Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-03 / 9. szám
Evangélikus Élet <■,. t -ÉLŐ VÍZ ' • T Tl 2013. március 3. m- 11 A hónap igéje „Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él” (Lk 20,38) Nem ér a nevem! Itt kiszállok. Rajtakaptuk a szadduceusokat! Min? Hogy nem hisznek a feltámadásban és az örök életben, mégis a feltámadással kapcsolatos kérdéseket tesznek föl, és vitát indítanának a témáról. Ma is tele vagyunk „szadduceusokkal”. (Persze farizeusokkal is.) Sokan nem hisznek Istenben, nem tartják mindenek fölötti döntő tekintélynek a Szentírást - mégis bibliai __ kérdéseken vitatkoznának. Ha nem hiszed el, hogy igaz, amit a Biblia mond, miért vitatkozol rajta? Ha nem hiszed, hogy létezik az Örökkévaló, akkor már föl sem vetheted az alábbi kérdéseket: hol van téve dés a Bibliában; miért nem történhettek meg a csodák; az Ószövetség Istene kegyetlen; később és mások írtak le sok mindent... Ha a Szentírás mindenek fölött való, hatalmas szerető Istenében hiszel, akkor a kérdés nem ilyen „cselesen” alakul. Egy szadduceus hogy tudná a mindentudó Isten bölcsességét a ravaszságával kijátszani! Neki olyan kérdést föltenni, amelybe belebukik?! Az ilyen kérdező bukik bele, már azonnal, amint föltette. Az igazi kérdező az, aki választ vár valamire. S ha választ vársz Istentől, ő fog is felelni. Csodálatosabban, mint ahogy elképzelted. De a mi hatalmas Urunk egyúttal alázatos is. Jézus tudja, hogy csapdába akarják ejteni kérdéseikkel, mégsem zavarja el őket, hanem türelemmel és szeretettel válaszol. Milyen jó, hogy ilyen Istenünk van! A kérdés úgy hangzott, hogy kinek a felesége lesz majd odaát az az asszony, akit sorra elvett hét testvér, majd mindnyájan utódok nélkül meghaltak. (A mózesi törvények szerint a gyermekek nélküli özvegyasszonyt a volt férj testvérének kellett elvennie [Lk 20,27-40].) A kérdés mögött pedig természetesen az a vélemény állt, hogy nincs örök élet, feltámadás - és így — tulajdonképpen nincs is valóságos, mindenek fölötti Isten. Van, hogyne lenne. Fölsorolhatjuk az úgynevezett „istenbizonyítékok” sokaságát is, de a legnagyobb bizonyíték, hogy imádkoztam, és meghallgatott; kerestem, és ő rám talált; üres szívemet kétségbeesetten megnyitottam, és ő beköltözött oda, megtisztította Jézus véréért, békességet és szeretetet adott. Van Isten! Csak közeledj hozzá őszintén, nyitottan, és ő megmutatja magát. Bármilyen nehéz, csavaros, súlyos kérdéssel jöhetsz - nála választ találsz. Ez egyszerűen csodálatos! És ezek után az eddig homályos kérdések is kezdenek megoldódni. „Csak úgy maguktól” - ez is a kegyelemhez tartozik. Jézus konkrét válasza utal a Hóreben kapott kijelentésre. Ott az Úr Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének mondja magát. Pedig már meghaltak. Tehát: van élet a halál után (üdvösség vagy kárhozat), a létezés minden formáját Isten teremtette, és az ő kezében van. Isten számára mindenki él. Vagy itt, vagy odaát. Ez Krisztus Urunk föltámadása után egészen nyilvánvaló lett. Jézus győzött a bűnön és halálon. Ezért aki neki adta szívét e földi életben, az vele, érte és általa bejut Isten másik, azaz örök országába. A mennybe. A szadduceusok tagadása mögött talán az volt: „Mi lesz, ha mégis van örök élet? Akkor inkább tagadjuk, és minden, az egész bűnös életünk maradhat a régiben.” Kényelmes, nem? De akkor odaát majd igen kényelmetlen lesz. Jézus azt mondja most nekünk és mindenkinek: inkább most válaszd a „szent kényelmetlenséget” hogy földi életed után olyan helyre juss, ahol ő kellemetes helyet készített számodra. És odaát majd a legtitkosabb, legkitekertebb, legmegmagyarázhatatlanabb kérdésre is választ kapsz. De talán a legtöbb már nem is fog érdekelni. Csak az, hogy van egy örök, szerető Atyád. ■ Széll Bulcsú A házasság alapjai - és ahogyan a mi házasságunkban megvalósultak László Dezső lelkipásztor az Ige - hit - egyház című, Kolozsvárott 1943- ban az Ifjú Erdély kiadásában megjelent könyvében hasznos tanácsokat ad a házasulandók számára. Vegyük fontolóra őket! Hogy a keresztyén embernek a másik nemhez tartozó keresztyének közül kit kell házastársul választania, azt Isten mutatja meg azáltal, hogy közöttük egymás iránti kizárólagos szerelmet ébreszt. Mint keresztyén ember nem vehetem el házastársul azt, akivel hitközösségben élek ugyan, de iránta nem érzek kizárólagos szerelmet. A házasság Istentől adott erkölcsi alapja, hogy a szerelmem mást nem akar ismerni. Az ember hozzátartozik Istenhez is, Istennek is gyermeke. Isten gyermekének lenni pedig azt jelenti, hogy életünk minden döntő fordulójában és helyzetében helyet adunk Isten akaratának. A házasság annyira döntő eleme a keresztyén ember életének, hogy sem a megkötéséből, sem egész lefolyásából nem zárhatja ki az élő Istent. Az igazi házasság a legteljesebb közösség két különböző nemű ember között. Azért kell az egymást kizárólagosan szerető és állami hatóság előtt polgári házasságot kötött házastársaknak egyházilag is megesküdniük, hogy ezzel kifejezzék Istenhez való tartozásukat és azt a tényt, hogy ők lelkileg is egyek. Az igazi házasságban életgyakorlat a közös imádkozás, bibliaolvasás és az istentisztelet látogatása, valamint a gyermekek komoly, vallásos házi nevelése. Mindazáltal valljuk, hogy az igaz hitben s a kölcsönös szeretetben a keresztyén házastársak olyan erőt nyernek, amellyel a házasság más viszonyaiban mutatkozó nehézségeit le tudják győzni. * * * Ha e sorok írójának és társának házasságban töltött ötvennyolc évét röviden összefoglaljuk, megállapíthatjuk, hogy családi életünk csak akkor volt értékes, ha Jézussal éltünk. Ez úgy valósult meg mindennapi keresztyén életünkben, hogy nem magunkkal törődtünk, hanem társunkkal és a családdal. Sokszor volt szükség arra, hogy szeretettel vegyük körül egymást, érdeklődjünk egymás nehézségei felől, egymásnak kiönthessük szívünket, hogy visszatérjen a jókedvünk és a nyugalmunk. Nagyon megbecsültem feleségem otthoni munkáját, hisz ő óriási terheket hordozott: a gyermekekkel való foglalkozást, a háztartási munkákat és az iskolai oktató-nevelő munkát, s mindezeket maximális teljesítménnyel végezte. Ezért nagy szüksége volt megértő, szerető, kedves gyengédségre, segítő közelségre. Igyekeztünk segíteni a gyerekekkel a bevásárlásban is, ezzel is könnyítve a háztartás gondjait. Gyakran vettünk részt egyszerűbb házi teendők végzésében is. A sikeres munkamegosztással házaséletünk boldogabb lett, és a család összhangja is biztosítva volt. Megtapasztaltuk, hogy sokszor egészen kicsiny kedvességben vált nyilvánvalóvá a Krisztussal való közösségünk. így lett igazán boldog, békés a családi életünk. Azt is megtapasztaltuk, hogy ha számadásainkat teljes bizalommal Jézus előtt végeztük, nem kellett sohasem elcsüggednünk; ha nehézségeinket megbeszéltük vele, ő mindig segítségünkre sietett. Ha Krisztussal jártunk mindennap, minden órában, akkor vele áldott lett családi életünk. Hasznos tanácsot kaptunk házasságunk kezdetén, s ezt igyekeztünk is megtartani: „A nap le ne menjen a ti haragotokon" Minden problémát - amely bőven adódott a családi feladatok közben és a feszített munkatempó mellett - őszintén kellett egymással megbeszélnünk, és bűnbánó imádságban kellett Isten megbocsátó kegyelmét elnyernünk, s ezekkel megújult a családi lelki életünk. A gyermekeink nevelésében elkövetett mulasztásainkra is elnyertük Isten bocsánatát. Ezért már most arra hívtuk fel a figyelmüket, hogy mindenkor a család legyen számukra a legfontosabb, mert csak a békés otthon biztosíthatja a jó munkát a munkahelyeken is. Nyugdíjas éveinket bearanyozza a nyolc unoka és a velük való foglalkozás. Fontosnak tartottuk, hogy lelki hagyatékot készítsünk számukra. Több kötetben összegyűjtöttük az elmúlt tizenkét évben a Reformátusok Lapjában, az Evangélikus Életben, a felvidéki Kálvinista Szemlében és az internetes Parókia portálon szép számmal megjelent bizonyságtételeinket. Nyugdíjas éveinkben arra is jutott idő, hogy e sorok írója - Istentől kapott bölcsességgel nyolcvanhárom, illetve nyolcvannégy évesen - két könyvet jelentessen meg a szekszárdi Babits Kiadónál Árvaságtól boldogságig és Hulló szikrák címmel. Az elsőben az élettörténetemet írtam meg, engedelmeskedve Isten felszólításának: „Beszéld el, mely nagy dolgokat tett az Isten veled” (Lk 8,39) A másodikban evangéliumi bizonyságtételeket gyűjtöttem össze. Mindezek reménység szerint hasznos útravalók lesznek utódaink számára. Isten áldja meg bizonyságtételünket! ■ Szenczi László Akinek van füle, hallja! „Ki volt bent az imént a templomban ?” - teszem fel a kérdést a vasárnapi gyerekórán a kezdőimádság után. Máris lendülnek magasba a kezecskék, ami nem meglepő, hiszen a prédikációt megelőző énekig ők is részt vettek az istentiszteleten. „No, és kinek van közületek füle?” - kérdezem őket tovább. Még lelkesebben jelentkeznek. „Hát, ennek nagyon örülök - mondom én -, de arra is kíváncsi vagyok, hogy ki az, aki nemcsak díszként hordja, hanem használni is szokta a füleit!” Majd’ leesnek a székekről a gyerekek, ahogy egymással versenyezve adják tudtomra kivétel nélkül mindnyájan az igenlő választ. Szuper - nyugtázom a dolgot, és végre a lényegre térek: „Milyen történetet olvasott fel a lelkész bácsi az előbb a templomban?” Van, aki azonnalfelpattan, és már meséli is a magvető példázatát, de van (és ez a többség), akinek fogalma sincs arról, mit „hallott” pár perccel ezelőtt az oltár előtti felolvasásra rendelt igében. Ez persze nem tragédia, legalább biztathatom őket, hogy mindigfigyeljenek, hátha máskor is ilyen izgalmas történetről lesz szó az istentiszteleten. Eszembe jut viszont az, amit Jézus mondott éppen e példázat után: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Lk 8,8) S bár ő itt nyilván az ige mélyebb megértésére gondolt, bennem azértfelmerül: hogyan lehetséges az, hogy akinek van füle, mégsem hallja azt, ami hangzik? Azt hiszem, e kis gyerekórás epizód tükröt tarthat elénk, templomba járó felnőttek elé is. Vajon rendeltetésszerűen használjuk-e a fülünket, amikor Isten igéje hangzik? Az istentiszteleten, bibliaórán odafigyelünk-e igazán az igére, és magunkkal visszük-e az igehirdetés üzenetét? Mert hogy van-e fülünk, az nyilván nem kérdés... ■ Hulej Enikő HETI ÚTRAVALÓ „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára’.’ (Lk 9,62) Böjt 3. hetében az Útmutató reggeli s heti igéi az Isten Bárányát állítják elénk, és a követésére hívnak. Az ártatlan Bárány szolgálni jött, és meghalt bűneinkért. „Jézus Krisztusban van a mi váltságunk az ő vére által: a bűnök bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint.” (Ef 1,7; LK) Oculi: „Szemem állandóan az Úrra néz...” (Zsolt 25,15) „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyekben lakozol. - Jusson színed elé az én imádságom!” (GyLK 758,1) Imitatio Christi: Krisztus követése az ő elhívásával kezdődik: „Kövess engem!”Ez minden mást megelőz: „...tepedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” (Lk 9,59.60) Péter süllyedni kezdett a tengeren, amikor levette tekintetét róla, de mi „nézzünkfel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjéré” (Zsid 12,2). Fogadjuk meg Pál tanácsát: „Legyetek... Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk...” (Ef 5,1-2) A világosság gyermekei szentek, ők Isten háza népe. Ám Jézus követéséből önmagát zárja ki az, aki bárki mást jobban szeret Uránál, s nem tagadja meg önmagát. Az alkalmassági vizsga ez: „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam (...), aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom’.’ (Lk 14,27.33) Luther Márton így bátorít: „Ne ijedj meg a kereszttől! Elég erős ígéreted van Istentől, mellyel magad vigasztalhasd. Csak így válik az evangélium a mi kereszthordozó szenvedésünk révén mások számára is láthatóvá.” Jób is kérdéseit Istennek teszi fel keserű szívvel: „Miért nem veszed le rólam a szemed? (...) Miért tettél a céltábláddá? (...) Miért nem bocsátód meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet?” (Jób 7,19-21) Jézus óvja mások megbotránkoztatásától, és önmegtagadásra szólítja fel ismert és ismeretlen követőit: „... mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van. Aki inni ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivel a Krisztuséi vagytok, bizony, mondom néktek, hogy el nem marad a jutalma’.’ (Mk 9,40-41) Jézus kérdései hitpróbák minden követőjének: „Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek, és mégsem láttok... ? Még mindig nem értitek?” (Mk 8,17-18.21) Szüntelen nézzünk fel az Isten Bárányára, s kövessük őt akkor is, ha ez meghasonlást okoz a legkisebb közösségben is. „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk, és benne bíznunk. Ne legyen más Istened - ez nemcsak az első, hanem a fő parancsolat!” (Kis káté) „Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám..., aki elveszti életét énértem, az megtalálja azt’.’ (Mt 10,38-39) De mikor történik ez meg? „Azon a napon, amelyen az Emberfia megjelenik’.’ Akkor se forduljunk hátra, mint Lót felesége, őreá nézzünk, mert az öröklét a tét: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedigelveszti, megtartja azt’.’(fik 17,30.33) Ma is „Jézus hív: »Jertek énutánam!« // Kövessük őt, a drága Mestert!”(EÉ 438,1.5) ■ Garai András
