Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-04-28 / 17. szám

•io n 2013. április 28. FÓKUSZ Evangélikus, Élet Felsőszeliek búcsúzója Hangos motorzúgás hallatszik messziről, Hurcolják a népet el Felsőszeliből. Hangos sírás között búcsúzkodik a nép, Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép. Nincs mentség számára, se más segítség, Csak áttelepülőlap és súlyos betegség. Néhány bútorkáját autóra rakják, Itt hagyják a többit, földet, házat, marhát, Amit szorgos kézzel összekuporgattak, Ellenérték nélkül prédának otthagyják. Nem tehettünk másképp, hisz nem volt irgalom, A csendes falu népe körül volt kerítve Sűrű csatárlánccal, nem volt menedéke. Az úton, útfélen portyázó járőrök. Fegyveres katonák, csendőrök, rendőrök, Az igazolásnak se szeri, se száma, Gyanús volt az ember saját falujába’... Hurcolják az embert messze idegenbe, Hallatszik a sóhaj: Istenem, ne hagyj el. Szabadságra vágyott Felsőszeli népe, Mégis szolgaság lett szorgalmának bére. Ahogy megérkeztek a rabszolgavásárra, Megtudták, hogy kinek mennyi az ára. Olcsó lett az ember, és préda a nemzet. Sajnos nekünk kellett elszenvedni mindezt. Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk, Hallgatná meg imánk, amit rebeg ajkunk. Ne sanyargatnák az ártatlan népet, Tanulnák meg egymást szeretni, becsülni, Még ha nem is tudják egymást megérteni. Látnák meg egymásban Isten szent törvényét. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” - Ez volna a földön a legszebb parancsolat. Ha erre az alapra építenék a békét, Meglátnák a világ újjászületését... Miért Berggassénak hívják ma is a Hegy utcát? „Nem az menekül mega múlttól, aki elfelejti” (Brecht) Sírjon is az a gyermek... A felvidéki magyarok kitelepítésének napjára ► A nyolcvanas években egy könyv­­bemutató után sorban álltunk az író asztalánál aláírásért. Az írótól, Sütő Andrástól, az erdélyi magyarok legendás szócsövétől ekkor diákként azt kérdeztem: Mit üzen a felvidékieknek? Ezt ír­ta a könyvbe: „A vox humana nem elég: sírjon is az a gyermek’.’ Vox humana: a felvidéki (szlo­­venszkói) haladó értelmiség - Győry Dezső, Szalatnay Rezső és mások - elképzelése volt a kisebbségi és evvel jogfosztott sorsba került magyarok összekö­tő, európai szerepéről. Ez már nem volt elég akkor, amikor a de­­dikációt kaptam... A felvidéki magyarok kitelepítésének em­léknapján, április 12-én sokan emlékeztek egy „elfeledett nép­csoportra” s elfeledett szenvedé­seire. Azokra, akik számára a második világháború vérzivatará­nak vége nem megnyugvást ho­zott, hanem jogfosztást. Az új urak, a győztesek bűnösnek kiál­tották ki a szlovákiai magyarokat. Az új urak szerint kollektíván voltak felelősek - a csecsemőtől az aggastyánig - azért, mert 1939-ben széthullott egy olyan ál­lam, amelybe csaknem húsz év­vel azelőtt megkérdezésük és be­leegyezésük nélkül kerültek. ■ Czenthe Miklós Van Ágfalvának egy utcácskája, a Hegy utca, vagy ahogyan németesen mondják, a „Berggasse”. Sok minde­nért különleges hely ez az utcácska. Először is azért, mert tényleg a „he­gyen” van, azaz Ágfalva legmagasabb országba, ahol nekik is az újjáépítés volt a feladatuk, és ahol hosszú éve­kig éreztették velük - és érezték maguk is -, hogy idegenek. Sokan év­tizedekig nem jöhettek haza. Szeretem a Hegy utcát, szeretem az dombján. Másodszor azért, mert az utcán sétálva jól látható a két szom­szédos osztrák