Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-17 / 11. szám
„Az volt a szándékuk, hogy kilépjenek a templom falai közül, hogy többeket érhessen el az örömüzenet, s most első ízben lehetőség nyílt rá, hogy a város nyilvánossága előtt történjenek a vetítések.” ProChrist Nyíregyházán 4. oldal „Az évenként egy- vagy kétszeri, „két félidős” (istentisztelet és fehér asztal) találkozások beszűkült határokat jelentenek és eredményeznek, melyek a misszió szempontjából értéktelenek.” Átlépett határok ^ 5. oldal „Az ihászi ütközet több száz halottja közül csupán Szalóky Sámuel Vilmos huszár sírja ismert. A fennmaradt újoncállítási jegyzőkönyv szerint: »Szalóky Samu Nemesszalók község állította újonc, húsz éves, evangélikus, nőtlen...«” 1848 élő emlékezete 8. oldal Jézus a mi serpánk... !► 3. oldal Bővülő evangélikus adatbázisok 4■ oldal Maiéter Pál és egy másik Üllői úti ház !► 6. oldal Az evangélikus Kossuth Lajos ^ 8-9. oldal Szavakból tettek & 13. oldal Márciusi krónika *■ 15■ oldal Forradalom- és jelvényévforduló ► Hetven-hetvenegy esztendővel ezelőtt a második világháború szörnyűségei sokakat felráztak. A háború elleni nemzeti összefogás jegyében több neves magyar közéleti személyiség - közöttük Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barankovics István, Darvas József, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szőnyi István, Tildy Zoltán, Veres Péter és még sokan mások - részvételével létrejött a Magyar Történelmi Emlékbizottság. Elsősorban azzal a deklarált céllal, hogy előkészítse az 1848-49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulójának méltó megünneplését, valamint a magyarság történelmi tudatának elmélyítése érdekében összegyűjtse az országban gondozatlanul kallódó emléktárgyakat. „Minthogy a legtöbb ilyen emléktárgy az 1848-49-es szabadságharc idejéből maradt fenn, úgy gondoltuk, hogy munkánkat méltóbb módon nem is kezdhetjük el, mint a Petőfi-jelvény kibocsátásával. E lépésünket a közelgő március 15. nemzeti szellemben való megünneplése is indokolja. Petőfi alakja elevenen él a magyar nép lelkében, méltóbb jelvényt nem is választhattunk volna, mint az ő arcképét” - áll az 1942. március idusán kiadott közleményben. . ..vagy szabadok? Az említett, különleges Petőfi-jelvényt Pátzay Pál tervezte, az az elismert és kiváló magyar szobrászművész, aki a háborút követően az evangélikus Raoul Wallenberg kígyóval küzdő férfialakot ábrázoló, kalandos sorsú emlékművét is megmintázta. Pátzay az általa 1942. március 15- re készített Petőfi-jelvényt előbb egy VII. kerületi kisiparos műhelyében, majd az állami pénzverőben kezdte el sokszorosíttatni. Néhány nap alatt harmincezer példány készült belőle; hamar népszerűvé vált. Kézről kézre járt, de kapható volt Püski Sándor könyvesboltjában és még az evangélikus egyház Üllői úti könyvkereskedésében is. Nem véletlenül, hiszen az evangélikus egyházban korán hallatszott azoknak a hangja, akik az emberiesség és a becsület erkölcsi alapján szembefordultak a pusztulással. A reálisan látó és gondolkodó evangélikus lelkészek az Evangélikus Élet hasábjain tiltakoztak a háborús embertelenség ellen. A emlékbizottság - amely egyébként maga mögött tudhatta vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hallgatólagos jóindulatát is - 1942. március 15-ére két-háromezer ember részvételével „néma” megemlékezést, koszorúzást szervezett a pesti Petőfi-szoborhoz. Ez alkalommal háborúellenes jelszavak is elhangoztak, ezért