Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. augusztus 19-26. » 9 Úrvacsora A síron túl Felvettek a teológiára. Nagyon boldog voltam, hiszen egy - elengedhetetlenül szükséges - lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy lelkész lehessek. Hálával volt tele a szívem, meg is köszöntem imádságban Istennek, és ez töltötte be minden gondolatomat. Vasárnap - ahogy máskor is - elmentem az istentiszteletre. Lelkészünk éppen szabadságon volt, ezért a gyülekezet korábbi, már nyugdíjas lelkésznője szolgált. A záróének a 11. liturgia jól ismert kérdése volt: „Mily nagy az Úr kegyelmessége, van-e ember, kit meg nem hat? Van-e szív, mely mindent feledve, az Istennek hálát nem ad?" Ebben a pillanatban a lelkésznővel összekapcsolódott a tekintetünk. Nem tudom, gondolt-e bármit is, de én hirtelen megmerevedtem. Mert aznap nem vettem úrvacsorát! Az Úr kegyelmessége, mely meghatott, mégsem indította el lépteimet az úrvacsorái oltárhoz. Van-e szív? Egy biztosan. Az enyém. Az a tizennégy évvel ezelőtti vasárnap bizonyos tekintetben fordulópontot jelentett az úrvacsorához való hozzáállásomban. Addig ugyanis szinte kizárólag akkor vettem úrvacsorát, ha a szeretteimmel együtt tehettem, s ha valami miatt erre nem volt mód, inkább én is a padban maradtam. Akkor is ezért maradtam távol, bár nagyon vágytam rá. Az éneket és a lelkésznő pillantását azonban arra használta fel Isten, hogy rádöbbentsen: az úrvacsoravétel személyes dolog!Mély, meghitt közösséget élhetek át az Úr Jézussal, amikor testét és vérét veszem, s hálás szívvel fogadhatom a tőle kapott bűnbocsánatot és az ő irántam való szeretetét. Ha az Úr kegyelme megérint és hív, akkor siethetek hozzá örömmel. A11. liturgiát azóta is sokszor hallottam, énekeltem. Örülök ennek, mert emlékeztet a leckére, amit tanított... ■ Hulej Enikő Az evangélium láncreakciója Corrie ten Boom holland evangélista csodálatos dolgokat ír Menetrend című - Amszterdamban 1969-ben megjelent - munkájában az evangélium láncreakciójáról. A leírtak tanulságosak lehetnek az ébredési mozgalom számára. Az igehirdető Ausztráliában egy nagy templomi összejövetel végén a döntés előtt álló embereket hívogatta, hogy jöjjenek előre. Két kisleány volt az első, aki eleget tett a hívásnak. Megálltak előtte, és egyikük, Betty mindenki füle hallatára megkérdezte: „Nagyon kicsi vagyok én ahhoz, hogy arra kérjem az Úr Jézust, hogy az én szívemben is vegyen lakozást?” „Egyáltalán nem - válaszolta Corrie ten Boom -, Jézust még a verebek is érdekelték, és te sokkal nagyobb vagy, mint egy veréb! Jézus azt mondta: »Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!«” Ten Boom megvallotta, hogy ő ötéves volt, amikor arra kérte Jé zust, hogy lakjon a szívében. Meg is tette, és attól kezdve vele van. Ekkor Betty olyan hangosan szólalt meg, hogy az egész templomban lehetett hallani: „Úr Jézus, én nagyon rendetlen voltam. Kérlek, jöjj a szívembe, és tisztítsd meg a te véreddel!" És Jézus ezt meg is tette, mert megígérte igéjében: „íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorátok, ő pedig énvelem!’ (Jel 3,20) Corrie megjegyezte: egészen biztos, hogy bemegy mindenki szívébe, aki megnyitja előtte szíve ajtaját. Ő sohasem kérdezi: hány éves vagy? A másik kislánynak meg azt mondta: „Te is meg akarod tenni ezt?” Erre ő azt felelte: „Már három héttel ezelőtt megtettem, és azóta mindennap imádkoztam Bettyért, hogy ő is tegye meg, és ez most megtörtént.” „Akkor most már ketten imádkozzatok egy harmadik leányért” - mondta Corrie a kislányoknak. Azok egymásra néztek, és szinte egyszerre mondták: „Igen, Annekéért!” Megígérték, hogy imádkozni fognak Annekéért, hogy az Úr kopogtasson az ő szívének ajtaján is, és ha ez megtörtént, akkor hárman fognak imádkozni egy negyedik leányért, aztán együtt egy ötödikért, és így tovább. Ez az evangélium láncreakciója, amely elkezdődött a két kislány szívében, akik még talán nyolcévesek sem voltak. A másokért való imádkozás láncreakciója mindenki szívében elkezdődhet, így mindenki tud munkálkodni Isten országának terjedéséért. Corrie ten Boom egy másik alkalommal azt mondta el, hogy találkozott egy ifjúsági csoporttal Invercargillben (Új-Zéland), a következő szolgálati helyén. Volt egy nagyon szép estéje. Harminc fiatalember volt együtt, és a Szentlélek munkálkodott a szívekben. Egy év múlva ismét ugyanott járt. Találkozott a lelkésszel, és érdeklődött az ifjúsági csoport után. „Nagyon szépen megvannak” - mondta a lelkész, de nagyon kérte őt, szolgáljon ismét közöttük, ma este újra együtt lesznek. Corrie igent mondott. Ahogy este belépett a terembe, azt mondta a nagy számban egybegyűlteknek: „Szívesen szólok hozzátok, de én más csoportot vártam. Itt kétszáz fiatalember van, de én arra a harmincra gondoltam, akikkel legutóbb együtt voltunk. Bár nem számít - mondta -, hogy kétszáznak vagy harmincnak szolgálok-e.” Erre megszólaltak az egybegyűltek: „Mi ugyanaz a csoport vagyunk, amelyikkel legutóbb foglalkozott.” Örömmel mondták el, hogy amikor a Szentlélek munkálkodni kezdett a szívükben, vágy támadt bennük, hogy lelkeket nyerjenek meg. Minden héten tartottak bibliaórát, imaórával egybekötve. Mindenki megnevezett egyet az ismerősei közül, aki még nem ismerte az Urat, s megígérték, hogy még azon a héten beszélnek vele az Úr Jézusról. S ha az illető elfogadta az Urat, akkor őt is meghívták a bibliaórára, aztán ő sokszor további háromnégy nevet is említett, akikért imádkozni kellene. Meg is tették, a munka lavinaszerűen haladt tovább. így most már kétszázan vannak, és közülük többen már a bibliaiskolában is tanítanak. E könyv olvasása arra döbbentett rá, hogy Isten milyen sokat tehet egy hívő ember élete által a tőle még távol levő lelkek hozzá vezetéséért. Elgondolkodtam: mennyivel többet tehetnék én is Isten országának terjedéséért! Isten megmentő, üdvözítő üzenetét el kell juttatni mindenkihez, a pogányokhoz is. És ha az utolsó is megismerte Jézus hívó szavát, akkor elérkezett az „idők teljessége" Akit tehát az Úr Jézus Krisztus felhasznál arra, hogy mások megtérjenek, Jézus visszajövetelén munkálkodik. Ezek után sok gondolat támadt bennem. Az iskolai szünetekben sok helyen vannak lelki alkalmak, ezeken elindulhatna ez az evangéliumi láncreakció: a hitre jutott fiatalok, felnőttek megtérésük öröméről beszámolnának legközelebbi barátaiknak, ismerőseiknek, rokonaiknak, és arra kérnék őket, hogy ők is fogadják be szívükbe Jézust. De gondolok a templomi közösségekre is. Milyen áldott evangéliumi láncreakció indulhatna el, ha az istentiszteleteken kapott lelki áldásokról legalább egy közeli hozzátartozónak beszámolnának az istentiszteletek részvevői, és imádkozó szeretettel hívnák őket a templomi közösségekbe! Különösen hasznos lenne, ha minden presbiter testvér legalább egy, templomba nem járó gyülekezeti tagot hozna magával az istentiszteletekre. Gondoljuk csak meg, milyen csodálatos lenne ennek a következménye! Templomaink megtelnének vágyakozó szívű kallódó testvérekkel! Még tovább gondolva az evangéliumi láncreakciót: mennyi áldás származna abból, ha az Evangélikus Életben megjelenő bizonyságtételekről az olvasók beszámolnának környezetükben! Kedves testvérem! Ha te is láncszeme leszel ennek az evangéliumi láncreakciónak, akkor bátran remélhetjük, hogy Isten Szentlelke segíti egyházunk, magyar népünk lelki felébredését. Könyörögjünk érte! ■ Szenczi László „Míg a halál el nem választ” - mondja, gondolja sok fiatal pár mostanság, hiszen a tavasz és a nyár az esküvők „szezonja” Hangzott már el ez a mondat nem egy sajátos helyszínen - hőlégballontól a tengerfenékig -, de úgy látszik, még mindig lehet újítani; legalábbis jó néhány New York-i párnak sikerült az idén olyan helyet választania, ahol eleddig nemigen volt szokás elrebegni a boldogító igent. Ha hinni lehet az internetes híradásnak, a New York-i Marble temető ezen a nyáron kimondottan népszerű esküvői helyszínnek bizonyult. A párok hajlandók kifizetni a 2500 dolláros - azaz mintegy 570 ezer forintos - bérleti díjat is, hogy itt kelhessenek egybe... Amint egy esküvőjére készülődő vőlegény a sajtónak elmondta, arájával azért választották ezt a helyszínt, mert kevés ennyire szép zöld területet találni Manhattanben. Az, hogy a „szép zöld” mellesleg temető, nem zavarja őket. Más párok viszont azért éppen itt kötnek házasságot, mert különösen romantikusnak tartják azt a tényt, hogy körülöttük a sírokban házaspárok alusszák együtt örök álmukat, és úgy hiszik, ettől az ő szerelmük is örökké tart majd. Akadnak olyan jegyesek is, akik éppen a szüleik sírjánál tartják az esküvőjüket, így -véli a pár - felmenőik is „együtt lehetnek velük” a ceremónián. A temetők azért engedélyezik, hogy náluk tartsák az esküvőket, mert az így befolyt pénzt később karbantartásra, felújításokra tudják költeni. Úgy vélem, mindazzal együtt, hogy nincs szebb a sírig tartó hűségnél, az ötlet mégis kissé morbidnak hat... Ennek ellenére előbb-utóbb - mint korábban annyi minden más - akár hozzánk is begyűrűzhet. És esetleg még pozitív hozadéka is lehet: segíthet abban, hogy jobban örüljünk a társunknak, hogy komolyabban vegyük az eskünket, illetve hogy ne féljünk annyira a haláltól. Ennyi „haszna" vélhetően valóban lehet annak, ha a pár közös életének kezdete egybefonódik a sírok képével, emlékeztetve őket a földi végre. Minket, keresztényeket pedig e hír emlékeztethet arra, hogy egész életünk - és végső búcsúnk is - Isten kezében van. Hiszen mi tudjuk, hogy a halál és a rideg sír nem a végállomás. ■ Gazdag Zsuzsanna HETI ÚTRAVALÓ „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad!’ (iPt 5,5) Szentháromság ünnepe után a 11. héten az Útmutató reggeli és heti igéi erre figyelmeztetik az Úr elhívott, megigazított gyermekeit: keresztyén életünk során mindig kegyelemre szorulunk. „Krisztus által, hitben van menetelünk ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekedünk is azzal a reménységgel, hogy részesedünk Isten dicsőségében.” (Róm 5,2; LK) Ő elnémítja a saját igazságával dicsekvőt, és az alázatost felmagasztalja. Kiáltsd: „Könyörülj rajtam, Uram, mert erőtlen vagyok.” (GyLK 673) Ne feledjük Urunk ez évi igénkben adott bátorítását (lásd 2Kor 12,9), s a vámszedő imádságát tegyük életgyakorlatunkká: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek." Jézus nekünk is mondja: „...mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik." (Lk 18,13.14) Ez igék kapcsán írja Luther: „Nem állhat meg Isten előtt, ki földig nem alázkodik. Ezután merje valaki felmagasztalni magát! Ha csak ujjnyival a felebarátom, sőt a legkomiszabb bűnös fölé tolom magamat - Isten megaláz!” Pál a bűnösök között nevezte magát elsőnek, és megigazulástanában kimondta: „... kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért..!’ (Ef 2,8- 9) Heti igénk előképének is tekinthetjük Isten e kettős, prófétai üzenetét: „...én, az Úr, teszem alacsonnyá a magas fát, és magassá az alacsony fát. Én szárítom ki a zöldellő fát, és én teszem virulóvá a kiszáradt fát!’ (Ez 17,24) Nem volt tíz igaz ember a romlott Sodomában; vétkük igen súlyossá lett: „Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből. így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környékét..!’ (íMóz 19,24-25) Csak Lót menekült meg két leányával. A pogány asszony nagy hitével szaván fogja Jézust, amikor elutasító válaszát hallja:„...nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak’.’ Igazat ad neki, Urának ismeri el: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból’.’ Alázatos kérése így beteljesül: „Ezért a szóért mondom: menj el, leányodból kiment az ördög!’ (Mk 7,27-29) A presbitertárs Péter a „vén” presbitereket és az ifjabbakat egyaránt inti: „egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak” (íPt 5,5a; az indoklást lásd heti igénkben). Maga is megtapasztalta ez igék igazságát; miután megtagadta Jézust, ő szelíd szemmel reá tekintett. Ekkor visszaemlékezett szavára: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt!’ (Lk 22,/34/61-62) Istenünk mindenkor megaláz minden kevélységet: „Ő letaszítja a magasból az ott lakókat, lerombolja a megerősített várost...” Csak a hűséges, igaz nép lakhat az erős városban, amelyik az Úrban bízik; s az ő hálaénekük: „Erős városunk van: az Úr kőfalat és bástyát állított védelmére’.’ (Ézs 26,5.1) S ez lehet a te éneked: „Jézus Krisztus, én Megváltóm, / Légy te az én kővárom! / A te véres sebeidben / Üdvömet megtalálom.” (EÉ 408,5) Ő vár! ■ Garai András
