Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-22 / 29. szám
FÓKUSZ Megtartó példa Beszélgetés Ribár János nyugalomba vonult esperessel 10 •« 2012. jullUS 22. ^ Búcsú-istentiszteleten köszönt el híveitől. Az orosházi evangélikus templom megtelt a júliusi vasárnapon: fiatalok és idősek akarták hallani kedves és bölcs szavait. Szívmeleg üzenetét. Kint a forró nyár, bent a jó hűvösség, és végtelen szeretet az arcokon. Ribár János búcsúzása alkalmával egy kislányt is megkeresztelt, így az Istentől kapott örök életről is szólt a hosszú délelőtt. A kis csodáról, hogy a föl-folsíró újszülött a hit és remény záloga a gyűlölködő világban. Gáncs Péter elnök-püspök megköszönte a búcsúzó esperes áldozatos - négy évtizedes - munkáját, jó pihenést és jó egészséget kívánt neki. Barátok, pályatársak szép szóval, bibliás idézetekkel, Weöres Sándor-verssel üdvözölték a jeles napon. A messzire zengő déli harangszó után a gyorsan lepergett évekről, a föltámadó emlékekről és a jövő terveiről kérdeztem az ünnepeltet.- Ha újra kezdhetném - mondja kis szünet után remélem, az Úr Jézus Krisztus most is úgy döntene, hogy elhív a lelkészi szolgálatra, az ő szolgálatára. Kisgyerekkoromban a földműveléssel foglalkozó, majd termelőszövetkezetbe kényszerített szüleim természetes lelkületű vallásosságra neveltek. Életük rendje szerint jártak a csanádapácai picike templomba, de nagy ünnepekkor mindig jelen voltak. A vasárnaponkénti gyermekbibliaórán ott kellett lennem. Emiatt nem voltam mindig lelkes, hiszen az iskolában is erőteljesen az egyház ellen beszéltek, és a templomba járókat negatív példaként állította a - korántsem végtelen bölcsességű - osztályfőnök a többiek elé, akik megszeppenve vihogtak rajtunk.- Hova járt középiskolába?- Az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium falai közt folytatta az Úr Jézus az elhívásomat, csak nekem erről nagyon sokáig fogalmam sem volt. Kilencévesen éltem át a falunkban az 1956-os forradalmat, és családi okok miatt közvetlenül átéltem leverésének brutalitását is. Nagymamám édestestvérét, Horváth Lajost a pufajkások agyonverték 1957 februárjában... Négy évvel később a szüléimét és nagyszüleimet - sokakkal együtt - a kádári diktatúra goromba módon Az aktív lelkészi szolgálat befejezését legtöbb esetben a kellemetlen költözködés kíséri, mint árnyék a fényt. Alighanem hosszú órákat tölthetnénk el még egy kevésbé beszédes társaságban is a költözködési stressz kitárgyalásával, bosszúságaival. Eltört kristályvázák, elveszett fontos dokumentumok... Valami megrepedt, megsérült, behorpadt... A selejtezéstől ingerült kérdéssé formálódik az ember lelkében: hogyan sikerült ennyi felesleges, hiábavaló, értelmetlen holmit felhalmozni, amelyre most már nincs szükség? És vajon volt-e valaha? Szinte fohászként formálódik a lelkűnkben: „Istenünk, óvj meg minket a költözködés sötét rettenetétől, ne kelljen még egyszer pakolni, selejtezni!” Különösen, ha fogytán a fizikai erő. Tegyék ezt majd az utódok! De amíg nem vagyunk készen, egy kis pihenés után folytatni kell a keserves küzdelmet a múlt hordalékával. Eközben került elém egy furcsa, sárga papír, kiesett az egyik régen olvasott könyvemből, amelyet éppen portalanítottam. Már rengeteg papír - apróbb-nagyobb lapok, fecnik - feküdt a földön: feleslegessé vált feljegyzések, aktualitásukat beerőszakolta a téeszbe, elvéve tőlük a kétkezi munkával szerzett tulajdonukat, földet, lovakat. Tudtam, hogy ennek a rendszernek nem leszek a tagja. Érettségi után egyetemen nem volt helyem, egyszerűen azért, mert nem is tudtam a helyemet.- De aztán bekerült a teológiára... Kikre emlékszik szívesen?