falu, Lépesfalva és Somfalva. Harmadszor meg azért, mert a falu evangélikusságának jó ré­sze itt lakik egy tömbben. Ez a kis utca olyan, mint egy élő skanzen. Kicsi fehér házak sorakoz­nak egymás mellett, amelyek első rá­nézésre nagy hasonlóságot mutatnak a magyar parasztházakkal, de építé­szeti különlegességük, hogy hátrafe­lé terjeszkednek, és sok icipici lakás található bennük egymás mögött. Olyanok ezek a házak, mint a mai társasházak. Bár az épületek már többnyire egy-egy tulajdonoshoz tartoznak, néhány évtizede még több szegény sorsú bányászcsalád oszto­zott rajtuk. Mostanság a „társas” jelzőt legin­kább az utcára használhatnánk, amely napfényes időben megtelik idős emberekkel, akik kiülnek a há­zuk előtti kispadra, hogy megvitas­sák az élet apró-cseprő dolgait. És nem akárhogyan folyik itt a diskur­zus, hanem német nyelven, azon belül is „hianziesch” dialektusban. 1946 előtt Ágfalván és a környék te­lepülésein majdnem kizárólag né­met nemzetiségű emberek éltek, míg­nem egy embertelen rendeletben fog­laltakat embertelen módon teljesítve lakosságcserét hajtottak végre a kör­nyéken. Az ágfalviakat és a környék­belieket - köztük Sopron lakosságá­nak jelentős hányadát - bevagoníroz­­ták, és Németországba vitték. A tör­ténelemkönyvek „kitelepítésként" szó­lnak erről a borzalomról, felénk pedig „a németek elűzéséről” beszélnek - ma is el-elcsukló hangon. Ágfalváról 1436 embert vittek el, az akkori gyülekezet majdnem teljes egészét. Csak a Hegy utcaiak marad­hattak. Nem az utca szépsége vagy a kedves öregek miatt, hanem azért, mert ebben az utcában bányászok él­tek. Olyan nagy szegénységben, hogy még egyházadót sem rótt ki rá­juk akkoriban egyházközségünk. Mégis egyedül rájuk tartott igényt a magyar állam, mivel a bányászokra szükség volt az ország újjáépítésében. A Fő utcán és a többi kis utcában jóval módosabb parasztemberek él­tek. Nekik menniük kellett. Egy olyan arculatát, az ott élőket és a története­iket. Opa Ulrichról is ott hallottam. A visszaemlékezés szerint Opa Ulrich a Baracsi utcában, a vasút mel­letti kertjében dolgozott, közvetlen közelében azoknak a vagonoknak, amelyek mellett a kitelepítésre vára­kozó emberek sorakoztak. Az egyik áldozat kiszólt a kocsiból:- Mit gürizel, öreg? Jövő héten ti­teket pakolnak fel a kocsikra!- Nem, nem, mi burgenlandiak va­gyunk, ezért maradhatunk - mond­ta Opa Ulrich, és tovább dolgozott. A vagonból kiabálónak azonban sajnos igaza lett, és Opa Ulrich sok­sok száz társával együtt pár nap múlva szintén egy vagonban várta sorsa alakulását. A Hegy utcaiak szerint Opa Ulrich nem látta többé a kertjét, házát, templomát és Ágfalvát. Rokonai, ba­rátai és ismerősei azonban a hetve­nes évektől kezdve gyakran hazajár­tak. Egykori házaikban „telepesek” laktak (akiknek szintén megvan a ma­guk története), ezért - ahogy hallot­tam - legtöbbször a Hegy utcaiak fo­gadták be őket. Bár már egyre kevebben élnek és látogatnak haza a kitelepítettek kö­zül, kötelességünk az emlékezés. Mivel az emlékezés legméltóbb hely­színe a templom, a falu és egyházköz­ségünk közös megemlékezése évek óta az evangélikus templomban van. Április 20-án gyülekezetünk tag­jai, Ágfalva Német Nemzetiségi Ön­­kormányzata és Ágfalva Község Ön­­kormányzatának képviselői, vala­mint egy Németországból jött dele­gáció közösen hajtott fejet a falunk­ból elűzött németekre emlékezve. A megemlékezés