Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-12 / 19. szám
„Evangélikusként régóta vágytam rá, hogy egyszer a saját szememmel is láthassam és személyesen átélhessem a világ legnagyobb evangélikus találkozóját. Elsőként a Kirchentag méretei döbbentettek meg. Az egész városban mindenütt minden erről szólt.” Égtájoló !► 3. oldal „Már az is elgondolkodtató számunkra, hogy csak azokat tartják nyilván, akik valóban az egyházhoz tartoznak, így ugyan csak tizenhétezer olaszországi evangélikus szerepel a lajstromban, de ők valamennyien aktív tagjai a kicsiny, ám intenzív gyülekezeti életet élő közösségnek.” Evangélikus zsinat Rómában !► 4. oldal „Szólnom kell a költő hitéről. Hiszen a legtöbbet erről kérdezték, provokálták, és ő - szokásához híven - mindig kedvesen válaszolt. Pontosan és ércbe vésve.” Weöres Sándor 100 !► 5. oldal Szomjazok sziklája !► 2. oldal India keresztény arca ► 4. oldal Az Ördög-árkon túl 7. oldal Legyetek jók, ha tudtok... ► 7. oldal Biztonság biztonságpolitika !► 10. oldal Jobb későn, mint soha !► 11. oldal Kirchentag a világ kapujában ► A 34. németországi evangélikus egyházi napoknak május 1. és 5. között - a Kirchentag történetében immár negyedik alkalommal - az északi kikötőváros, Hamburg adott otthont. A vendéglátó az Észak-németországi Evangélikus Egyház volt. A Kirchentag több évtizedes tradíciója a német protestantizmusnak. A kétévente megrendezett sokszínű programsorozat célja az egyház megújítása, a keresztény értékek közvetítése, valamint párbeszéd kezdeményezése aktuális etikai, társadalmi, gazdasági kérdésekben. A nagyszabású rendezvény mindig igyekezett a kereszténység szellemi-lelki kincseit megőrizve és felmutatva a külvilág felé is nyitni. Idén épp a német ajkakon „a világ kapujaként” emlegetett városban... Május elseje. Erős szél Hamburgban. Landungsbrücken metrómegálló. Óriási hajók, hatalmas konténerek és a fodrozódó Elba. Turisták szállnak ki-be - west-, illetve osteurópaiságból következően - zászlókkal díszített monstrumba vagy csöpp lélekvesztőbe. A 34. Kirchentagra látogatónak ellenben a vízi közlekedéshez sem kell jegyet váltania, megteszi a regisztrációnál kapott kártyája. * * * Majd százhúszezer résztvevő az idei evangélikus egyházi napokon. A Hanza-város szeles romantikája átmeg átfúj a tömegen, összeborzolja a frizurákat, tekergeti a Kirchentagshopos szélmalmokat, föllapozza itt-ott a hatszáz oldalas programfüzetet, és lazít feszítő sűrűségén. Folytatás a 8-9. oldalon MENNYBEMENETEL ÜNNEPE - RÓM 8,31-34 Ha Isten velünk... A peronon állok, a vonatot várom. Mellettem egy szerelmespár búcsúzkodik. Hallom, ahogy a nő arról beszél, mennyire fog neki a férfi hiányozni. A férfi nyugtatgatja: „De hiszen én mindig veled vagyok, akkor is, amikor fizikailag nem vagyok jelen. Ezt jó, ha megjegyzed.” Arra gondolok, vajon egy ilyen mondat megnyugtat-e egy szerelmes női szívet. Elhiszi-e a nő, amit a férfi mond, vagy észleli-e annak valóságtartalmát, amikor a másik fizikailag nincs jelen az életében? Nem inkább azt kellett volna mondania, hogy akárhol vagyok, és te akárhol vagy, mi mindig, mindenképpen összetartozunk? Ez jobban megfelelne a tapasztalatnak és a valóságnak. Felötlik bennem egy kép a múltból. Az a pillanat, amikor az egyik gyermekem hangosan üvöltött, sírt, toporzékolt, hogy ne hagyjam magára az óvodában, ne menjek el, inkább maradjak ott, vagy legjobb lenne, ha őt is magammal vinném. Az óvodába szoktatás nehéz napjai voltak ezek, amikor nem is tudom, melyikünk szenvedett jobban. Az együtt töltött három év után, amikor szinte nem volt olyan óra, perc, hogy ne lettünk volna folyamatos szimbiózisban, nagyon nehéz volt elengedni egymást és hozzászokni ahhoz, hogy most már életünk része lesz az óvoda, a többi kisgyermek, az óvó nénik, a naponkénti elválás. Negyven nappal húsvét után Jézus eltűnik a tanítványok szeme elől. A tanítványok felnőtt férfiak, ott állnak az ég felé bámulva, dermedten. Nem hiába szólnak rájuk az angyalok: „Galileiai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,11) Az ég felé bámuló, Jézust eltűnni látó tanítványok jogos gondolata lehetett, hogy most mi lesz, hogyan tovább Jézus nélkül. Számomra ez az ünnep a tanítványok magárahagyatottságának