a megmozdulást a rendvédelem feloszlatta. A Petőfi-szobornál a március 15-i néma tüntetésen szinte minden résztvevőn ott díszelgett a Pátzay-féle Petőfi-jelvény. Március 15-e után aztán már csak a bátrabbak merték kitűzni. Ekkoriban vetette papírra a ’48-as hagyományokat is hűen őrző, evangélikus Bajcsy-Zsilinszky Endre a következőket, példaként állítva az 1848-49-et a magyar nép emlékezetében - Petőfi mellett - leginkább megtestesítő, szintén evangélikus Kossuth Lajost: „...A magyar sors felelős intézőinek a főhelyre kell ültetniük ezt a hatalmas és fenséges szellemalakot, aki éppoly halhatatlan és örökké izgalmas, rejtélyes és varázslatot árasztó mestere a magyar sorsnak és a mindenkori magyar jövendőformálásnak, mint Szent István volt a középkor Magyarországa számára. Ez a mi szegény - igen szegény - nemzedékünk nem felejtheti el, hogy Kossuth Lajos, az ő szép, bölcs, hagyományt és korszellemet zseniálisan összeolvasztó alkotmányreformja, az ő nagy szociális reformja a jobbágyság eltörléséről és a magyar parasztság földtulajdonba helyezéséről, az ő messze tekintő nemzetiségi és a Duna-völgyi népeket összebékíteni kívánó európai politikája és mindenekfölött az ő életmentő nagy merészsége, hogy a nemzet örök életéért, az ország függetlenségéért és integritásáért fegyverbe szólította a Szent István-i birodalom fiait, a lángeszű ihlet, mely megérezte, hogy bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is, egy évezredes nagy nemzeti küldetésért és az emberi szabadságért, ez a Bocskayból, Bethlen Gáborból, II. Rákóczi Ferencből, e szabadsághősök és a magyar Corpus Juris halhatatlanságából új életre kelt isteni megnyilatkozása a magyar szellemnek és magyar akaratnak, ez a Kossuth Lajos lassan-lassan újból betölti a magyar lelkeket ihlettel, elszántsággal, helytállással...” ■ - KERECSÉNYI -■ Kertész Botond A szabadsággal mindig baj van. Soha sincsen éppen elegendő belőle. Vagy túl kevés, vagy túl sok. Történelmünk számos fordulópontján - az aranybulla kibocsátásától a legutóbbi rendszerváltásig - a szabadság kérdése igen hangsúlyosan vetődött fel. Az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezve ma is aktuális kérdésekkel szembesülhetünk, ha újra feltesszük egykori hitsorsosunk, Petőfi Sándor százhatvanöt éve elhangzott kérdését: Rabok legyünk, vagy szabadok? Petőfi kérdésére egyértelmű volt az evangélikus egyház válasza, hiszen a szabadság hiányát nap mint nap megtapasztalhatták egyházi életükben is. A protestánsok helyzetét az 1791:26. törvénycikk rendezte, amely a legális működést ugyan megengedte a gyülekezetek számára, és megnyitotta az addig elzárt pályákat (céhek, államigazgatás, egyetemi katedra) a protestánsok előtt, de az „uralkodó vallással” szembeni egyenjogúság sem elvben, sem gyakorlatban nem valósulhatott meg. A vegyes házasságokból született gyermekek nagyobb része a katolikus hitet kellett, hogy kövesse. A törvény nem maradt írott malaszt: ha a „katolikus vallásban neveltetni rendelt” gyermekek evangélikus vagy református iskolába, illetve templomba jártak, nem egy esetben elvették őket szüleiktől. A protestáns hitre való áttérés gyakorlatilag lehetetlen volt. A katolikus főpapság befolyását hatalmas vagyona mellett kivételezett politikai helyzete is növelte. Fél évszázad alatt azonban nagyot változtak az idők. A reformkori országgyűléseknek, a vármegyék politikai szervezkedésének egyik legfontosabb témájává lett a vallásszabadság ügye. Az áttérések és a vegyes házasságok kérdését először egy katolikus követ, Beöthy Ödön vetette fel az országgyűlésen. 