több száz helyi részt­vevőjének nagy része a Hegy utcában lakik ma is. A Hegy utca Ágfalva „élő emléke­zete” egy átmentett kis darab a múlt­ból, amely arra emlékeztet minket, hogy „nem az menekül meg a múlt­tól, aki elfelejti”. Adja Isten, hogy soha ne vesszen ki a német szó Ágfalváról és környé­kéről, és még sokáig legyenek embe­rek, akik „Berggasse”-ként emlegetik a Hegy utcát! W Szöveg és fotó: Heinrichs Eszter Kassáról, Márai Sándor városából hirdette meg „a népek doktora” Edu­ard Benes a jogfosztás végzetes elve­it. A Benes-dekrétumok a szlováki­ai magyarokat megfosztották állam­­polgárságuktól, iskoláiktól, nem le­hetett az utcán magyarul beszélni. Földjeiket, házaikat elkobozták, a magyarságot kiüldözték ezeréves szülőföldjéről. Magyarok tíz- és száz­ezrei lettek néma áldozatai az új embertelenség e tobzódásának. A vad és önkényes kiutasításokat a magyar kormány szívós igyekezet­tel tudta csak némileg rendezettebb lakosságcserévé formálni: ugyan­annyi szlovákiai magyart jelölhettek ki kitelepítésre, ahány szlovákot tud­tak rávenni a Magyarországról való „repatriálásra". De ez sem volt elég: az új urak for­­télyos módon kiötölve elhatározták, hogy a maradék magyarokat a kiűzött szudétanémetek helyére telepítik. A téli hidegben katonákkal zárták kör­be a magyar falvakat, lakóikat vago­nokba kényszerítették, s vitték őket a távoli Csehország ismeretlen vidéke­ire. Ott azután cseh gazdák válogat­hattak a munkaerőből, mint a hajda­ni ókori rabszolgavásárok korában. A prágai magyar kormánymegbí­zott ekkor fordult a nagyhatalmak­hoz, hogy a csehszlovák hatóságok legalább a rabszolgaság elleni nem­zetközi jogszabályok előírásait tartas­sák be: ne lehessen családokat szét­szakítani... 1945 után voltunk, a háború utáni új és demokratikus Európa közepén. Akik mindezek után is szülőföld­jükön maradtak, azokat ördögi mó­don rávették arra, hogy vallják ma­gukat - „önként” - szlováknak. A „reszlovakizáció” nyomán százezré­vel váltak máról holnapra magyarok - szlovákká. # Hí # Vajon ma egy átlagmagyar gimnazis­ta vagy polgár mit tud ezekről az időkről? Tudja-e, hogy a hetvenes évek végén az írófejedelem, Illyés Gyula előszót írt Janics Kálmánnak A hontalanság évei című könyvéhez, amely híven foglalta össze az 1945- 1948 közötti jogfosztottság korát? A könyv csak Nyugaton jelenhetett meg, első magyarországi kiadása csupán 1989-ben látott napvilágot. Vajon ki hallott Fáhry Zoltán író­ról, irodalompolitikusról, a szlováki­kia átvette a legyőzött német fasiz­mus módszereit. A rendszerváltás után azóta is alig ismert kötetet állítottak össze. Címét Gömöry János eperjesi és kas­sai evangélikus tudós leveléből vet­ték: Mint fészkéből kizavart ma­dár. .. A könyv a hontalanság éveinek írásos emlékeit gyűjti csokorba: egy­szerű falusiak megrendítő sorait, verseit, leveleit. ai magyarok neves személyiségéről, aki 1945 után A vádlott megszólal címmel fordult a cseh és szlovák ér­telmiséghez, tiltakozva a magyarül­dözés ellen: „Nyelvem, mely az em­beri hang egyik legcsodásabb hang­szere volt, kihágási objektummá szürkült.” írása vádirattá vált, amely­ben rámutat, hogy az új Csehszlová­Megemlékezésünkben idézzük eb­ből a kötetből az evangélikus felső­szeliek versbe szedett búcsúszavát. A kötetben a szerzőről csak ennyi áll: „Magyar...” A szerző az Evangélikus Országos Le­véltár igazgatója

Next

/
Oldalképek
Tartalom