Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-02-10 / 6. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. február 10. » 13 ■ Füller Tímea- Egy üzemlátogatás? Hm. Szokat­lan gondolat... - nevetgéltél feszélye­­zetten. Éreztem, hogy nem akarsz megbán­tani, de nem villanyozott fel az öüetem, hogy erről írjak. Kicsit el is vetted a kedvem, aztán mégsem hagyott a kí­váncsiság. Némi töprengés után tár­csáztam a telefonszámot.- Tessék, porta - hangzott a vonal túlsó feléről. Zavartan elmakogtam, hogy ki va­gyok, és mit szeretnék.- Az Evangélikus Élettől? - kérde­zett vissza a furcsán rekedt hang. Egész különösen ejtette a szavakat, szinte érthetetlenül idegennek hatott a szájában az ismerős cím. - Nem is tudtam, hogy létezik ilyen újság, de jól hangzik. Természetesen. Állunk ren­delkezésére. Kapcsolta az illetékest, aki némi ke­délyeskedés után már diktálta is a meg­felelő időpontot meg a címet. Hát sikerült. Megtudhatom, mit is gyárt ez a különös nevű új cég eldug­va jól a puszta közepén. Talán valami veszélyes anyagokkal foglalkozhat ott, a világ végén. Vagy új technológiákkal kísérleteznek, melyekről természete­sen csupán érthetetlen nyelven adnak majd felvilágosítást. Magamban latol­gattam a lehetőségeket. Rád is gondol­tam, vajon hogy fogadod majd nagy önállóságomat, de reméltem, hogy érdekesre sikerül a beszámolóm, és vé­gül neked is tetszeni fog. Másnap igazi újságírás öltözékben indultam neki a nagy kalandnak. A po­ros úton óvatosan vezettem, de még így is majd kirázta a lelkemet az autó. Hogy közlekednek ezek? - morfondí­roztam elkeseredetten, persze csak magamban, mert nem akartam elha­rapni a nyelvemet a bukkanóknál. Nehezen jutottam előre, végtelen­nek tűnt a távolság, és egyre titokza­tosabbnak az egész kaland. Aztán ahogy közeledtem a megadott helyhez, feltűnt, milyen gyakran zúg el a fejem fölött egy-egy helikopter. A szélrózsa minden irányába indultak. Végre nagy sokára megpillantottam a porfelhőkön túl magát az üzemet is, oldalában a a hatalmas reptérrel. Nem volt nehéz tájékozódni. A gyár maga hosszú, keskeny épü­let, elöl a felirat, fekete alapon vérpi­ros betűkkel: L. M. Észtő Gk. Vajon mi­nek a rövidítése lehet? És hogy jönnek ide az emberek reggelente dolgozni? Leparkoltam a gidres-gödrös föld­út szélén. Más járművet nem láttam se közel, se távol, csak a helikopterek so­rakoztak szép rendben. Rossz érzés ke­rített hatalmába, de vitt a kíváncsiság, a titokfejtő ösztön. Megtornáztattam elgémberedett tagjaimat, és összeszedve a bátorságo­mat a bejárathoz ballagtam. Nyugal­mat erőltettem magamra. Már vártak. A furcsán torz arcú portás széles mosollyal fogadott:- Ön érkezett ugyebár az Enyészet című laptól? - kérdezte előzékenyen. Olyan furcsán ejti a szavakat. Meg kell szokni. Óvatosan helyesbítettem, nehogy megbántsam. Nyilván be­szédhibás szegény ember. Próbáltam komoly és méltóságteljes képpel be­mutatkozni, és ő méltányolta igyeke­zetemet.- Már tárcsázom is az igazgató urat, ő fogja végigkísérni az üzemen. Megkönnyebbültem. Huh, vele nyil­ván jobban megértjük majd egymást - reménykedtem, de tévednem kellett. Az EvÉlet nevét az igazgató is - de kü­lönösek a vonásai! - furcsán ejtette ki. Hm, úgy látszik, itt ilyen nyelvjárást be­szélnek.