Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-06 / 1. szám

io 4t 2013. január 6. FÓKUSZ Evangélikus Élet Nyertes nőnevelés ► A Magyarországi Evangélikus Egyház Reformációi Emlékbizottsága ta­valy - minthogy 2012 a reformáció és nők tematikus éve volt - pályá­zatot hirdetett női missziói-egyháztörténeti tanulmány megírására az evangélikus nőegyletek és női szolgálat régen és ma témában. A pályá­zat nyertese Zomboryné Bazsó Rozália nyugalmazott történelemtanár lett. Jutalmát december 8-án a Deák téri gyülekezeti teremben vehet­te át, a Luther és a reformáció örökségéről rendezett kerekasztal-be­­szélgetés keretében. Ez alkalomból kérdeztük.- A benyújtott pályamű tulajdon­képpen egy hosszabb kutatás összeg­zése. Még 1994-ben kezdtem a mun­kát, amikor a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba kerültem; ekkor vág­tam bele az iskola történetének feltér­képezésébe. Először a tanítványaink­nak készítettem egy kisebb iskolatör­ténetet, majd A pesti evangélikus ok­tatás krónikája 1788-1823-1998 cím­mel meg is jelent egy kis kötetem. Kutatásaim során jutottam el az Evangélikus Országos Levéltárba, amelynek később munkatársa is let­tem. Ma már csak itt dolgozom, hi­szen tanári állásomból nyugdíjba vonultam. A téma iránti érdeklődé­sem nem szűnt meg. Az emlékbizott­ság által kiírt pályázatra Czenthe Miklós, a levéltár igazgatója hívta fel a figyelmemet, az ő biztatására írtam meg a dolgozatot.- Akkor a „Boldog az a nemzet, amelynek van múltja, jelene és jövő­je” jeligével beadott pályaművét értel­mezhetjük egyfajta összegzésként is?- Ez részben igaz. Dolgozatomban összefoglaltam húsz éven át végzett kutatásaim eredményeit. Azt szeret­tem volna elérni, hogy a múlt meg­ismerésével büszkeség tölthesse el a szívünket. Gazdag evangélikus örök­ségünk van. De az is a célom, hogy a mai tanárok és diákok „adják tovább a lángot”. Nem zárulhat le a munka. Érdemes lenne feldolgozni iskoláink közelmúltjának történetét. Lassan huszonöt év telt el, amióta az egyház visszakapta az 1952-ben kényszerhelyzetben az államnak „fel­ajánlott” Deák téri leányiskoláját. Időszerű lenne az iskola újraindulá­sának izgalmas időszakában történ­teket papírra vetni, Schu­­lek Mátyás alapító igaz­gató egyedülálló mun­káját megírni. Nagy tisz­telettel tekintek az isko­la érdekében kifejtett erő­feszítéseire; ő kezdettől fogva támogatta munká­mat, javította első próbál­kozásaimat, tanácsokkal m látott el, sőt az „iskola­­£ múzeum” sem jöhetett 3 volna létre nélküle. £ - Pályaművében a le-I ányiskolákkal foglalko­­> zott. Nem gondolja, hogy Ő a mai fiatalok, akik ko­­u edukált iskolákba járnak, o ahol fiúk-lányok együtt í tanulnak, kissé régimó­dinak, korszerűtlennek fogják találni a régiek példáját?- Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Ez nem is volt célom. Bár volt abban nagyon sok jó is, hogy a fiúk és a lányok egymástól elkülönít­ve tanultak. Én magam is lányosztály­ba jártam. Tapasztaltam, mennyi energiát spóroltunk meg azzal, hogy tényleg a tanulásra, a közösségépítés­re összpontosíthattunk. Nem vonta el a figyelmünket, hogy imponálni akarjunk a fiúknak.- Akkor mégis miben állhatnak kö­vetendő példaként előttünk régi leány­iskoláink? Ön szerint mit lenne fon­tos újra megtanítani a fiataloknak?