Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-05 / 18. szám
üimtos isi 2013. május 5. *3 Múltidéző Az evangélikus lelkészképzés története két rendkívüli állapot között (1945-1956) -1. rész Ötrészes sorozatunk a múlt egy szeletével foglalkozik. Egy olyan szeletével, amely fordulatokban igen gazdag volt, és amely rendkívül nagy jelentőséggel bírt a 20. század második felének alakulása szempontjából. Természetesen nem vállalkozunk arra, hogy a maga teljességében vegyük górcső alá a nevezett időszakot, mindössze annak rekonstruálására teszünk kísérletet, hogy meglássuk, miként élték át a második világháború befejezése és az ’56-os forradalom közötti periódust az evangélikus lelkészképzésben részt vevő hallgatók és tanáraik. Noha csak egy kis intézmény hétköznapjaiba nyerhetünk betekintést, mégis élhetünk az induktív módszerrel, az egyediből az általánosra is következtethetünk. Mi, akiknek mindez történelem. Mert sokaknak - igaz, az idő múlásával, sajnos, egyre kevesebbeknek - ez megélt valóság. Nekik valószínűleg nem kell magyarázni, hogy mennyire „leképezte” a teológia története mindazt, ami „nagyban” zajlott az országban. A több mint négyszázötven éves múltra visszatekintő intézmény pecsétjén található 1557-es évszám a reformáció szellemében megnyílt soproni latin iskola alapításának idejét jelzi. Ebből nőtt ki később a Soproni Evangélikus Teológiai Főiskola, amely 1923-ban mint a Pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Soproni Evangélikus Hittudományi Kara egyetemi rangot kapott. Sorozatunkban az intézmény történetének fordulatokban talán leggazdagabb és egyben legzűrzavarosabb időszakát tekintjük át, amikor is kiválni kényszerült a pécsi egyetem kötelékéből, és „Evangélikus Teológiai Akadémiává” lett. Ezután került sor a Budapestre költözésre, amellyel kezdetét vette a teológia - úgymond - „pusztai vándorlása”. A háború utolsó szakasza és az azt követő időszak nagy próbatételt jelentett a kar oktatóinak és hallgatóinak többek között azért, mert az alapfeltételek nem voltak adottak ahhoz, hogy az intézményben magas színvonalon folyhasson a tudományos munka. Sopron bombázása - nyugati fekvése miatt - a többi magyar városhoz képest viszonylag későn, 1944. december 6-án vette kezdetét. A bombázások során a fakultás is kapott néhány találatot, az épület nagy része azonban használható állapotban maradt. Lakhatatlanná vált viszont a Lelkészképző Intézet, így a fakultás épületébe kellett beköltöztetni a hallgatókat, akik itt vészelték át a háború utolsó, legszörnyűbb hónapjait, majd pedig az azt követő mintegy két évet. * * * 1945. április i-je után a szovjet hadsereg bevonulásával korántsem ért véget a rettegés. Mivel Sopront korábban nyilasbarát városként tartották számon, jelentős megtorlásokkal kellett számolniuk az ott lakóknak: plakátok hirdették például, hogy az orosz katonáknak legálisan két nap szabad rablás engedélyezett... A nyomornak és a nélkülözésnek a háború befejeztével nem szakadt vége. Ezt szemléletesen mutatja két eset, amelyet egy akkori hallgató idézett föl személyes emlékei alapján. Néhány diák a legsanyarúbb időszakban - amikor kizárólag sótlan krumplin és babon kellett élniük - sonkát, kolbászt és szalonnát rajzolt a táblára, hogy legalább láthassanak ilyeneket. És megesett az is, hogy egy szorgalmasabb diák „bérbe írt” szemináriumi dolgozatokat a kevesebb erőfeszítést tenni akaróknak, mégpedig a következő díjazással: három rúd kolbászért