- Örülök, örülök, hogy felkeltettük a lap érdeklődését. Ismerem jól a fő­­szerkesztőt és törekvéseiket, melyek­kel munkánkat segítik. Igen, igen, Üzemlátogatás fontos az együttműködés - mosolygott rám kísérőm, és már terelgetett is maga előtt a hosszú folyosón. Magamban csodálkoztam, hogy letagadtad ezt a kapcsolatot, de aztán ráfogtam a feledékenységedre. Annyi mindenkivel találkozik az ember, ne­héz azt a sok embert megjegyezni.- Nos, úgy terveztem, hogy előbb a munka, vagyis az ismertető, aztán kö­vetkezzen a szórakozás - tájékoztatott barátságos mosollyal. Brr, de hátborzongató mosolya van. Talán a büszkeség miatt, amelyet a cég sikerei tudatában táplál magában.- Megnézzük itt együtt az egyes műhelyek munkáját, aztán kicsit elbe­szélgetünk az irodámban. Elég kime­rültnek látszik. Bevallottam, hogy csakugyan meg­gyötört a zötyögés a hosszú földúton. Ő megértőén bólogatott.- Természetes, természetes. De, ugye, megérti, hogy egy ilyen jelentő­ségű cég nem lehet a világ szeme előtt. Ide, a puszta közepére csak ke­veseknek jut eszükbe elküszködni magukat, tulajdonképpen afféle biz­tonsági intézkedés is ez a szörnyen rossz út. Különben meg is lepett, hogy földi járművel érkezett. Nem válaszoltam. Ugyan mi más­sal jöhettem volna? Inkább megértő­én bólogattam, mint aki tudja, miről van szó. Titokban persze szégyenkeztem, hisz meglehetősen tájékozatlan voltam az üzem tevékenységét illetően. Pedig nyomoztam. Hosszasan és elszántan érdeklődtem, kutattam, hogy találjak valakit, aki legalább némi támpontot tudna adni, mivel is foglalkozik ez a vi­lágvégi, különös nevű vállalat, de min­denütt elutasítottak. Épp ezért szima­toltam titkot a dologban. Az igazgató könnyed léptekkel haladt mellettem, és folyamatosan beszélt.- Erre, erre. Pillantsunk hát bele cé­günk munkacsoportjainak életébe, ahogyan bizonyára tervezte is. Nos, mindjárt az első ajtó az elosztórészleg. Innen juttatjuk el a kész gondolatcsí­rákat az emberekhez. A portáról bizo­nyára látta a helikoptereket, melyek­kel szórjuk a föld népére a növeked­ni képes elemésztő gondolatokat. Eb­ben az irodában pontosan vezetik az adatokat, hogy hol kinek mire fogé­kony a lelke, és miféle ártalmak befo­gadására képes az illető az adott idő­szakban. Minden információ ide jön be, innen irányítjuk a gyártást - a tem­pót az igényekhez igazítva - a külön­böző szakosztályokon. Nagyon hul­lámzók a vágyak, természetesen évsza­konként is váltakoznak a készségek az emberekben, de bizton állíthatom, hogy itt pontosan mérő gépek segít­ségével jól tudjuk követni a gyorsan forduló kereslet irányát. Zavartan köhécseltem. Miről beszél ez itt? Hogy tájékozatlanságomat lep­lezzem, szakértő képpel megkértem, hogy mondjon valamilyen példát a fent említett dolgokra. Nem leplezett elégedettséggel fo­gadta a kérésemet. Látszott rajta, hogy örömmel beszél eredményeikről.- Ó, nagyon egyszerű - legyintett. - Igazán nem panaszkodhatunk, hi­szen bármi jól kihasználható, hogy úgy mondjam, szinte nekünk dolgo­zik. A naptár, az időjárás, a szokások a lehetőségek tárházát kínálják fel a számunkra. De nézzük részleteiben is. íme, a különböző szakosztályok irodáihoz értünk. Itt van mindjárt az első ajtó. Kikerekedett szemekkel bámultam a feliratra: Ünnepügyek.