Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-09 / 23. szám
iq -m 2913* június 9. FÓKUSZ Evangélikus Élet KERÜLETI MISSZIÓI NAP Harmadszor újra Magyarországon Beszélgetés Bálintné Kis Beátával ► A Déli Egyházkerület május 11- én Kiskőrösön megrendezett családi és ifjúsági missziói napján alig fértek el az érdeklődők a helyi evangélikus iskola ebédlőjében, ahol Bálintné Kis Beáta számolt be Nairobiban végzett szolgálatairól. Több mint bét éven át a kenyai főváros egyik nyomornegyedében igyekezett segíteni a rászorulókat az Evangélikus Külmissziói Egyesület támogatásával és nagy találékonysággal. AIDS-es árva gyermekek ebédeltetését szervezte, bevételről gondoskodott néhány özvegyasszony számára azzal, hogy az általuk készített ékszereket magyar ismerősei között árulta, pártfogók rendszeres adományaival pedig negyven diákot segített hozzá, hogy iskolába járhasson... Élményeiről, tapasztalatairól férjével - dr. Bálint Zoltán vízmérnökkel - közösen könyvet is írt, Újra Afrikában címmel, amelynek a bemutatója szintén a missziói napon volt.- Az Újra Afrikában cím bizonyára arra utal, hogy nem először jártak a fekete kontinensen. A Lutheránus Világszövetség kiküldetésében 1985- 1991 között már szolgáltak misszionáriusként Zimbabwében. Most tehát hadd kérdezzem meg: milyen újra itthon, Magyarországon?- Igazából már harmadszor térünk vissza Magyarországra, hiszen a két említett afrikai országon kívül az óceániai Pápua Új-Guineában is eltöltöttünk négy esztendőt. A hazatelepedés mindig nagy feladat. Fel kell számolnunk ottani életünket, meg kell válnunk megkedvelt bútorainktól s azoktól a tárgyaktól, amelyeket nem hozhattunk magunkkal - tudván, hogy itthon pedig mindent újra kell indítanunk. Ezzel együtt azonban örömmel jöttünk haza. Hiányozni fognak ugyan afrikai testvéreink, ám itthon családtagok, barátok vártak. És mi tagadás, felszabadító érzés, hogy itthon szabadabban jöhetünk-mehetünk. A fehéreknek Nairobiban bizony nem tanácsos kimenniük az utcára. Ott mindig autóval közlekedtünk. Örülünk annak is, hogy most színházba mehetünk, s hogy olyan kulturális élményekben lehet részünk, amelyeket nélkülöznünk kellett. Könnyen „visszaakklimatizálódtunk” Talán Isten szándékosan adta nekünk azt a képességet, hogy mindig alkalmazkodni tudjunk a körülményeinkhez.- Nyolc évvel ezelőtt úgy beszéltek a kenyai kiküldetésről, mint amelyben Isten vezetését látják. A missziói nap délutáni alkalmának Beáta a Hét év hét hónap Kenyában címet adta. Tudjuk, a Bibliában különös jelentősége, gyakran szimbolikus értelme van a hetes számnak.- Semmiféle bűvös erőt nem tulajdonítunk ennek a ténynek. Véletlenül alakult így. Igaz, érdekes volt felfedeznünk, hogy a férjem írásba foglalt munkaszerződésében (Bálint Zoltán a FAO, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Világszervezete kiküldetésében dolgozott Nairobiban - a szerk.) a kezdő munkanaptól az utolsóig pontosan hét év, hét hónap és hét nap (!) telt el. Ám nem emiatt, hanem Isten igei vezetése alapján tudtuk mindig, hogy a helyünkön vagyunk. Néha természetesen „fortyogtunk” ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettük volna, de egy percig sem volt kétségünk afelől, hogy az ő tervei szerint alakul az életünk és a ránk bízottak sorsa.- A kiskőrösi alkalmon is erről beszélt?- Igen, azt szerettem volna - saját példánkon keresztül - megértetni a hallgatósággal, hogy mindenkinek meg kell találnia a helyét. Lehet, hogy nem hatezer kilométerrel odébb, hanem talán a családban, a szomszédok között, de Isten mindenkire bíz valamilyen küldetést, feladatot. Nagyon megtetszett nekem az a jelmondat, amelyet a külmissziói egyesület fiataljai találtak ki, s ez lett az idén februárban tartott közgyűlés címe is: Merd jobbá tenni a világot! Ez a bátorítás nem nagyképűség. Isten tényleg ezt bízta ránk. Ki-ki a maga helyén azzal a kevéssel, amennyit Isten rábíz, jót hozhat a környezetébe.- Az élménybeszámolón túl Beáta bizonyára beszélt arról is, hogy a kenyai árvák támogatása töretlenülfolyik. Most már innen Magyarországról figyeli és tanácsolja az Uhuru gyülekezetben szolgáló afrikai testvérek munkáját. Tudom, megmutatta nekik, hogyan könyveljék majd a befolyó adományokat. Kétségem nem is az ő hozzáértésükkel kapcsolatban van, inkább abban kételkedem, hogy a romló gazdasági helyzetben újabb adakozó kedvű embereket találhatnak Magyarországon.