jeles, két rúdért jó, egy rúdért pedig közepes „bérdolgozat” járt a megbízást adó hallgatótársnak. A fakultás épülete még 1946 telén sem volt fűthető állapotban. Mivel az ablakokon befújt a jeges szél, a fürdőszobai vödörben megfagyott a víz. Erre az időszakra egy akkori teológushallgató így emlékszik vissza: „Az idő ekkor már igen hideg volt - október vége felé jártunk -, és beköszöntőitek a velőkig dermesztő soproni szelek. A teológia bedeszkázott ablakai bizony nem sok ellenállást tanúsítottak, és a réseken befütyült a szél. Fűtésről szó sem lehetett. Agyonfagyottan ténferegtünk a szobákban és a folyosókon. Mindenki magára szedett minden meleg holmit. Kucsmákban és kesztyűkben derekunkra csavart pokrócokkal ültünk az órákon is, és ez sok derültségre adott alkalmat. De sok zúgolódásra is. A gyenge koszt és a hideg mindenkit idegessé és mogorvává tett. ” * * * Veöreös Imre - aki egyébként Budaker Oszkár után a Lelkészképző Intézet vezetője lett - az 1945-48 közötti időszakot találóan „kétarcú éveknek” nevezi. A kifejezés arra utal, hogy egyfelől mindenkiben élt a remény egy demokratikus Magyarország létrejöttével kapcsolatban, másfelől viszont az egész ország fölött érezhetően ott lebegett egy újabb elnyomás lehetősége. Bár az intézmény korántsem törésmentesen vészelte át a háborús éveket, azonban az elmélyült tanuláshoz ekkor még többé-kevésbé adottak voltak a körülmények. A kar oktatói is igyekeztek lépést tartani a teológiai tudományok nemzetközi fejlődésével: Karner Károly professzor volt az első a kelet-európai teológiai professzorok közül, aki reagált Rudolf Bultmann mitológiátlanító programjára, és a témáról szemináriumot is tartott. Id. Prőhle Károly a rendszeres teológia nemzetközileg is elismert professzoraként gyakran vett részt tudományos konferenciákon. Wiczián Dezsőt nagy tudású egyháztörténészként, elsősorban Luther-tudósként, Sólyom Jenőt a hazai protestáns egyháztörténet kiváló szakértőjeként, Deák Jánost pedig szigorú ószövetségesként tartották számon. Podmaniczky Pál, a vallástörténet és a keresztény neveléstudomány doktora tizennyolc nyelven olvasott. Nem véletlenül nevezték őt a hallgatók a legnagyobb szeretettel „manzárdfejűnek”, ugyanis úgy képzelték, hogy magas homloka mögött az általa beszélt nyelvek „laknak”. A külföldi kapcsolatokról megemlítendő, hogy a háború első éveiben különösen megélénkült evangélikus cserediák-kapcsolatok 1944-45-ben már nem voltak adottak, és közvetlenül a háború befejezése után sem volt még lehetőség külföldön ösztöndíjas tanulmányokat folytatni. Csak 1947-48 körül, a Lutheránus Világszövetség és az Egyházak Világtanácsa megalakulása után nyílt rövid ideig ismét mód arra, hogy a nyelveket beszélő, tehetséges fiatalok külföldre mehessenek tanulni. Azonban az ekkor már egyre nyíltabban fellépő kommunista hatalom sajnos több esetben keresztülhúzta az ösztöndíjra igyekvők számításait. A tanári kar tagjai közül az 1949-es évben nyugdíjazása miatt már nem állhatott katedrára id. Prőhle Károly, és a tanévnyitót követő napokban hunyt el dr. Podmaniczky Pál. Egy hallgató így emlékszik vissza rá 1955-ben: „Szegényjó, öreg Podi bácsi. Most is magam előtt látom, amint a Deák téren végigdöcög fekete körgallérjában, bottal és széles kalapjával. A furcsa, jellegzetes arcból két vizenyős szem nézett ártatlan kékségével a világba. Kevés emberi szemben láttam ennyi jóságot ragyogni. (...) Felült a katedrára, aztán mesélni kezdett. (...) A