az ünnepe. Ugyanaz a pillanat, amikor a vonat kigördül az állomásról. A kezek még integetésre lendülnek, aztán a messziségbe bámuló nő csak az egyre kisebbé váló járművet látja, míg az végleg el nem tűnik a kanyarban. Ugyanaz a pillanat, amikor a gyermekem odatapasztja a nóziját, az arcát, a szemét, a kezét az ablaküvegre, és bámul addig, amíg én el nem tűnök az óvoda kapujában. Még visszafordulok, a kezem integet, látom a gyermekem szemében a könnyeket. A tanítványok az ég felé bámulnak, és egyszer csak Jézus teljesen eltűnik a szemük elől. Ettől kezdve Jézus már semmilyen formában nem látható, de még nem áradt ki a tanítványokra a SzenÜélek, hogy bátorságot adjon nekik küldetésük teljesítésére. Valójában a tanítványok ezen a ponton még a feladattal sincsenek tisztában. A „már nem” és a „még nem” kettőssége hatja át az érzéseimet. A tanítványok viszont még nem tudják, hogy mi következik, csak abban az ígéretben bízhatnak, amelyet Jézus adott nekik, amely arról szól, hogy erőt kapnak, amikor eljön hozzájuk a Szentlélek, és Jézus tanúi lesznek a föld végső határáig. Igénk a Római levélből csupa biztatás. Épp arról szól, hogy nincs ilyen, hogy „már nem”, vagyis annak ellenére, hogy Jézus szemmel nem érzékelhető, velünk van, akármi történik is. Nincs okunk félni, megijedni vagy bármitől tartani. A tanítványoknak ezt mondta Jézus: „...én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b) Pál apostol az akkori gyülekezetét, Jézus-követőket azzal bátorítja, hogy nem árthat nekik semmi, mert ha Isten velük van, ki lehet ellenük. Az első Jézus-követőknek nem volt könnyű helyzetük, a keresztényüldözések idején nagyon is szükség volt arra a biztatásra, hogy semmilyen hatalom, ellenség, üldözés nem ejtheti ki a mindenkori tanítványt Isten kegyelméből. A damaszkuszi út előtt maga Pál (Saul) is üldözője volt a kereszténységnek, de be kellett látnia, hogy az evangélium terjedése nem akadályozható meg semmilyen eszközzel. A damaszkuszi út után pedig Pál is Isten hatalma alatt álló emberré válik, aki maga is átéli azt, hogy bizony aki Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról beszél, annak óhatatlanul támadnak ellenségei, akik az elpusztítására törekednek. Bibliaóráinkon épp az Apostolok cselekedeteit olvassuk. Meglepődünk azon, hogy Pál mekkora elszántsággal és hősiességgel áll ki a zsidók elé, a helytartók elé vagy akár Agrippa király elé is, és beszél Jézusról, a föltámadt Úrról. Sugárzik a leíráson keresztül is Pálnak az a bizalma, hogy még a halál sem választhatja el őt Isten szeretetétől. Mi, a mai Magyarországon élő keresztények nem vagyunk kitéve üldöztetésnek. Kis közösségünkben nem győzünk elégszer hálát adni azért, hogy Isten nem próbál meg annyira bennünket, mint Istvánt, Pált és a többi, az ókorban élt keresztényt, mert nem tudjuk, hogy mennyi lenne és meddig tartana a mi kitartásunk a megpróbáltatás idején. Ugyanakkor bennünket is érnek támadások, olykor onnan, ahonnan a legkevésbé várnánk. Saját családunk egyes tagjai gúnyolnak, figuráznak ki, vagy mondanak rólunk rosszat hitünk miatt, vagy próbálnak visszatarAZ ÜNNEP IGÉJE tani a templomba járástól, hitünk gyakorlásától. Mindig nagy öröm számomra, ha teljes családokat látok a templomban, mert akkor az a reménységem támad, hogy a hit nem szétválaszt, hanem összeköt. Krisztus nem azért halt meg értünk, hogy miatta családi konfliktusok támadjanak, hanem hogy ráismerjünk arra a szeretetre, amellyel mindent odaajándékoz nekünk. Ha az a nő és az a férfi a vasútállomáson igazán szerette egymást, akkor igaza van a férfinak, akkor is a lánnyal van, ha kilométerek választják el őket. Ahogy hiába nőttek meg a gyermekeim, és válunk el egymástól akár hetekre is, mi is tudjuk, hogy a szeretetkapcsolatunk miatt semmi nem szakíthat el bennünket egymástól. Hát hogyne lenne még inkább így Isten és a mi kapcsolatunkkal! Semmi és senki nem árthat nekünk, mert Isten irántunk való szeretetétől semmi el nem távolíthat bennünket. ■ Heinemann Ildikó Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy szeretsz minket, és Jézusban azt ígérted nekünk, hogy sohasem kell azt éreznünk, hogy elhagyottak vagyunk, mert átélhetjük, hogy velünk vagy mindenkor és mindenhol.