- Az egyik bölcs gondolat a Példabeszédek könyvében így hangzik: „...aki mást felüdít, maga is felüdül” (11,25). Hazatértünk óta tapasztaljuk, hogy az emberek itthon rettentően pesszimisták. Nem látnak kiutat a nehézségeikből. A Szentírás pont egy ilyen kiutat mutat. Aki önmaga körül forog, csak lefelé néz, az elszédül, elesik. Távlata csak annak lesz, aki felemeli a fejét. A Biblia is erre biztat: emeljük fel a tekintetünket Istenre, s hogy lássuk meg a másik gondját. Éppen az afrikaiak nyomora kell, hogy ráébresszen bennünket, hogy milyen nagy ajándék, hogy ide, Magyarországra születtünk. A mi szegénységünk össze sem hasonlítható azzal a mélyszegénységgel, amelyben ők élnek. Természetesen nem mindenkinek kell az afrikaiakat segítenie, ki-ki döntse el, hogy kiket támogat. Egy a fontos: Isten áldása annak az életén van, aki másokra is gondol.- Tudom, hogy mások támogatásáról Beátáék nem csupán beszélnek, hanem a gyakorlatban is megvalósítják. Az Újra Afrikában című könyvük magánkiadásban jelent meg amelynek költségét teljesen magukra vállalták. Aki kifizeti az ezernégyszázforintos árat, az tudhatja, hogy a bevétel teljes egészében a Nairobiban élő árvák és özvegyek közötti szolgálatot segíti. Aki nem jutott hozzá a kötethez Kiskőrösön, hogyan szerezheti be?- Elsősorban tőlünk vásárolható meg. Igyekszünk minél több gyülekezetét meglátogatni, hogy beszámolhassunk kenyai missziónkról. Ilyen alkalmakra mindig viszünk magunkkal a könyvből, de az Evangélikus Külmissziói Egyesület sokak által ismert címén is megrendelhető lesz: EKME, 1085 Budapest, Üllői út 24.- Kenyából való hazatérésük óta eltelt már jó néhány hónap. Ha most hallja Nairobi nevét, mire gondol elsőként?- Ez a szó jut eszembe: otthon. Igen, még most is ezt a fogalmat idézi fel bennem ennek a nagy forgalmú, szörnyen nyüzsgő városnak az említése. Ott éltünk több mint hét éven át, s ennek az élménye kitörölhetetlenül bennünk marad. Ha holnap reggel nairobi szobánkban ébrednék, azt hiszem, a legnagyobb természetességgel folytatnám azt az életet, amelyet ott hagytunk... Leginkább persze arcok és helyszínek jelennek meg előttem. Egy börtön, ahol női rabokat látogattunk meg, templompadok, amelyeken ülve fűzték az asszonyok a gyöngyöket, az árva gyermekek kedves tekintete, az udvar, ahol az ebédért sorakoztak... Arcok, amelyeket ha felüdítünk, magunk is felüdülünk. ■ B. Pintér Márta Szárnynyesegetés helyett elengedés Interjú dr. Komlósi Piroska pszichológussal ► A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület május 11-én Beleden rendezett missziói napján dr. Komlósi Piroska, a Károli Gáspár Református Egyetem docense Elengedés, megbocsátás címmel tartott előadást. A családterápiával is foglalkozó pszichológust ennek kapcsán kérdeztük.- Hogyan élte mega missziói napot?- A lelkemben májusi szombatra készültem, de Pesten zuhogó eső fogadott, és elkezdtem aggódni, hogy szegény összegyűlt közönség hogy fog az esőben szenvedni. Amikor aztán megérkeztem a nap helyszínére, nagy örömmel láttam, melegség és meghitt nyugalom van. Azt gondoltam, hogy a gondviselés ismét működött.- Miért aktuális az elengedés és a megbocsátás témája?- Ez a probléma valamennyiünk életében folyamatosan jelen van. Mindig érnek bennünket olyan dolgok, amelyek fájdalmat okoznak. Ezekkel meg kell birkóznunk, el kell engednünk, túl kell jutnunk rajtuk, hogy előrehaladhassunk az életünk útján. Egyegy kapcsolatban nagyon sok sérelem éri az embert; a legfájóbbak éppen azokban a kapcsolatokban, amelyekben leginkább keressük a biztonságunkat, ahol elfogadásra és szeretetre vágyunk. Gyakran hallom ezt a bánatos kifakadást: „Miért van az, hogy pont azokat bántom a leginkább, akiket a legjobban szeretek?” Ez sajnos így van. Ha magunkba nézünk, be kell ismernünk: a legtöbb indulat otthon, a szeretteink között tud kijönni belőlünk. Ennek a magyarázata egy pszichológiai jelenséggel érthető meg. Fontos számunkra a biztonságos kapcsolat, kötődés, elfogadottság, és amint ezt a biztonságot valamiért veszélyben érezzük, azonnal feszült állapotba kerülünk. A bizonytalanság, a szorongás előhív bennünk egy olyan stresszállapotot, amely aztán agresszív megnyilvánulásokhoz vezet.