- Nos, nos - biccentett barátságo­san az igazgató. - Látja, kedves bará­tom, itt van rögtön ez az ártatlan té­ma, az ünnepek. A különleges napok, melyek oly szép lehetőségeket tarto­gatnak az elemésztő gondolatok csí­ráinak szárba szökkenésére. Mert ugye mi lenne az ünnepek szerepe? Emlékeztetni, megállítani, az életre irá­nyítani a figyelmet. Ez ugyebár rossz nekünk. A mi célunk, hogy az embe­rek ne álljanak meg, ne töltekezzenek, ne gondolkodjanak az élet értelmén, hanem ilyenkor is emésszék magukat szorgalmasan. És mit tehetünk mi ezért? Na, mit? Tétován pislogtam rá, ő meg nagy kedvvel folytatta kérés nélkül is.- Hát ellátjuk őket mindenféle hasznos ötlettel. Színpadias mozdulattal szélesre tárta az ajtót, és végigmutatott az egymás mellett sorakozó íróasztalok és különös kis gépek során.- No, látja? Az első asztal a díszíté­sért felelős. Mindent fel kell díszíteni! Szépen, divatosan, évről évre új díszek­kel, a tavalyiak már nem felelnek meg. Vágyni kell a legfrissebb divat szerin­tiekre, és az embereknek igyekezniük kell, hogy megszerezhessék őket. Kez­detnek ez nem is rossz. Aztán természetesen szebbre van szükség, mint a szomszédoké. Itt szü­letnek a - fejekben aztán oly szépre te­rebélyesedő - nyugtalan gondolatok. Terítés és függönyök, ablakdíszek, asztaldíszek, virágdíszek, csináld ma­gad ötletek. A lényeg csak az, hogy ez kényszer legyen az ember számára, ne öröm, ne csendesedés. És még valami: aki szeret díszíteni, annak nagyon fontos, hogy a családja ne értékelje a munkáját, aki pedig utál ezzel foglal­kozni, annál úgy kell intézni, hogy a hozzátartozók hangot adjanak ilyen irányú igényüknek, vágyuknak. Bizony, bizony, nagyon finom határ­vonalak között kell lavírozni, hogy az egyébként kedves kis díszekből el­emésztő gondolatok, keserűség, bánat és magány legyen. Nehéz, de hálás munka. Amott meg a tisztaságért felelnek. Fontos, hogy akinek a fejében elültet­tük a tisztaságmánia csíráit, amellett legyen valaki, aki hajlamos a környe­zetének az elhanyagolására. Vagyis ez esetben is elengedhetetlen természe­tesen a családtagok egymás ellen han­golása, a zavarkeltés, a bosszúságok megtervezése. Mindez igen aprólékos munkát igényel tőlünk. Aztán következnek az ajándékokkal kapcsolatos tennivalók. E területen - büszkén mondhatom - komoly fej­lesztéseket sikerült megvalósítanunk. Aki ajándékoz, az egyre keserűbben és kényszeredettebben teszi. Az utolsó pillanatban, kapkodva, meggondo­latlanul. Aki kap, annak pedig nem tet­szik az ajándék. A legjobb, ha ezt meg is mondja az ajándékozónak, le­hetőleg megbántva őt a kíméletlen őszinteségével. Elmondhatom, hogy szinte a töké­letességig jutottunk az ajándékozás megrontását célzó, az örömét el­emésztő gondolatokkal. Az emberek mára rettegnek a karácsonytól, a gye­rekek gyomorrontást kapnak a sok édességtől, fogalmuk sincs, mit kitől kaptak, és el sem tudják képzelni, a rengeteg ajándék között mihez is kezdjenek magukkal. Unatkoznak, törnek-zúznak, megkeserítik a szülők életét, akik - látva a semmibe vett já­tékok tömegét - szitkozódva átkozzák el a napot is, melyen az ajándékozást kitalálták. Ó, ó, ide