1840-ben már a főrendiház katolikus tagjai is elfogadták a kérdést szabályozó törvényjavaslatot. Az 1844-es 3. törvénycikk végül megszüntette a legkirívóbb egyenlőtlenségeket, bár a teljes vallásszabadság még ekkor sem valósult meg. A szabadság ügye azonban nemcsak „külső” hanem „belső” kérdés is volt elődeink számára. Evangélikus hitüket a lelkiismereti szabadság vallásának tekintették. 1842-ben így írt erről gr. Zay Károly egyetemes felügyelő: „A protestáns egyház nem zárt társaság látható főnök alatt, hanem a híveknek szabad közössége, mely csak Krisztust ismeri el láthatatlan főnökének (...). A protestantizmus jelszava: a Szentírás magyarázatának és vizsgálatának szabadsága; s ennél fogva protestáns egyház nem bír szilárdon megalapított, végkép kialakult, változhatatlan tanfogalommal, s nem is bírhat.” A Biblia szabad vizsgálata, megértése és lelkiismeretük szerint való követése volt a 19. század sok lelkésze és egyházi vezetője számára az evangélikus hit lényege. 1848. március 15. után a rendi társadalom lebontásával az egyházvezetőket is zavarba hozó gyorsasággal teljesedett ki a szabadság. Legfontosabb feladattá a nyugalom és a rend megőrzése vált. A már említett gr. Zay Károly 1848 áprilisában magyar, német és szlovák nyelven írt körlevélben fordult egyháza tagjaihoz: „Kötelességünk harmadika a dicsőén kivívó ttaknak szilárdabb gyökereztetése, mert nem múlékony hiú ábrándért, hanem az emberiség legszentebb jogáért küzdöttünk s győzelmeskedtünk; a béke, rend és csend erélyes fenntartása, mert rend és csend nélkül nincsen szabadság.” Az 1848:20. törvénycikk a protestánsok számára is biztosította a katolikusokkal való „teljes egyenlőséget és viszonosságot” Az állam azonban az egyenlőségnél is többet ígért: anyagi támogatást. A folyamatos szegénységgel és jogfosztottsággal küzdő evangélikusok (és reformátusok) azonban felismerték, hogy egyetlen tulajdonukat, autonómiájukat, azaz szabadságukat fenyegeti az állami szubvenció lehetősége. Ezért az egyház helyzetét tárgyaló értekezletre Eötvös József kultuszminiszter számára elkészített javaslatuk első pontja az autonómia teljes megőrzése mellett állt ki: „Az evangéliumi egyház autonómiája (...) főkincse a protestáns szabadságnak, melyet ezentúl is megtartani kíván.” A modern korban megismertük az embertelen zsarnokság és a lelküsmeretlen szabadság olyan következményeit, melyeket a 19. század embere elképzelni sem tudott. 2013 tavaszán a korlátlannak tűnő szabadság világában normákat, értékeket, tekintélyt és korlátokat keresve minden bizonnyal kritikusabban viszonyulunk a szabadsághoz, mint a forradalom és szabadságharc nemzedéke. Pedig nagyon ránk férne elődeink lelkesedése, szabadságba vetett hite. Istenképűségünkből, megváltott voltunkból fakadó emberi méltóságunkat csak szabad emberekként tudjuk megélni. A szabadságért ma kevesebb áldozatot kell hoznunk, mint 1848- 49-ben, de a felelősségvállalás nélkül szabadjára engedett önzés mindent elpusztíthat körülöttünk. A szabadság akkor lesz éppen elegendő, ha megéljük Luther tanítását: „A keresztyén ember mindeneknek szabados Ura, és nincsen senkinek alája vetve. A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája, és mindenkinek alá vagyon vetve.” A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum és az Evangélikus Országos Levéltár tudományos munkatársa