- Előadásában Ön megkülönböztette a sérelem és a sértés fogalmát. Mit jelentenek ezek pontosan?- Érdemes megkülönböztetni a kapcsolatokban a sérelmeket és a sértéseket. A sérelem az, ha én magam úgy érzem, hogy valaki megsértett - bántó megjegyzés, kritika, meg nem értettség, félreértés. Ezeket nagyon sokszor úgy értelmezzük, hogy akitől ilyet kapunk, az ellenünk van, szándékosan leértékelnek, elutasítanak bennünket. De az esetek nagy részében a beszélőnek nem ez a szándéka. Ilyenkor valószínűleg az a probléma, hogy nagyon sok korábbi sérelem, elutasítottság halmozódott fel a lelkűnkben, és emiatt túlérzékenyek lettünk, ott is sértést hallunk, ahol nincs. Mert automatikusan mindenről az jut eszünkbe, hogy minket már megint bántanak, már megint nem értenek meg, már megint nem fogadnak el, már megint nem vagyunk elég jók a másiknak. Más a sértés, amelyet a másik ember szándékosan okoz nekünk. Sokféleképpen tudunk erre reagálni. A tipikus reakció az, hogy vagy bezárjuk a fülünket, vagy azonnal indulattal válaszolunk. De nagyon fontos, hogy azt vegyük észre, érzékeljük, hogy a másik embernek velem valami baja van. Ezt a legjobb tisztázni. Vagyis meghallani a hántást, szembenézni vele és megbeszélni. A sértéseket meg kell tanulnunk megfelelő módon kezelni. Gary Chapman egyik könyve, amely A szeretet másik arca - a harag címet viseli, erre tanít.- Mi segíthet elengedni a sérelmeinket?- Ha körülnézünk, látjuk, hogy ezekben a fájdalmakban, sérelmekben másoknak is részük van. Ez egy picit enyhíti a fájdalmat. Aztán elemzően gondolkodni kell azon, hogy tulajdonképpen hogy is jutottunk el együtt ide. Érzékelnünk kell, hogy a bántás, a sérelemokozás pillanata előtt nagyon sok jó is volt a kapcsolatban. Fontos, hogy egy-egy sérelem miatt ne írjuk át a múltat, ne értékeljünk át rögtön mindent.- Hogyan juthatunk el a megbocsátásig?- A megbocsátáshoz az kell, hogy akarjam, morálisan érezzem, hogy a helyzet valamilyen rendezést kíván. A kapcsolatokat, amelyeket kaptunk, át kell menteni a megromláson, megszakadáson. Meg kell keresni először azt, hogy mi mit tettünk, mivel idézhettük elő ezt a helyzetet. Utána azon kell gondolkodnunk, hogy a másik hogyan érezhette magát, hogyan csúszott bele ebbe a viselkedésbe. Tehát a saját részemet meg kell bánni, és a másik részét is tudatosan meg kell nevezni. Ha elöl tudok járni abban, hogy az én részemet beismerem, és azért bocsánatot kérek, akkor a másiknak is könnyebb lesz bocsánatot kérnie.- Az elengedés a szülő-gyerek kapcsolatban is kulcskérdés. Családterapeutaként szerzett tapasztalatai alapján mi a véleménye erről?- A gyerekkori sérelmek és az ifjúkorban szerzett tapasztalatok nagyon meg tudják terhelni a későbbi házasságot. Fontos, hogy a párválasztás folyamata tartalmazza azt a mozzanatot is, hogy a múltamtól eltávolodom. A szülőknek pedig képesnek kell lenniük a gyereküket útra engedni. Hagyni, hogy eltávolodjon, hagyni, hogy kiválassza, hogy mik azok a dolgok, amelyeket folytatni akar, és melyeken akar változtatni. Az aggódó és leértékelő szülői mondatok: megannyi szárnynyesegetés. De a gyerekeknek ki kell próbálniuk a szárnyaikat. A madárszülők milyen bölcsek: hagyják, hogy a kicsik próbálkozzanak. A túlféltés, a túlgondoskodás a mi gyarlóságunk, nem a gyerekek fejlődését szolgálja. Nagyon sokszor látom, hogy egy házasság azért nem tud jól működni, mert mind a két fél hazahúz a szüleihez - vagy úgy is mondhatnám: hazahúzzák -, s onnan vár, onnan nyújtanak neki segítséget, ahelyett hogy a társával közösen dolgozna a megoldások keresésén. Az elengedés nem könnyű, mert meg kell élnünk, hogy valamivel kevesebbek leszünk. Ha a gyerekünket engedjük el, az aktív anya- vagy apaszerepünk lesz kevesebb, de ezzel a gyermekünk önállóságát, fejlődését segítjük. Nekünk pedig további fejlődésre, meglévő vagy újonnan alakítandó kapcsolataink gazdagítására nyílik lehetőségünk. ■ Adámi Mária