- Mint háromgyermekes édes­anya elsősorban a nők családban betöltött szerepét szeretném hang­súlyozni. Jobban fel kellene készíte­ni lányainkat házastársi és anyai sze­repükre. Bert francia közoktatási miniszter még az 1880-as években azt mondta, hogy „ha egy fiúgyermeket nevelünk, csak a gyermeket neveljük, de ha egy leányt, akkor az egész családot”. Bánkuty (Böhm) Dezsőtől, a Budapesti (Deák téri) Evangélikus Leánygimnázium igazgatójától a kö­vetkező gondolatot idézem; „Ha le­ányt nevelünk, az egész családot ne­veljük: az anya a család lelke, az anya műveltsége, életrevalósága az egész család értéke.” ■ B. Pintér Márta ► Az alábbi írás a Credo evangéli­kus folyóiratnak az elmúlt év vé­gén megjelent, 2012/2. számából való, és az Evangélikus Országos Múzeum Hivatásunk az élet - re­formáció és nők című tavalyi ki­állításáról szól. A tárlat ugyan már nem látogatható, de a kiállítás és a cikk témája még mindig aktu­ális. A szerző, aki evangélikus lelkészként az egyik legszebb, de legnehezebb hivatást választotta, őszinte vallomásában arról szól, mennyire fontos, hogy a nők pa­nasz és keserűség nélkül, szeretet­tel, hittel és méltósággal tudják megélni és betölteni szűkebb és tágabb családjukban a számukra rendelt szerepeket. Kemenesalja üdvözletét hozom nek­tek. A Ság hegyi és somlói borospin­cék időtlen békéjét, Weöres Sándor galagonyabokrainak integetését, a celldömölki gyönyörűséges artikulá­­ris templom történelmi hangulatát. Annak a vidéknek szellemét, ahol hu­szonhét kis faluban ma is a magyar nyelvű evangélikusság legnagyobb összefüggő tömbje él. Az, hogy lelkésszé lettem, nagy­részt celldömölki szülőházam kony­hájában kezdődött: édesanyám - öntudatos evangélikus őseinek buz­­góságával - nem mulasztott el egyet­len alkalmat sem, hogy hitét belénk, lányaiba plántálja. Tésztagyúrás és -szaggatás, diótörés és a véget érni nem akaró eltevések ideje így vált há­zi bibliaórák alkalmává a kommuniz­mus legsötétebb éveiben. És az a sok éneklés! A répcelaki konferenciák énekfüzetei és a Du­nántúli énekeskönyv megannyi dal­lama így ment a fülünkbe és - ma már tudom - egészen a szívünkbe. Ahogy nálunk mondják: „bétűve” megtanultuk szinte az egész énekes­könyvet. Édesanyám továbbadta, amit dukai, kemenespálfai őseitől maga is úgy kapott. így kapott olyan halotti lepedővéget is, amilyenből egy a tárlaton is látha­tó volt: éppen egyik gyülekezetemből, Kemenesmagasiból (mágnesként von­zott a tárlóhoz, ahogy oda beléptem). Amikor kezembe veszem családunk számomra legértékesebb ereklyéjét - legalább százötven éves, mondta róla iparművész öreg barátném -, mé­lyen megilletődöm. Nemcsak attól a tudattól, hogy anyai őseim holttestét takarta, hanem azért is, mert valame­lyik ismeretlen szépanyám a hitvallá­sát hímezte rá: a pávát, amely az örök élet jelképe, és a szegfűt, amely a fel­támadás szimbóluma. Abban a hitben engedték el ők is az elmenőt, ahogy én is búcsúztatom az enyéimet. Nem láttuk soha egymás arcát, és mégis találkozunk abban a lepedővégben, közös hitünkben. Korán megboldogult apám régi vá­gású ember volt: nem engedte anyán­kat dolgozni menni. Ezért nővérem­mel ketten lubickoltunk a figyelmé­ben. De mindig megrettentünk, ami­kor gyerekkorunk legfélelmetesebb nevelő célzatú mondata elhangzott anyánk ajkán: „Mégiscsak jobb a Köves Irmánakf Mert Köves Irma, a dukai barátnő nemcsak fontolgatta, hanem be is állt diakonisszának, és neki nem kellett ilyen rossz gyerekek­kel vesződnie. Gyerekkorom e legfélelmetesebb nevelő célzatú mondata már átvezet bennünket a tárlat második termébe, ahol is a nőknek a gyülekezeti életben betöltött szerepét mutatják be. A tárlók előtt járva végiggondol­tam: mi maradna három szépséges Női dolgok kemenesaljai templomunkban, ha onnan eltávolítanánk az asszonyok keze nyomát? A vörös selyem pün­kösdi oltárterítőt, fényes szállal sűrűn telehímezve matyó mintákkal úgy, hogy ragyogásától szinte lángra lob­ban a pünkösdi oltár! Mi lenne ve­lünk kegyszereink, keresztelőkútja­­ink nélkül, amelyeket a nőegylet adományozott a gyülekezeteknek? És e mögött az adományozás mögött sok-sok bál volt, színdarab-előadá­sok, felolvasóestek, melyektől önma­gában is épült a gyülekezeti közösség! Az első teológushallgató-nők lec­kekönyvei a húszas és harmincas évekből megindító látványt nyújtot­tak. Find your place! - „Találd