siessen csak! Ez az asztal még a kedvencem - terelget tovább lelkesen. - Innen indulnak a tudatlan­ság gondolatcsírái. Ma már, törekvé­seinknek köszönhetően, az emberek zöme azt sem tudja, mit ünnepelünk karácsonykor, húsvétkor, pünkösd­kor. A születésnapokról nem a hála jut eszükbe az életért, amelyet kaptak, ha­nem az öregedés. Sajnos a gyerekek ebben még nem romlottak el meg­nyugtató mértékben, de igyekszünk tenni ezért is. Náluk a követelődzés irá­nyába való elmozdulásban vannak biztató tapasztalataink. Az ajándéko­zásasztal felé kell terelgetnünk a figyel­müket, ott már velük is elboldogulunk. Elpirulok, elsápadok. Uram, Te­remtőm, hova keveredtem én? Zúg a fejem, remegnek a lábaim.- Talán rosszul van, barátom? - mér végig meglepetten az igazgató. - Nagyon rossz színben van. Mi történt? Tartsunk egy kis szünetet? De csak intek, hogy menjünk to­vább. Végigvezet még a Beszélgetés felira­tú iroda asztalai mentén, ahol el­mondja, mennyire jól fel lehet használ­ni pletykára, mások lebeszélésére egy kis tereferét, és ezzel milyen jól meg­­mérgezhetők a legszívélyesebbnek, legbarátibbnak indult kapcsolatok is. Mekkora haszon, ha sikerül rávenni a beszédbe elegyedőket, hogy csak ma­gukra figyeljenek, és a másikat meg se hallják. Milyen finoman el lehet ferdí­teni egy hírt apró módosítások beik­tatásával, és elhitetni, hogy ezzel a sa­ját jó hírüknek kedveztek. Megmutatja a Hit irodáját, ahol vidáman zúgnak-búgnak a gépek, és termelik a „Jól értem Istent!” ízesíté­sű gondolatcsírákat.- Ezzel egész jól meg lehet mérgez­ni a számunkra oly kellemetlen imád­ságokat - mondja lelkesen. - Az em­berek szívében megfogan a gondolat, és attól kezdve Istent afféle „szívük vá­gyát teljesíteni köteles” szerkezetnek te­kintik, aztán rémesen megharagszanak rá, és kiábrándulnak, ha ő nem hajlan­dó ennek megfelelően viselkedni. Másik nagy vívmányuk a „nekem van igazam” tudat kidolgozása a lelkek­ben, amelynek segítségével megszűnik a testvér felismerésének képessége. így az egyébként egyet akaró, egyfelé tö­rekvő hívők remekül felhasználhatók lesznek egymás ellen. És csak sorolta, sorolta. Engem vi­szont elhagyott az erőm, elsötétült előttem a világ, és csak az irodában tér­tem magamhoz, ahol már nagy han­gon dühöngött az igazgató. Szidta a portást, a biztonsági őröket, a munka­társait. Mindenki behúzott nyakkal, re­megve lapított.- Hát nem látták rajta, hogy igazi ember? Maguk marhák! Beengednek nekem ide egy ilyen férget, hogy bele­lásson a legféltettebb titkainkba! Ma­guk. .. maguk... felelőtlen, félresikere­dett lelkek! Jaj, menten megüt a guta! Na, tessék, most meg magához tért. Miért nem szóltak? Barmok! Kifelé! A munkatársak rémülten nyoma­­kodtak az ajtó felé, az igazgató meg iz­gatottan megrázott.- Ki maga? Hát nem az Enyészettől jött? Mit keres itt egyáltalán? Én meg a gyengeségtől dideregve el­­habogtam, hogy az EvÉlet az evangé­likus egyház lapja, és hogy fogalmam sem volt, miféle cég működik itt. A főnök tajtékzott dühében, aztán megrázott, és az arcomba üvöltötte:- Hát tudja, mit? Most sincs fogal­ma róla, hogy mit csinálunk mi itt! Nem érthetett egy szót se az egészből, mert maga is csak egy olyan kis elta­posandó féreg, mint akiknek... Hirtelen elsápadt, a szájára szorítot­ta a tenyerét, aztán a szívéhez kapott.