- Eleinte csak „lelki disszidálásra” készültem a teológiai évek alatt, de az 1966-ban elkezdett tanulmányaim közben csodálatos lelki hatások értek. Olyan igei biztatást kaptam, mint a Jn 6,68: „Uram, kihez mennék? Örök élet beszéde van nálad.” Még nem értettem, miről van szó, csak azt tudtam, nincs más utam. Minden nehézség ellenére szeretettel emlékezem vissza egykori tanáraimra, köztük is dr. Prőhle Károlyra, dr. Nagy Gyulára, de a többiekre is. Különösen nagy hatással volt rám dr. Kékén András lelkész, a református dr. Gyökössy Endre, illetve Farkas József. Magántanítványa voltam dr. Bodrog Miklós lelkésznek is, aki a jungi lélektan álomelemzésébe vezetett be.- Aztán elérkezett a felszentelés napja. Ifiú segédlelkészként hol kezdte a pályáját? —1971. július 4-én szentelt lelkésszé negyedmagammal D. Káldy Zoltán püspök Csabacsűdön. Ezt részemről hatalmas lelki küzdelem előzte meg. Rám tört a méltatlanság bénító érzése. A felszentelés előtti éjszaka nem tudtam aludni, és akkor történt valami megmagyarázhatatlan. Éjjel három óra lehetett, kezembe vettem az Útmutatót. És aznapra ez az ige állt ott kinagyított, fényes betűkkel: „Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: »Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass.«” (ApCsel 18,9) Felszentelésem után boldog másfél esztendő következett Szegeden, majd féléves ösztöndíjat kaptam az NDK-ba - fiatalabbak kedvéért: Német Demokratikus Köztársaság -, Eisenachba, hogy tanuljak meg németül. Hazatértem után letettem az állami nyelvvizsgát. Budapesten a pesterzsébeti evangélikus gyülekezet fogadott be nagy szeretettel. Különösen Bence István kántornak köszönhetek sokat. Egyvesztett számlák, olvasmányok összefoglalói, kivonatai, könyvjelzők, messziről jött képeslapok, levelek. Minden egyes cetliről kézbe véve döntetett el, hogy a fekete zsákba és majd a tűzbe kerül-e, vagy van még valami rendeltetése, netán mint emlék kerül a költözködési dobozba. A furcsa, sárga papírdarabot kis híján reflexszerűen küldtem a fekete zsák felé, de valamiért közelebbről szemügyre vettem. Se címe, se látható vége nem volt a nagyon elhalványult, régi írógéppel és indigón keresztül ütött szövegnek. Mégsem eresztette el a figyelmemet a megsárgult papír, amelynek szélei töredezettek voltak, ahogy az idős ember arcvonásait is megtöri az évtizedek nyomasztó súlya. A kidobásra ítélt papírdarab szövege lenyűgözött az aktualitásával. Nehezen ki lehetett venni, hogy az írás idézőjellel kezdődik, és már az első pár szó olvasása után világos volt, hogy ez egy csodálatosan bölcs, Lélektől ihletett, lélekhez szóló imádság. S nekünk szól, akik átléptük immáron az aktív szolgálat „demarkációs vonalát”, és következik a letaesztendei szolgálatom alatt sokakkal bensőséges lelki kapcsolatba kerültem, egyszerűen boldog voltam, hogy fáradozhatok az „Úr szőlőjében” Monoron utódja lettem a tudós dr. Muntag Andor professzor úrnak, aki akkor került be a teológia ószövetségi tanszékére. Sok-sok éjjeli beszélgetés maradt meg kedves emlékként, ahogy lelkesen magyarázott Luther teológiájáról...- Hol kezdte az önálló szolgálatát, és merre vezetett tovább az útja?- Első önálló helyem Cegléd volt. A gyülekezeti munka itt is örömet jelentett, bár sokszor szenvedtem lelkileg a tömény hitetlenségtől. Egyszer érdemes lenne ezeket az éveket is feldolgozni, hiszen egy fontos fejezete az életemnek. Ott születtek a gyermekeim... Amikor 1983-ban a szegedi gyülekezet visszahívott a megüresedett lelkészi állásba - dr. Cserháti Sándor újszövetségi professzor lett -, tele templom búcsúztatott Cegléden... A hűséges előd után Szegeden könnyű volt szorgalmas látogatással megnövelni a templomba járók létszámát. Kinőttük a gyülekezeti