meg a helyed!” - biztatott bennünket a ki­állítás utolsó darabja, a kortárs tex­tilművész, Benczúr Emese installáci­ója. Milyen hosszú volt az út, amíg a teológushallgató-nők megtalálták a helyüket az egyházban, ahol talentu­maikat kamatoztathatták: hogy az ige megteremje gyümölcsét bennük, ve elárvultak süteménysütő formáim. Hímzőtűm is berozsdásodott. Gazos a kertem, és tavaly már uborkát sem raktam el. És tudom, hogy emiatt egy kicsit ridegebb, hidegebb lett a világ. Anyaként, lelkészként, tanárként hányfajta szerepet kell eljátszanunk? Biztosan többet, mint amennyit sze­retnénk. Ezért örültem annyira, amikor Bora Katalin sorait olvastam, aki tré­fásan egyszer ezt mondta férjének, Luther doktornak: „Hét részre kell magamat osztanom, és hét hivatalt ellátnom, mert én földművelő, sör­főző, szakácsnő, fejőlány, kertész, vincellér és minden wittenbergi kol­dus alamizsnaosztogatója és docto­­rissa is vagyok, egy híres ember fe­lesége, akinek iparkodnia kell, hogy méltó legyen híres férjéhez.” Nagyszerű szavak. Mert bennük nyoma sincs panasznak, keserűségnek, de annál több bennük a méltóság, az erő, az öntudat. De beszélhet-e más­hogy az az asszony, akinek a jegygyű­harminc-, hatvan- vagy százannyit (lásd például Martos Katalin gobe­linképét a középső teremben). Apám halála évében, 1981-ben nem volt túl boldog pályaválasztásomtól. Mert nem látta az egyházban a helye­met. Kevés volt még a példa. „Se ló, se szamár nem leszel!” - idézgette gyakran a szólást. És íme, itt állok most, huszonhat éve lelkészként, és huszonnégy évig papné is voltam. Amikor férjem indult vasárnap reggel az istentiszteletekre (hetente váltottuk egymást), három feladatom volt: 1. kipucolni a cipőjét, 2. megír­ni a hirdetést és 3. kiállni a kocsival a garázsból. Persze a húsleves akkor már gyöngyözött. Aztán amikor én mentem a következő héten, ő végez­te az aprómunkákat. A húslevest persze akkor is én főztem. Hazatér­ve a harmadik istentiszteletről, dél­után egy óra körül, mindig az Úris­ten extra csodájaként éltem át, hogy a húsleves is ehető. Sőt néha kifeje­zetten finom. Nem egyik vagy másik feladat, nem versengés, hanem, ahogy férjem idézte annyiszor: „Az egész az igaz." Mostanában néha poros marad a cipőm. Tér és idő keresztjére felfeszít­rűjét a megfeszített Krisztus ke­resztje díszíti, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28). Hol van szerepük a nőknek ma az egyházban? Hol van feladatuk a fel­ügyelőknek és presbitereknek, tanár­nőknek és lelkésznőknek, az istentisz­teleteink látogatottságát leginkább ki­tevő asszonyoknak? Mindenhol, ahol elfogadásra és befogadásra van szük­ség. Ahol hiányzik a közösség és a lé­­lekápolás. Ahol szükség van helytál­lásra és kreativitásra. Ahol testet ölthet a szépség - Isten arca -, és kézzelfoghatóvá, érezhetővé tehetjük, hogy „jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt 34«9) A kiállítás szervezői azt mondták: nemigen volt még kiállításuk, ahol ennyi tárgy, ennyi apróság lett volna kiállítva. És ha megnézzük, elidőzünk előttük, szinte valamennyi nagyon időigényes, nagyon munkás darabnak látszott. Ezért számomra ez a kiállí­tás a szeretet kiállítása. Hogyan is ír­ja Gibran, a libanoni misztikus? „A munka a láthatóvá tett szeretet. (...) És mit jelent az, hogy szeretet­tel dolgozni? Úgy szőni a gyolcsot, hogy a szá­lat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit sze­retsz. Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz. Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz. A magad képére alakítani mindent, saját lelked leheletével. És tudni azt, hogy körülötted áll­nak mind az áldott halottak, és figyel­nek téged.” Ahogy múzeumunk mottója mondja: „Hic mortui vivunt - muti loquntur.” ■ Kovácsné Tóth Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom