Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-05-12 / 19. szám

„Evangélikusként régóta vágytam rá, hogy egyszer a saját szememmel is láthassam és személyesen átélhessem a világ legnagyobb evangélikus találkozó­ját. Elsőként a Kirchentag méretei döbbentettek meg. Az egész városban mindenütt minden erről szólt.” Égtájoló !► 3. oldal „Már az is elgondolkodtató számunkra, hogy csak azokat tartják nyilván, akik valóban az egyházhoz tartoznak, így ugyan csak tizenhétezer olaszországi evangélikus szerepel a lajstromban, de ők valamennyien aktív tagjai a kicsiny, ám intenzív gyülekezeti életet élő közösségnek.” Evangélikus zsinat Rómában !► 4. oldal „Szólnom kell a költő hitéről. Hiszen a legtöbbet erről kérdezték, provokálták, és ő - szokásához híven - mindig kedvesen válaszolt. Pontosan és ércbe vésve.” Weöres Sándor 100 !► 5. oldal Szomjazok sziklája !► 2. oldal India keresztény arca ► 4. oldal Az Ördög-árkon túl 7. oldal Legyetek jók, ha tudtok... ► 7. oldal Biztonság biztonságpolitika !► 10. oldal Jobb későn, mint soha !► 11. oldal Kirchentag a világ kapujában ► A 34. németországi evangélikus egyházi napoknak május 1. és 5. között - a Kirchentag történetében immár negyedik alkalommal - az északi kikötőváros, Hamburg adott otthont. A vendéglátó az Észak-németországi Evangélikus Egyház volt. A Kirchentag több évtizedes tradíciója a német protestantizmusnak. A kétéven­te megrendezett sokszínű programsorozat célja az egyház meg­újítása, a keresztény értékek közvetítése, valamint párbeszéd kez­deményezése aktuális etikai, társadalmi, gazdasági kérdésekben. A nagyszabású rendezvény mindig igyekezett a kereszténység szel­lemi-lelki kincseit megőrizve és felmutatva a külvilág felé is nyit­ni. Idén épp a német ajkakon „a világ kapujaként” emlegetett vá­rosban... Május elseje. Erős szél Hamburg­ban. Landungsbrücken metró­­megálló. Óriási hajók, hatalmas konténerek és a fodrozódó Elba. Turisták szállnak ki-be - west-, il­letve osteurópaiságból követke­zően - zászlókkal díszített monst­rumba vagy csöpp lélekvesztőbe. A 34. Kirchentagra látogatónak el­lenben a vízi közlekedéshez sem kell jegyet váltania, megteszi a regisztrációnál kapott kártyája. * * * Majd százhúszezer résztvevő az idei evangélikus egyházi napokon. A Hanza-város szeles romantikája át­­meg átfúj a tömegen, összeborzolja a frizurákat, tekergeti a Kirchentag­­shopos szélmalmokat, föllapozza itt-ott a hatszáz oldalas programfü­zetet, és lazít feszítő sűrűségén. Folytatás a 8-9. oldalon MENNYBEMENETEL ÜNNEPE - RÓM 8,31-34 Ha Isten velünk... A peronon állok, a vonatot várom. Mellettem egy szerelmespár búcsúz­­kodik. Hallom, ahogy a nő arról be­szél, mennyire fog neki a férfi hiá­nyozni. A férfi nyugtatgatja: „De hi­szen én mindig veled vagyok, akkor is, amikor fizikailag nem vagyok je­len. Ezt jó, ha megjegyzed.” Arra gondolok, vajon egy ilyen mondat megnyugtat-e egy szerel­mes női szívet. Elhiszi-e a nő, amit a férfi mond, vagy észleli-e annak va­lóságtartalmát, amikor a másik fizi­kailag nincs jelen az életében? Nem inkább azt kellett volna mondania, hogy akárhol vagyok, és te akárhol vagy, mi mindig, mindenképpen összetartozunk? Ez jobban megfelel­ne a tapasztalatnak és a valóságnak. Felötlik bennem egy kép a múltból. Az a pillanat, amikor az egyik gyer­mekem hangosan üvöltött, sírt, to­­porzékolt, hogy ne hagyjam magára az óvodában, ne menjek el, inkább maradjak ott, vagy legjobb lenne, ha őt is magammal vinném. Az óvodá­ba szoktatás nehéz napjai voltak ezek, amikor nem is tudom, melyi­künk szenvedett jobban. Az együtt töltött három év után, amikor szin­te nem volt olyan óra, perc, hogy ne lettünk volna folyamatos szimbiózis­ban, nagyon nehéz volt elengedni egymást és hozzászokni ahhoz, hogy most már életünk része lesz az óvo­da, a többi kisgyermek, az óvó nénik, a naponkénti elválás. Negyven nappal húsvét után Jézus el­tűnik a tanítványok szeme elől. A ta­nítványok felnőtt férfiak, ott állnak az ég felé bámulva, dermedten. Nem hiába szólnak rájuk az angyalok: „Ga­­lileiai férfiak, miért álltok itt az ég fe­lé nézve?” (ApCsel 1,11) Az ég felé bá­muló, Jézust eltűnni látó tanítványok jogos gondolata lehetett, hogy most mi lesz, hogyan tovább Jézus nélkül. Számomra ez az ünnep a tanítványok magárahagyatottságának