Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-03 / 5. szám
Evangélikus Élet LUTHÉR-KONFERENCIA 2013. február 3. ► 9 t.................... ♦ Az imádkozó Luther ► Folytatás a 7. oldalról Mindkét kátéban végigtanítja a Miatyánk egyes kéréseit. A Peter von Beskendorf pékmesternek írt „egyszerű útmutatóban” azonban már nem egyszerűen tanít, hanem a saját maga imádságos életét nyitja meg a másik ember számára. Nem bemutatóként, hanem imádságra hívó szóként és bátorításként. Egészen konkrétan vezeti az imádkozót, s minden szavából valóban érezhető, hogy az Istennel beszélgető ember adja tovább tapasztalatait. Néha egy-egy ötlet. Néha pedig konkrét kérés. Olykor biztatás, máskor szeretetteljes felszólítás az imádságra. De sohasem felülről, „magas lóról”, hanem az imádkozó testvér térdelő pozíciójából. így is mondja Márton testvér a vége felé: „Röviden ennyit mondok a Miatyánkról vagy imádságról úgy, amint én magam gyakorlom. Mert én még ma is úgy csüngök a Miatyánkon, mint gyermek: magamba szívom, s mint öregember sem tudok vele betelni. Ez a legdrágább imádságom. Jobban szeretem még a Zsoltárok könyvénél is, pedig azt nagyon kedvelem, mert hisz az a legjobb imakönyv. Valóban, a Miatyánkon meglátszik, hogy az igazi Mester szerezte és tanította’.’ Luther imádságának fő iránya Mit tanult mindebből a reformátor, s milyen példát mutat azoknak, akik Lutherrel együtt (is) akarnak imádkozni? A Zsidókhoz írt levél arról beszél ugyanis, hogy a bizonyságtevők fellege által körülvett egyház a tanúskodókkal együtt néz fel Krisztusra. Mi nem egyszerűen Luther-követők, még csak nem is Luther-tanítványok akarunk lenni, hanem Krisztus tanúságtevőjével együtt szeretnénk imádkozni. Az imádság a reformátor szerint segít jól látni és tudatosan megélni saját pozíciónkat. Ráébreszt bűnös, azaz Istentől elszakadott voltunkra, hogy azután megértsük és megtapasztaljuk azt is, mit jelent gyermekként az Atya jóságát élvezni. .Vegyük észre, hogy Isten a Miatyánkban mi magunk ellen imádkoztát. Meg akarja értetni, hogy nincs nagyobb ellenségünk, mint saját magunk. (...) Atyám, ments meg attól, hogy az én akaratom szerint legyen. (...) Történjék velem akármi, csak ne az én, hanem egyedül a te akaratod legyen. (...) Az ilyen imádság ha igazi, bizony fáj az óembernek’.’ Ez a pozíciómeghatározás egyszerre kijózanít, nehogy illúziókba ringatva magunkat elfeledjük a valóságot, kilátástalan helyzetünket; ugyanakkor reménységet ébreszt azáltal, hogy megnyitja előttünk az Isten jóságáról tanúskodó magasabb, a rosszat felülíró valóságot. „Jöjjön el a te országod - ez az imádság lever és felemel. Először lever, hiszen nyíltan bevalljuk benne, hogy Isten országa még nem jött el hozzánk. Ez azonban rettenetes, s ha alaposan imádkozzuk, szinte beleszakadhat minden kegyes szív. Amikor azonban e gondolat lever, akkor következik a vigasztalás, Krisztus Urunk, a mi drága Mesterünk arra tanít, hogy kétségbeesés helyett vágyakozó könyörgéssel keressük a nyomorúságból való kimenekülést’.’ A magasságot és mélységet, a keresztény élet kontrasztjait azonban mindig Isten jóságára mutatva, szeretetének megvilágítva éli meg. A gyöngeségünk, elesettségünk Isten nélkül valóban kilátástalan helyzetként jellemezhető. De az emberi erőtlenség - megint csak biblikus, páli gondolat - az Isten erejével találkozva új megvilágításba kerül. Gyöngék vagyunk magunkban, mégis erősek benned. „Amikor mi gyöngék vagyunk - Te akkor is erős vagy, Te győzelmet aratsz még általunk is, méggyöngeségünket is felhasználod, azon keresztül győzelmesen munkálkodsz, Tiéd legyen a hála és dicséret mindörökké.” Luther emlékeztet arra is, hogy magától nem tud az ember imádkozni. Az önmagával eltelt ember csak szorult helyzetében, a bajok beköszöntével jön rá, hogy a segítséget felülről kell kérnie. Akkor sem működik azonban az imádság úgy, ahogy az ember azt kényelmes automatizmusként elképzeli: valamit kér, és azt megkapja, pont úgy, ahogy kéri. „Nagy áldás a szükség amely arra szorít, hogy az imádságba kapaszkodjunk. Csak azt tudom, hogy valahányszor igazán komolyan imádkoztam, mindannyiszor bőséges meghallgatást nyertem, s többet kaptam, mint amennyit kértem. Ha olykor Isten halasztotta is, végre mégis meglett’.’ A bűn által megkötözött, az istentelenség fogságában lebénult embert bátorítja a reformátor: „Tanulj meg Istenhez kiáltani, nem pedig önmagadban gubbasztani..!’ A bátorítás pedig nem az önbizalomra alapoz. Ahelyett, hogy büszkén kihúznánk magunkat, inkább térdet kell hajtanunk, hogy egyáltalán képesek legyünk a hit bátorságával felnézni az adakozó, ajándékozó, még hozzánk is irgalmas Istenre. „Azért hát, mikor imádkozni akarsz, csak térdelj vagy járulj Isten elé szent merészséggel - feltéve, ha magadat bűnösnek elismered, és meg akarsz jobbulni és szólj hozzá így: Uram, Istenem, mennyei Atyám, ezt és ezt kérem, s akarom, hogy ne tagadd meg hanem legyen igen és ámen. Jól tudom, s bevallom, hogy nem érdemiem, sőt a pokol tüzét s örök haragodat érdemeltem ki sok nagy bűnömmel. Én csak neked engedelmeskedem, aki azt parancsolod, hogy szerelmes Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében imádkozzam’.’ Ha óemberünk gondolkodásával figyeljük az imádság hatását vagy „eredményét”, könnyen elkeseredünk. Mert csak a feltétlen bizalom érteti meg, hogy jobb, ha Isten a saját akarata szerint és nem a mi vágyaink alapján hallgat meg és cselekszik velünk: „Nem rossz jel az, sőt a legjobb, ha imádságunkra látszólag az ellenkezőjét kapjuk feleletül.” Erről a megújult életről és gondolkodásmódról vall Luther abban az imádságban, amelyet keresztelés előtti könyörgésként ismerünk. (Elgondolkodtató az a tény, hogy ez az imádság ősi, a kereszténység korai korszakában használt anyagra megy vissza, így veszi kézbe és imádkozza tovább a reformátor, s így alkalmazza liturgikus életében fél évezreddel később a magyar egyház. Az imádság világában nincs plagizálás. Annál fontosabb a stafétabot-átadás!) „Mindenható, örök Isten! Könyörgünk, légy segítségül e szolgádnak, aki keresztséged ajándékát kéri, és lelki újjászületés által örökkévaló kegyelmedre vágyakozik. Vedd őt oltalmadba, Uram, és amint Te magad mondottad: »Kérjetek, és adatik nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik nektek« - adj most jót annak, aki kér, nyiss ajtót a zörgetőnek, hogy elnyerje ennek a mennyei fürdőnek örök áldását, és ígéreted szerint kegyelmed országába jusson’.’ Luther imádságának jellemzői Imádságainak hangvétele gyermeki, közvetlen, formája beszélgető, gondolatai őszinték, gondolatvilága biblikus, indulatai a vitatkozástól sem rettennek vissza, ugyanakkor az alázat hangján szólalnak meg. Bontsuk ki néhány szó erejéig ezeket a jellemzőket. Gyermeki. A hit gyermeki bizodalma Luther számára nem csupán teológiai tétel. Az imádság szavaiban, megszólításaiban már a könyörgések elején kiderül, hogy a gyermek fordul a mennyei Atyához: Kedves Uram! Kedves jó Istenem! Uram, jó Atyám!Drága Atyám! stb. De nem csupán a megszólításban érezhető ez a hang. Maguk a szövegek is ilyenek. Nem gyermetegek, hanem gyermekiek. Közvetlen. Két ember beszélgetéséből a kívülálló harmadik számára néhány mondatból már világosan látszik, hogy milyen viszony van közöttük. Nem csak a gesztusok és a hanghordozás árulkodik. Legalább annyira a fogalmazás, a szóhasználat is. A közvetlen hangvétel nem jelent ürességet vagy felszínességet. Inkább a közelségről árulkodik! Ezt az Atya-gyermek közelséget tapasztaljuk Luther imáiban: „Úristen! Mi is lenne velünk, ha elengedsz, ha zuhanni hagysz? Mit csinálunk, ha leveszed a kezed rólunk? Mit tehetünk, ha Te már nem világítasz többé? Hát ez a szabad akarat és lehetőség hogy olyan hamar tanult emberből gyerkőc, okos emberből bolond, bölcsből őrült válik? Járass világosságodban, amíg csak a miénk lehet az, hogy a sötétség el ne nyeljen bennünket’.’ Formája beszélgető. Nem csupán kéréseivel áll Isten elé, hanem megbeszéli Istennel élete, hite dolgait. A tiszteletet és a perc ünnepélyességét megtartva is beszélget, szinte társalog Istennel. Természetes ez a beszélgetés, mint ahogy természetes a beszélgetés mindazokkal, akik közel állnak hozzánk. „Krisztus Uram! Rendszeresen járulok a szentséghez, sajnos mégis olyan maradtam, mint voltam: meddő és gyümölcs nélküli. Semmi nem változott bennem - ezt panaszolom el most Neked, Uram! Ha már egyszer nagy kincset ajándékoztál nekem, úgy azt is add meg hogy az gyümölcsöt teremjen bennem, hadd munkálja bennem azt is, hogy felebarátom iránt is megváltozhassam.” Gondolatai őszinték. Istennel még azt is megbeszéli, miért nem tud imádkozni: „Ami engem leginkább gátol, és Tőled távol tart az imádságban is, az a bűnöm. Igen, bűneim nyomják a váltamat, szorongatják torkomat. Vedd le rólam bűneim terhét, bocsáss meg nekem...” Máshol nyíltan bevallja, hogy túlságosan lusta az imádsághoz. Gondolatvilága biblikus. Mélyen biblikus az az imádság, amelyet Szabad cserélnem címmel illethetünk. 2Kor 5,21 páli gondolatára rímel: „...azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne..” Luther szinte nem is tesz mást, mint saját szavaival imádkozza az igét: „Jézus Krisztus Uram! Te vagy az én igazságom, én meg a Te bűnöd: Te magadra vetted, ami az enyém volt, és nékem adtad, ami a Tiéd. Magadra vetted, ami Te nem voltál, és nékem adtad, ami én nem voltam!’ Indulatai a vitatkozástól sem rettennek vissza, ugyanakkor az alázat hangján szólalnak meg. Luther személyes imádságainak hátterében ott van a zsoltárok tusakodó világa. „Uram!Ha Te nem végzed el, marad az ügy végezetlen. Uram! Ha te nem segítesz, én könnyen szégyent vallók. Az ügy pedig nem az enyém, nem is az én tisztességemet szolgálja. Szívesen leszek eszközöd, szerszámod, de a harcot vezetni egyedül Neked kell...” Nem szóltunk a megszokott, sokat használt imádságainkról: Luther reggeli és esti imádságáról, az úrvacsoravétel előtt használt imádságról, amely a kapernaumi százados történetét bontja ki, vagy a lelkészek által használt sekrestyeimádságról, amelynek szövege nemcsak ott lóg sok templomunkban, hogy a szolgálatba lépő lelkész ezzel induljon, hanem papi identitásunk meghatározó mondatait tartalmazva gyónótükrünk is sokszor. De emlegethetnénk az énekeskönyvünk imádságos részében található könyörgéseket is. Nem tértünk ki a Rogate vasárnapi prédikációk üzenetére. Ezek mellett még számtalan olyan Lutheréneket ismerünk, amelyeknek a szövege imádság. Mindezek jelzik, hogy kimeríthetetlen a téma, s nemcsak egy Luther-imádságóskönyv bővített kiadása vált aktuálissá, hanem a téma mélyebb, alaposabb feldolgozása is. Summa Martin Nicol erlangeni gyakorlati teológus Meditation bei Luther című könyvében részletesen foglalkozik azzal, hogy reformátorunk milyen pontosan betartva, rendszeresen használva élt a középkorban kanonikussá vált gyakorlattal: lectio - meditatio - oratio - contemplatio. Ezek egymással szorosan összetartoznak; eltérők, de egymástól el nem válnak. Luther a lectióra, azaz a szentírási olvasmányra, olvasmányaira épít, azon meditál, ez a meditáció válik imádsággá - átmegy, átfolyik a meditációból az imádságba -, és ennek egyenes következménye a contemplatio. Az a fajta elmélkedés és szemlélődés, amely nem ölbe tett kézzel, mintegy kívülről nézve lát, hanem amely új megvilágításban szemléli az eseményeket, sőt új látásmóddal válik aktívvá az életeseményekben. Luther számára, Lutheren keresztül sokak számára így válik gazdag forrássá az imádság. Zárszó Az, ami tanulmánynak (előadásnak) készült, végül is példatár, idézetgyűjtemény lett. Nem véletlenül. Azért, mert az imádkozó és imádságra buzdító reformátor legjobban úgy ismerhető meg, ha az együtt imádkozás céljával és lehetőségével őt magát engedjük szóhoz jutni. Imádságos szavaiból talán jobban értjük már azt is, honnan volt ereje, belső töltése, lendülete ahhoz a hatalmas munkához, amelyet századokra meghatározó módon az egyházban és az egyházért elvégzett. Krisztus tanúságtevőjeként a hit életformáját élte. A hit nyelve pedig az imádság: állandó párbeszéd a mennyei Atya és gyermeke, a Mester és a tanítványa között. A sokat tanulmányozott, hirdetett, emlegetett Ige nem maradt visszhang nélkül. Ez hát életének és szolgálatának titka: megszólította, megragadta, átformálta, Isten-gyermekké re-formálta az Isten, s Márton válaszolt rá. Ismertetőmet hadd zárjam azzal, amivel édesapám a Luther-imádságoskönyv bevezetőjét kezdte: „Luther egész életében sokat beszélt Istenről. Még többet Istennel. Imádkozó ember volt.”
