felújításáért tett erőfeszítéseit méltatja nagy elismeréssel, s amelyet nagymamám haláláig is örömmel mutatott meg minden ismerősnek és családtagnak. Nagyapámat a Nagytemplom és további műemlékek felújításában végzett munkájáért Kós Károly-díjjal is kitüntették. A békéscsabai Nagytemplom oromzatán látható felirat első felével szeretnék végső búcsút venni szeretett nagyszüleimtől. Úgy érzem, ez a mondat nemcsak életük egyik fő állomásához kötődik, de egyben hitvallásul is választották: Gloria sit coeli Domino sit gratia terris (Dicsőség legyen az ég Urának, legyen hála a földön). Sírjukon is istenszeretetükről tesznek tanúságot kedves énekük első szavaival: „Igen, Atyám.” (EÉ 356) ■ Halász-Táborszky Györgyi