termet, terjeszkedtünk, elkészült az ifjúsági élet számára a pince. A családlátogatások tömege mellett rengeteg lelkigondozottam volt. És valahogyan híre ment a tevékenységemnek.. . Megkeresett Bálint B. András író azzal, hogy egy hétig szeretné figyelni a munkámat. A tapasztalatait aztán meg is írta a Szabadulás a félelemtől című - a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent - vallásszociológiai kötetben; Sem magasság sem mélység el nem szakíthat a fejezet címe. Aztán következett a - már régen érlelődő - magánéleti nagy törés. Ennek a küzdelemnek az iszonyatát felidézni is rossz, ennél fontosabb, hogyan gondozta az Úr Jézus az ő nyomorult szolgáját. 1988 nyara. Egy németországi nyaraló, ahová D. dr. Harmati Béla püspök küldött: gondoljam át az életemet. Az üdülő körüli erdőben töprengtem egy egész délután, és kimondtam az ítéletet önmagam felett: nem vagyok méltó a lelkészi szolgálatra! Amikor visszamentem az épületbe, az intézmény vezetője hívatott, és gadhatatlanul utolsó felvonás az életünkben. Hirtelen nagy áldást éreztem az imádság ragyogó szövegén keresztül. A sárga papírdarab üzenetét most pedig közreadom azzal, hogy háromféle ember van: az egyik, akinek már aktuális ez az imádság, a másik, akinek majd aktuális lesz. Ki a harmadik? Aki esetleg mégsem érheti meg az utóbbit... Bölcs barátom mondta egyszer egy ifjúságával hetvenkedő fiatalnak: „Barátom, én már voltam annyi idős, mint te, de az kérdés, hogy te leszel-e annyi idős, mint én. Jól gondold meg!” íme, a költözködés előtti selejtezés közben váratlanul meglelt szöveg: „Uram, vigyázz reám, hogy öregségemben is szerethető legyek. Fékezd meg túlbuzgóságomat, amellyel azt képzelem, hogy nekem mindig mondanom kell valamit. Szabadíts meg attól a jó szándékú segíteni akarástól, amellyel mindigén akarom elrendezni mások rendezetlen ügyeit. Ne vegyem zokon, ha az emberek beavatkozásnak nevezik az én segíteni akarásomat. kérte, hogy vasárnap tartsam meg az istentisztelet igehirdetését. Húsz éve nem fordult elő, hogy csak egyetlenegy lelkész van az egész üdülőben, és az is külföldi! Nem volt olyan, hogy augusztusban ne legyen német anyanyelvű lelkipásztor az intézményben... Döbbenten értettem meg a menynyei jelzést: igaz, nem vagy méltó, de végezd a szolgálatot. Átélhettem a bűnbocsánat totális realitását.- Aztán Orosházára kanyarodott az útja.- Szegedről Békéscsabán keresztül kerültem Orosházára 1993. november 28-án. Nem én akartam, az ottani lelkészek kerestek meg. Fegyelmi ügy miatt darázsfészek volt a közösség. 1995-ben az egyházmegye gyülekezetei megválasztottak esperesnek. Újra csak megrendített az az érzés, hogy nem vagyok méltó. S ekkor került elém a szent ige: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..." Decemberben elérkezett az iktatás napja. Nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen igét választ a püspök. És döbbenettel hallgattam mély hangját, ahogyan bejelenti: „Nem ti választottatok engem.. ”, és idézte a gyümölcstermés kötelezettségét is. Peregtek az orosházi évek. A családunk minden tagja nagyon szívesen látogatott ide, mindig jól érezte magát. Sajnálom, hogy az unokáinknak már nem lesz ilyen élmény a város.- Sok szépre emlékezett...- Pedig nem is mondtam el mindent... Nagyon kedves emlékem marad az is, hogy kibővülhettük az iskolát. Fontosnak tartom az Orosházi Harangszó című gyülekezeti újságot, a tizenkilencedik évfolyamánál tartunk.- A szép emlékek rnellett vannak-e sötét árnyak?