az ünnepe. Ugyanaz a pillanat, amikor a vonat kigördül az állomásról. A kezek még integetésre lendülnek, aztán a messziségbe bámuló nő csak az egy­re kisebbé váló járművet látja, míg az végleg el nem tűnik a kanyarban. Ugyanaz a pillanat, amikor a gyerme­kem odatapasztja a nóziját, az arcát, a szemét, a kezét az ablaküvegre, és bámul addig, amíg én el nem tűnök az óvoda kapujában. Még visszafor­dulok, a kezem integet, látom a gyer­mekem szemében a könnyeket. A tanítványok az ég felé bámulnak, és egyszer csak Jézus teljesen eltűnik a szemük elől. Ettől kezdve Jézus már semmilyen formában nem látható, de még nem áradt ki a tanítványokra a SzenÜélek, hogy bátorságot adjon ne­kik küldetésük teljesítésére. Valójá­ban a tanítványok ezen a ponton még a feladattal sincsenek tisztában. A „már nem” és a „még nem” ket­tőssége hatja át az érzéseimet. A ta­nítványok viszont még nem tudják, hogy mi következik, csak abban az ígéretben bízhatnak, amelyet Jézus adott nekik, amely arról szól, hogy erőt kapnak, amikor eljön hozzájuk a Szentlélek, és Jézus tanúi lesznek a föld végső határáig. Igénk a Római levélből csupa biz­tatás. Épp arról szól, hogy nincs ilyen, hogy „már nem”, vagyis annak ellenére, hogy Jézus szemmel nem ér­zékelhető, velünk van, akármi törté­nik is. Nincs okunk félni, megijedni vagy bármitől tartani. A tanítvá­nyoknak ezt mondta Jézus: „...én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b) Pál apostol az akkori gyülekezetét, Jézus-követőket azzal bátorítja, hogy nem árthat nekik semmi, mert ha Is­ten velük van, ki lehet ellenük. Az el­ső Jézus-követőknek nem volt könnyű helyzetük, a keresztényüldö­zések idején nagyon is szükség volt arra a biztatásra, hogy semmilyen ha­talom, ellenség, üldözés nem ejtheti ki a mindenkori tanítványt Isten ke­gyelméből. A damaszkuszi út előtt maga Pál (Saul) is üldözője volt a keresztény­ségnek, de be kellett látnia, hogy az evangélium terjedése nem akadá­lyozható meg semmilyen eszközzel. A damaszkuszi út után pedig Pál is Isten hatalma alatt álló emberré vá­lik, aki maga is átéli azt, hogy bizony aki Jézus Krisztus haláláról és feltá­madásáról beszél, annak óhatatlanul támadnak ellenségei, akik az elpusz­títására törekednek. Bibliaóráinkon épp az Apostolok cselekedeteit olvassuk. Meglepődünk azon, hogy Pál mekkora elszántság­gal és hősiességgel áll ki a zsidók elé, a helytartók elé vagy akár Agrippa ki­rály elé is, és beszél Jézusról, a föltá­madt Úrról. Sugárzik a leíráson ke­resztül is Pálnak az a bizalma, hogy még a halál sem választhatja el őt Is­ten szeretetétől. Mi, a mai Magyarországon élő keresztények nem vagyunk kitéve ül­döztetésnek. Kis közösségünkben nem győzünk elégszer hálát adni azért, hogy Isten nem próbál meg annyira bennünket, mint Istvánt, Pált és a többi, az ókorban élt keresz­tényt, mert nem tudjuk, hogy mennyi lenne és meddig tartana a mi kitar­tásunk a megpróbáltatás idején. Ugyanakkor bennünket is érnek tá­madások, olykor onnan, ahonnan a legkevésbé várnánk. Saját családunk egyes tagjai gúnyolnak, figuráznak ki, vagy mondanak rólunk rosszat hi­tünk miatt, vagy próbálnak visszatar­AZ ÜNNEP IGÉJE tani a templomba járástól, hitünk gyakorlásától. Mindig nagy öröm számomra, ha teljes családokat látok a templomban, mert akkor az a reménységem támad, hogy a hit nem szétválaszt, hanem összeköt. Krisztus nem azért halt meg értünk, hogy miatta családi konfliktusok támadjanak, hanem hogy ráismerjünk arra a szeretetre, amellyel mindent odaajándékoz nekünk. Ha az a nő és az a férfi a vasútállo­máson igazán szerette egymást, akkor igaza van a férfinak, akkor is a lánnyal van, ha kilométerek választják el őket. Ahogy hiába nőttek meg a gyermeke­im, és válunk el egymástól akár hetek­re is, mi is tudjuk, hogy a szeretetkap­­csolatunk miatt semmi nem szakíthat el bennünket egymástól. Hát hogyne lenne még inkább így Isten és a mi kapcsolatunkkal! Semmi és senki nem árthat nekünk, mert Isten irán­tunk való szeretetétől semmi el nem távolíthat bennünket. ■ Heinemann Ildikó Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy szeretsz minket, és Jézusban azt ígérted nekünk, hogy sohasem kell azt éreznünk, hogy elhagyottak va­gyunk, mert átélhetjük, hogy velünk vagy mindenkor és mindenhol.

Next

/
Oldalképek
Tartalom