világ minden táján és minden korában otthon érezte magát. Sohasem volt olyan érzésem, hogy kérkedik tudásával. ” * * * A teológia háború alatti és közvetlenül a háborút követő történetének megismeréséhez adalékként szolgálhat az a tény, hogy az 1940- től 1950-ig terjedő időszakot „az evangélizáció évtizedeként” is szokás emlegetni. Míg az 1939/40- es tanévben az ország gyülekezeteiben tizennégy evangélizációt tartottak (mindezt egyetlen lelkipásztor, Sréter Ferenc szolgálatával), 1949/50-ben ez a szám közel százhúszra tehető. Természetesen ekkorra már jóval több, mintegy negyven lelkész kapcsolódott be az ébredési mozgalom aktív szervezőmunkájába. Az evangélizációk nem maradtak visszhang nélkül. Ez jól megmutatkozott a teológiára jelentkezők magas számában is. Egy, az 1948-as évben felvételiző, ma már nyugdíjas lelkész pályaválasztása előzményeként a következőket említi: „Isten kegyelméből egy alcsúti konferencián jutottam hitre 1946- ban. Hatszáz fiatal volt együtt ezen a táborozáson, a következő két évben pedig mindkét alkalommal háromezernél is többen. Csodálatos idők voltak ezek...” A teológus ifjúság körében azonban nem mindenki vallotta magát az ébredési mozgalom „szülöttének”. A hallgatóság egy része inkább a „tudós teológussá” válást tűzte ki célul. Szélsőséges esetekben ez konfliktusok forrásává is vált. (Ez közismertebb nevén a máig is ható „pietista-orthodox” vitát jelenti. Természetesen nem kell azt gondolni, hogy kizárólag két szélsőséges nézet létezett, hiszen sok feljegyzés árulkodik arról, hogy a hallgatók nagy része igyekezett megtalálni az „arany középutat”.) Álljon itt egy - némiképp szkeptikus és a dolgokat kissé leegyszerűsítő - idézet, amely azonban a korabeli viszonyokról mégiscsak jól árulkodik: „Az orthodoxok és a pietisták kölcsönösen kiátkozták egymást az egyházból. Az orthodoxok szerint a kegyesek szünergisták és hitvallásellenesek, a pietisták szerint az orthodoxok hitetlenek. Nem tértek meg, és nem fogadták el Jézus Krisztust megváltójuknak. A harmadik csoport - a »szombathelyi iskola* - ki akarta őketbékíteni egymással, és azt állította, hogy csak hangsúlybeli eltérés van a két ádáz ellenség között: mindketten ugyanazt hiszik és vallják, csak mást hangsúlyoznak. Ezt olyan hévvel bizonygatták, hogy közben rájöttek: tulajdonképpen az orthodoxok és a pietisták alkotják az egyik csoportot, és ők-a szombathelyiek - a másikat. Erre sürgősen kiátkozták a pietistákat meg az orthodoxokat is, és önmagukat nevezték ki »igazi« teológusokká. íme: ez volt a teológus ifjúság »szellemi ábrázata« 1946 őszén. ” Szűcs Petra A soproni fakultás egykori épülete, amelyben ma általános iskola működik Pünkösd ...és az égi fény ismét ragyogni kezdett... mint izzó üstökös gömbje, hangtalan ereszkedett lefelé, majd ahogyan szikra pattan a tűzből, lobogó kettős lángnyelvek váltak ki belőle, s szüremkedve hatoltak át a falakon, és megálltak lebegve az egybegyűlt, némán remegő Tizenegy feje fölött... Krisztus ígérete: a Szentlélek ereje beléjük költözött! ...és beszélni kezdtek számukra addig ismeretlen nyelveken, félelmük eltűnt, hangjuk csengett - apostolok ajkán áramlott a szó, felhangzott, harsogott az első prédikáció! Krisztust hirdették: a Feltámadást! az Életet! A csodálkozó nép értette őket, s az összegyűlt tömegből jó néhány megtért és megkeresztelkedett. Jöjj el... szállj le reánk is, óh, Szentlélek! adj erőt, és töltsd be szíveinket, hogy hűen viseljük keresztjeinket!