- A társadalmi temetések miatt sokat bánkódtam, mert nagyon nagy baj, hogy sokan elkárhoznak. Ez a szellemi sötétség sok bánatot okozott nekem. Mégis, itt a végén, az elköszönés alkalmával megmaradok hűséggel a legnagyobb teológiai, hitbeli élményem mellett: a bűnbocsánat, a megváltás életem egyik legnagyobb élménye, sőt talán a legfontosabb. Ezért újra és újra a keresztre tekintek, Isten Bárányára, arra a Megváltóra, aki eltépte az adóslevelet. Taníts meg arra, hogy okos legyek, de ne okoskodó. Legyek mindig készen a szolgálatra, de a mellőzést is el tudjam fogadni. Sok minden szellemi értéket felhalmoztam hosszú életemben, és nagyon sajnálom, hogy ezt nem tudom másoknak továbbadni. Beletörődöm ebbe, Uram, de ugye megérted azt a kérésemet, hogy legalább néhány barátom maradjon mellettem ezekben az utolsó években? Taníts meg arra, hogy tudjak hallgatni a betegségeimről és a nehézségeimről. Ezek évről évre növekednek, és velük együtt nő bennem a hajlandóság is, hogy mindig ezekről beszéljek. Nem merem azt a nagy kegyelmi ajándékot elkérni Tőled, hogy őszinte együttérzéssel tudjam hallgatni másoknak a betegségeikről szóló folyamatos panaszkodását. De legalább arra adj erőt, hogy türelemmel végighallgassam őket. Azt sem merem kérni, hogy halványodó emlékezőtehetségemet erősítsd vissza olyanná, amilyen régebben volt. Inkább azt kérem, hogy adj nekem több szerénységet és kevesebb magabiztosságot, amikor előfordul, hogy : * - * - - •* -v r ! Evangélikus Élet A búcsú-istentiszteleten... Egy csodálatos dologról szeretnék még beszélni. 2012. április 26-án hazafelé tartottam a gyülekezeti teremből. A közlekedési lámpa éppen akkor váltott zöldre, amikor a kapunkhoz értem. A zebrán sokan jöttek át, gyalog, kerékpárral. Egy édesanya és pöttöm kislánya láthatóan egymással beszélgetett, de hogy mit, azt nem hallhattam. Csak amikor becsuktam a fokaput, hallottam a kislány csengő hangját: „Kövess engem!” Egészen biztos, hogy anya és gyermeke között folyt valami párbeszéd, de nekem akkor a gyermeki hangon mintha az Úr Jézus mondta volna: „Kövess engem!” Nyugdíjasán is. Köszönöm azokat, akik szeretettel fordultak felém, és köszönöm Istennek azokat is, akik - tudva vagy sem - vésői vagy fűrészei voltak az életemnek. Hiszem, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. És köszönöm, hogy feleségem munkatársként is mindenben támogatott, hogy megharcolhassam a hit nemes harcát. Az orosházi gyülekezetért éltünk mind a ketten tizennyolc és fél éven keresztül. Mégis az utolsó szavam: „Uram, irgalmazz!Krisztus, kegyelmezz!” Ha újra kezdhetném, remélem, az Úr Jézus Krisztus most is elhívna az ő szolgálatára. De tudom, az út a mennyei otthonunk felé vezet. Jó, hogy Jézus helyet készített ott mindenkinek. ■ Fenyvesi Félix Lajos mások ugyanarra az eseményre másként emlékeznek, mint én. Ajándékozz meg azzal a csodálatos bölcsességgel, amely beláttatja velem, hogy én is tévedhetek. Taníts meg arra, hogy előítéletektől és irigységtől mentesen fel tudjam fedezni az utánam következő nemzedékek igazát, és ajándékozd nekem azt a derűs szabadságot, hogy sok jót tudjak mondani a fiatalokról. Tólts be úgy szereteteddel, hogy vénségemben is szívesen szóba álljanak velem az emberek. Tudom, hogy nem vagyok szent, de azt is tudom, hogy az öregember örökös zsörtölődése az ördög munkájának az egyik csúcsteljesítménye...” Ez áll a sárga, töredezett szélű, kopott papíron, amely éppen most, a költözködési stressz kellős közepén esett a lábam elé. Nem tudom, kitől származik, nem tudom, mikor gépeltem le, és miért tettem el, de most itt van előttem az ideiglenes asztalomon, és ízlelgetem minden bölcsességét. Köszönöm Istennek, hogy mindig tanít, int, figyelmeztet, irányít, felemel, azt teszi, amire éppen szükségünk van, és hogy alázatos bátorsággal nézhetek a golgotái keresztre! ■ Ribár János A költözködés áldásai
