Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-22 / 29. szám
Evangélikús Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. jÚÜUS 22. » 7 Az Evangélium Színház jövője A rendszerváltás hajnalán, 1990 tavaszán alapították meg hazánkban az Ökumenikus Színház Alapítványt a református, az evangélikus és az unitárius egyház képviselői, soraikban - többek között - dr. Szentágothai János professzorral, az Akadémia korábbi elnökével, dr. Bartók Béla unitárius mérnökkel, D. dr Harmati Béla evangélikus püspök-elnökkel, dr Hegedűs Lóránt református püspökkel, Szokolay Sándor evangélikus zeneszerzővel és Udvaros Béla rendezővel. Az első premierre az 1990. őszi, emlékezetes taxisblokád első napján került sor a XI. kerületi József Attila Gimnáziumban. Mindenki gyalog közelítette meg a helyszínt, mivel még saját gépkocsival sem lehetett közlekedni. Lessing Mózesét mutatta be a társulat. Minden kezdet nehéz - szólalt meg akkor sokak ajkán az örök igazság. Ma már tudjuk, a folytatás sem volt könnyebb. Udvaros Béla rendező húsz év alatt harminc darabot mutatott be válogatott színészekkel, akik lelkileg is elkötelezettek voltak a hitet, erkölcsiséget, Isten-keresést sugalló, magyar sorskérdéseket középpontba állító darabok színre vitele mellett. Németh László Galileije, Tamási Áron több műve, Madách Mózese, Sík Sándor István király című drámája, illetve Az ember tragédiája - hogy csak a legkiemelkedőbb bemutatókat említsem - voltak soron. Szerény eszközökkel, puritán rendezői koncepcióval alkalmazkodott Udvaros Béla az Evangélium Színház anyagi lehetőségeihez. A színészek nem a „gázsiért” játszottak, inkább a mondanivaló átadását tartották fontosnak. Katolikus gimnáziumok egy-egy estén „megvették a darabot”, azaz megtöltötték a budapesti Duna Palota hangulatos színháztermét. Református gyülekezetek is több alkalommal vásárolták meg a színházterem valamennyi ülőhelyét, hogy egyegy előadásban gyönyörködjenek, evangéliumi tartalmából merítsenek. Evangélikusságunk ilyen szervezett formában nem jelentkezett, de vidéki gimnáziumaink egy-egy előadásra meghívták a színházat. A közönségért nagyon meg kellett harcolni. Udvaros Béla minden kapcsolatát felhasználta, hogy a bemutatott darabnak legyen legalább annyi bevétele, amennyi teremdíjat fizetnie kellett alkalmanként. Nem kevésbé volt fontos a színház két erdélyi és egy felvidéki útja. Ezeken a kisebbségben élő magyarság példás érdeklődéssel és magyaros vendégszeretettel fogadta a művészeket. Ők pedig ajándékba vitték a darabokat. Szolgálni akartak az evangéliummal és a magyar nyelvvel. Udvaros Béla testvérünk, a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet tagja 2010-ben betöltötte nyolcvanötödik életévét. Szükségszerű volt, hogy átadja a rendezői munkát. Először O. Szabó István személye került előtérbe, de végleges megoldásként Pataki András, a győri Forrás Színház rendezője kínálkozott. A rendezésében 2011 virágvasárnapján színre került Csíksomlyói magyar passió minden színházszeretőt meggyőzött rendezői alkalmasságáról. A Duna Palota új vezetősége 2011 őszétől kezdődően kedvező ajánlattal lepte meg az új kuratóriumot, és felajánlotta segítségét az évenként tervezett két bemutatóhoz. A színészi gárda megújult, lehetőséget kapnak a Forrás Színház fiatal tehetségei. Az Ökumenikus Színház Alapítvány kuratóriuma is új tagsággal bővült. Nagy reménységgel nézünk a jövő elé, a gazdasági válság ellenére. Ha Thália papjai csak egy nézőt is megerősítenek elkötelezettségében és keresztény meggyőződésében, már nem hiába szolgáltak. Ennél azonban sokkal nagyobb publikumra számíthatunk. Kultúránknak része az evangélium is. Sokakat napjainkban csak az irodalom, a zene és a képzőművészet keresztény tartalmú remekein keresztül tudunk elérni s megszólítani. Ezért igazi misszió az, amit az Evangélium Színház végez. Hordozzuk szolgálatukat imádságunkban, fogadjuk érdeklődéssel, felkínált művészi tanúságtételüket becsüljük meg az előadásaikon való részvétellel! ■ D. Szebik Imre Bánffy György síremléke Amikor elkészültünk életregényével (Bánffy György egyes szám első személyben, Codex Print Kft., 2010), nyolcvanhárom esztendős volt. A könyv előszavában azt írta: „Ha summázva kell szólnom az életemről, pályámról, azt kell mondanom, hogy minden eseményben, még a legrosszabbakban is fel kellett ismernem Isten gondviselő, életem jó irányba fordító szeretetét.” A kerekebb nyolcvanöt esztendőnél szerettünk volna időzni, hogy a színészi kötet immár kibővülhessen azokkal a friss alakításokkal, amelyeket Bánffy György - már jóval túl a nyugdíjkorhatáron - még mindig teljes művészi fegyverzetben, fiatalos energiával hívott életre színházi otthonában s vendégként még vagy négy teátrumban, tévékamerák előtti művekben. A nyolcvanötödik esztendő fordulóján, amikor éppen koccinthattunk volna (mert ezt terveztük nagy reménységgel) imádott tornácos budai kertjében, most egy síremléket fogtunk közre a Farkasréti temető hűvös parcellájában. És emlékeztünk. Többen arra a korfui kápolnára, amely egy sziklamagaslaton állt, ahonnan az isteni ház hűvösében megpihenve elindult le, a tengerpart irányába a mi Gyurkánk, s ahova sohasem érkezett meg. Mások megvétózták az igazságtalan halál orvtámadásának teóriáját, s arra gondoltak, hogy Bánffy György nem fogadta el az öregséget, mert mindig is mondogatta: a színész nem öregedhet meg, csak meghalhat. Ami megesett, nem önakaratból történt, barátai, tisztelői tehát joggal várták nagy színészi mutatványait, új monodrámákat s - amiről nagyon kevesen tudtak - Somogyváry Gyula A város meg a sárkány című regényéből írt librettójának (a zenét Szokolay Sándor komponálta volna) soproni bemutatóját. Bánffy György közelítése a tökéleteshez most itt áll egy sírdomborulaton - kőbe vésve. Hihetjük, hogy a síremlék, amelyet Nagy László kőfaragómester - a hitvestárs ihletett rajzolatai alapján - faragott, rusztikus vonalvezetésével felidézi a színész erejét, jellemszilárdságát és hűségét. A sárgás-barnás mediterrán kőben a fürkésző ott láthatja a színészt, a rendezőt, a tanárt, a közélet jobbítóját, a családapát, a nagyapát, a hűséges barátot és még a leghumánusabb vadászt is. De e sorok írója még mélyebbre pillantva a kő rejtekébe ott látta Tilda asszony, a hűséges feleség életének szakaszait is, amelyről az egyenes derekú férj azt írta: „Jó házasság csak ott létezik, ahol az egyik fél feladja az álmait. Az én feleségem előtt nagy reményekkel teli pálya állt. Sok tudományos könyvet megírhatott volna. De megérezte, hogy nálam ki fog bontakozni egy olyan életpálya, ami megkívánja, hogy ő visszahúzódjon. Megelégedett egyszerűbb hivatással, és nagyszerű anyává, feleséggé vált. Meg persze az én ellenőrömmé, dramaturgommá, ideálommá.” Az életregény második kötete helyett tehát a krónikás most azt jegyezhette fel, hogy Bánffy Tilda, a művészi ízlésben sem szűkölködő feleség - emlékezve arra, hogy a színész édesapja fiát „a nemzet apostolának” nevezte, s visszaidézve azt is, hogy egyik színpadi monológjában hatalmas tölgyfa asztalt borított fel fél kézzel - méltón csak úgy örökítheti meg férje emlékét immár kőbe álmodva, ha nemesen egyszerű anyagot választ, eltávolodva ezzel is a márvány szokványos magasztosságától. A síremléket Menyhárt atya, a pasaréti ferences templom tisztelendője szentelte be, míves szavakkal emlékezve Bánffy György művészetére. Az érdemes egyházi férfi szavaira rímelt a színész egykori riposztja, amelyet a kétkedőknek címzett: „Két templomba járok rendszeresen: a Pasaréti térre a ferencesekhez, főként az esti zenés misékre. Rendszeres vendég vagyok abban a református gyülekezetben, amely szerintem az ország egyik legmagasabb szintű keresztyén gyülekezete. Feleségemmel evangélikus istentiszteletekre járok.” Tilda asszony tehát joggal kérte fel a család barátját, Benczúr Lászlót, az evangélikus egyház északi kerületének felügyelőjét, hogy a jeles eseményen ünnepi szavakkal köszöntse a megjelenteket, és méltassa Bánffy György érdemeit. „Szélfútta levél a világ, / de hol az ág, de ki az ág?” - kérdezte egyszer a költő Zelk Zoltán. Mi mindannyian, akik a síremlék avatásán részt vettünk, sejtettük, hogy Bánffy György mindig pontosan tudta: hol az ág, és Ki az ág. ■ Párkány László Nagy ajándék - maradandó érték Megjelent az Evangélikus fúvószene 3. CD Objektív kritikát, de legalábbis bemutatót kellene írnom. Ám ez most nem megy. Elfogult vagyok. Oly nagy élményt jelentett az Evangélikus fúvószene 3. című, a Luther Kiadónál nemrégiben megjelent CD hallgatása, hogy nem tudok, de nem is akarok hűvös szavakkal, a recenzens visszafogottságával írni. Már megjelenése előtt megismertem a hanganyagot, azóta pedig sokszor újrahallgattam. Nem untam rá. Sőt... Lehetne szólni arról, hogy ez a sorozat igazi úttörő kezdeményezés, amely segít abban, hogy a Németországban a 19. században missziói attitűddel megszületett fúvósmozgalom gyökeret verhessen hazánkban is. Johann Gyula harsonaművész-lelkész és kiváló csapata, az Evangélikus központi fúvósegyüttes évtizedes munkával megmutatta, hogy mit jelent az igényes muzsikálás - akár koncerten, akár liturgikus szolgálatban. Egyszerű alkalmakon és országos találkozókon, rádiós-televíziós istentiszteleteken és zenei táborokban példamutatóan osztották meg kincseiket a hallgatókkal. Sokat tettek azért, hogy az igazi evangélikus énekkincs megkapja méltó helyét az elsilányodó és nemegyszer egyházhoz méltatlan szubkultúrát képviselő, mozgalmi tinglitanglikkal szemben. Mostani lemezük azonban kiemelkedik eddigi, magas színvonalú munkáik közül is. Nem csak azért, mert a szó legjobb értelmében professzionális a felvétel; nem csak azért, mert hibátlan a játékuk, hibátlan a stílusérzékük, és összeforrott a muzsikálásuk: a csapatmunkát felsőfokon valósítják meg. (Ugyanilyen szuperlatívuszokban kellene egyébként szólnom az együttes másik oszlopáról, Haga Kálmánról és az ő hangmérnöki és zenei rendezői munkájáról.) A lemez különleges volta egy páratlanul gyümölcsöző találkozásból adódik. Az Evangélikus központi fúvósegyüttes a zenei világban közismert és elismert evangélikus zenetudós, -pedagógus és zeneszerző, Győrffy István e célra készített kompozícióit szólaltatja meg. Győrffy anyaga egyszerűen zseniális. Énekeskönyvünk harminc énekéhez írt előjátékot (nevezhetjük ezeket korálfantáziáknak is), éneklés kíséretére is alkalmas, négyszólamú feldolgozást. Több ének esetében mindez formás kis utójátékkal egészül ki. Az anyag hallatlanul gazdag, rendkívül sokszínű. A legegyszerűbbtől a legbonyolultabb darabig minden megtalálható - a maga természetes hangzásával s az előadók virtuozitásának könnyedségével. Érezni, hogy a hangszeresek szinte lubickolnak a számukra írt, zeneszerszámaik sajátosságait figyelembe vevő zenei anyagban. Minden ének olyan feldolgozást kapott, amely zeneiségében is prédikál: nemcsak a szöveget illusztrálja, hanem a mondanivalóját szólaltatja meg. A hálaadó ének sodor magával, hogy Istent dicsérjük, a bűnbánati ének szinte tükröt tart elém, a temetési ének feldolgozása már-már együtt sír velünk, az imádság dallama pedig arra késztet, hogy összekulcsoljuk a kezünket. Mindezt úgy, hogy nincsenek zenei közhelyek, viszont vannak egyedi, ragyogó kompozíciós ötletek. Nincs sematikus ismétlés, de van egységes, a dallamhoz igazodó hangzásvilág. Nincsenek olcsó megoldások, annál inkább mesterien kimunkált formák. Vannak tradicionális kompozíciók, és vannak progresszív, de az átlagos gyülekezeti „fogyasztók” számára is élvezettel hallgatható darabok. Győrffy István művei kiforrott, elmélyült, a kézbe vett korálanyagot jól értő, jól formáló komponistáról árulkodnak. Az akkordokban ott rejtőzik a szerző egyházszeretete, fellelhető a gyakorló kántor tapasztalata. A megformálásban pedig a nagyszerű zenepedagógus lelkülete. Most legszívesebben magam mellé ültetném a kedves Olvasót, és mutatnám neki a hangzó anyagot - lelkesedve egyik vagy másik műért. Biztos lejátszanám neki a Mi Urunk, édes Atyánk kezdetű ének feldolgozását, s együtt élhetnénk át a Lélek vigasztaló és örömöt adó jelenlétét. Nem kérdés, hogy a bemutatottak közt ott lenne a 24-es sorszámot viselő kompozíció: Uram Jézus, drága kincsem. Aki ezt hallja, szinte mozdul, hogy térdet hajtson az Úr előtt. Megmutatnám a Zengd, lelkem, ez új reggelt kezdetű reggeli ének nagyon egyszerű feldolgozását. Bárcsak minden reggel erre ébredhetnék - hiszen a hangokban ott van az új napra való rácsodálkozás és az új nap - új kegyelem bizonyossága. Még ennél is jobban tetszik az esti ének feldolgozása: Az éj ím érkezik. Zenei megfogalmazásban mintapélda arra, hogyan záruljon a keresztény ember napja: Istenre figyelve, békességet keresve, hálát adva. Sorra kerülne a Ne hagyj elesnem, felséges Isten énekünk is, melynek könyörgése természetes módon átjárja az én imádságomat. De most nem is folytatom, mert a végén azon veszem észre magam, hogy minden egyes számot az Olvasó figyelmébe ajánlok. Jó szívvel tenném. Hiszem, hogy a CD anyaga a gyülekezeti énekek megismerésére éppen úgy alkalmas, mint egyéni elmélyülésre; nagy rendezvényeken történő bejátszásra éppen úgy, mint bibliaórai hallgatásra. Én hetek óta a gépkocsiban tartom, s ha útra kelek, már indítom is a lejátszót. Nem azért, hogy a világ zaját kiszűrjem, hanem hogy a sokféle hang között a legfontosabb kapja a főszerepet: az Isten-dicséret és a rá válaszoló imádság hangja járjon át. ■ - hafó -Evangélikus fúvószene 3. Evangélikus központi fúvósegyüttes. Luther Kiadó, 2012. Ára 1590 forint.