- Megőrülök, megőrülök! A háttérből furcsa fintorú figura ka­rolt bele.- Nyugodjon meg, igazgató úr, az emberek nem hisznek az ördögben. Még az Istenben is csak úgy távolról. Ha ez a vendégünk elmondana is va­lamit, kinevetik. Képtelenség nekünk ártani. Engedje el nyugodtan, nincs mi­ért felizgatnia magát. Különben is alá kellene írnia az újabb szállítmány pa­pírjait. Itt legyen szíves. Rólam mintha meg is feledkeztek volna. Suttogva, de jól érthetően meg­tárgyalták, miféle új szelek fújnak, és milyen módon lehetne kihasználni gyűlölet keltésére az aktuális esemé­nyeket. Aztán a helyettes gonosz kis fintorral egy pohár itallal kínált. Této­ván fogadtam el. Ők rólam tudomást sem véve, nagy nyugalommal és a hangjuk­ban némi gúnnyal tárgyaltak to­vább. Végül mégiscsak kikísért a fu­ra figura a kapuig.- Tudja, mit? - mért végig mély el­lenszenvvel. - Adok magának egy ta­nácsot. Legjobban teszi, ha erről az egészről nem beszél senkinek. Úgyis bolondnak néznék. Erre mérget vehet. Kezet nyújtott, és faképnél hagyott. Összehúzott szemmel bámultam utá­na sokáig. Aztán mintha elvágták volna, sű­rű sötétség zárt körül. Az út szélén tértem magamhoz. A fejem zúgott. Meg a fülem is. Talán el sem hiszed... Egy ideig csak álltam tehetetlenül. Merre tovább? A távolban már elindult az újabb helikopter. Talán épp a mi városunk felé. Messziről láthattam, ahogy hal­ványlila csíkokban eregeti magából az elemésztő gondolatcsírákat. Csak ne találjanak jó talajt!... HIRDETÉS Akadémiai napok az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szervezésében A bázeli székhelyű Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem május 6- 11. között Elzászban, a liebfrauenbergi evangélikus tanulmányi központ­ban tartja idei akadémiai napjait. A konferencia témáját - Többnyelvű­ség - belső gazdagodás - a helyszín, a kétnyelvű Elzász is kínálja. Jelent-e szellemi gyarapodást az egyénnek, ha több nyelven beszél? Az akadémiai napok szervezői e kérdésre válaszoltak azzal, hogy a „több­­nyelvűség” mellé a címben a „belső gazdagodást” illesztették. Ugyanak­kor ahhoz, hogy a többnyelvűség ne nyelvtörvényeket, tiltásokat, erősza­kos nyelvi asszimilációt jelentsen, félelemmentes gondolkodásra, szabad eszmecserére és mindenekelőtt a másik (anyanyelve) iránti kíváncsiság­ra és tiszteletre van szükség. Ebben a légkörben készülünk a sok helyt fájdalmasan nélkülözött ci­vilizált dialógusra, amely nélkül nincs élő, működő demokrácia, de ke­resztény gyülekezet sem. Fontosnak tartjuk a különböző nézeteket val­lók közti párbeszédet, amelyre találkozóinkon alkalmat akarunk adni. Emellett Elzász viszonyainak megismerése, reggeli áhítatok, irodalmi és zenei esték, filmvetítés, ökumenikus istentisztelet és strasbourgi ki­rándulás gazdagítja tanulmányi hetünket, amelyre szeretettel hívjuk ér­deklődő, a magyarság sorsáért, felemelkedéséért felelősséget érző bará­tainkat, testvéreinket. Érdeklődés, jelentkezés (március 5-ig): Haraszti Dóra, Oltalom Szere­tetszolgálat, H-4400 Nyíregyháza, Kassa köz 3.; telefon: +36/42/500-946; e-mail: oltalom@lutheran.hu.

Next

/
Oldalképek
Tartalom